(Forrás: Fictiongarden.net) Borneó. és a „mindennapok rozsdás-sárga lélekvesztője” – ahogyan Hans hívta a buszt- motorikus halálhörgések közepette kaptatott fel célja, az erdős hegytetőre épült szálloda felé. Munkásokkal, családokkal és velük megtömve. Túlzsúfoltsága már a térgörbítés határait feszegette. és a csupasz tény, hogy a motor még egyáltalán beindult, azt feltételezte, hogy a sofőr, vagy az ósdi tragacs szerelője az ördög helyi megfelelőjével cimborálhat.

Az utastérben zötyögés, rángatózás és spanyol mondatfoszlányok tolakodnak az egymással beszélgető, vakációzó akadémikusok világába. Az itteniek és békés trécselésük immúnisnak tűnt minden zavaró körülményre, míg a két világukból idemenekült gringó szinte egymás fülébe kellett, hogy beszéljen. Olykor rejtett kis csókokat elhelyezve a másik nyakán. 

  • Hans, nem tudom hova tenni ezt az elméletet. – Ghünter. Barna szakállal, és hullámos gesztenyeszínű hajjal keretezett arcú parafizikus, és egy titkolt szerető.– Ha jól értettem, azt, amit mondtál…- tette karját gyengéden a környezetben elmerült barátja vállára.

 

érzékei – talán az otthon kapott vakcina és a malária veszekszik a szervezetében – néha elhomályosodtak, majd újra felerősödtek. Nyitott szemmel elbóbiskolt az úton időnként kicsit megpattogó, csúszkáló busz ringatózásán. Ilyenkor lágy dorombolássá halkult fülében a harsogó rádiósláger ritmusa. Utána azonban – mint mikor egy távcső képét gyorsan felélesítik – természetellenesen kiélesedett számára a világának egy kis darabja.

Az anya ölében hadonászó gyerek háromujjú keze. – Mutáció itt…? Nem tudott szabadulni a kar bizarr természetességétől, amivel az újjak egy műanyag gyíkot markoltak. Összerezzent. Kiszakadt a gondolataiból. Egy lágy és gyengéd érintés siklott le a karján.

  • …szerinted részben térből, időből, illetve egyéb, eddig ismeretlen elemekből épül fel az úgynevezett Teljes Univerzum. Tudom, tudom… Te nem elemeknek, hanem spektrumoknak hívtad őket, mint a színeknél, amit vagy látunk, vagy nem. Szóval az időnek a térben lévő anyagokra gyakorolt hatását a térben létező lények az érzékszerveikkel tapasztalják. Ezeket az érzeteket egy minden tudatos lényben jelenlévő kollektív képesség az idő múlásaként tárja az elme elé. Ez azt is jelenti, miszerint a tér nélkül nincs igazi idő sem, mivel annak hatása az anyagra korlátozódik? –Keze a vállról a fiú lábára siklott, míg az újra fejtegetésbe kezdett.

  • Majdnem. Anyag csak a térben van. Ha valami nem térben létezik az annyit jelent, hogy nem anyag alkotja. Az ő szemszögéből a tér az érzékelhetetlen és lényegtelen spektrum. Idő, mint tényező ott is jelen lehet, csak nincs amire hasson. A dolog szemszögéből így nincs múlt, jelen és jövő. Vagy mind egyszerre van a számára. Arra céloztam, hogy az idő hatását az anyagra mi az érzékszerveinkkel tapasztaljuk, Ezt egy belső valami feldolgozza, és olyan formában hozza elénk, mintha azok hamarabb, később, vagy most és megismételhetetlenül történnének…

  • Elég kicsavart, de az Akadémiát elgondolkodtatná. Olyan ez, mint az egyik örök kérdés: Ha kidől egy fa, és nincs aki hallja a hangját, akkor ad-e ki hangot a fa? Hogyan tudnál tér nélküli helyre jutni, hogy bizonyítsd? Hacsak …

 

Talán tényleg kicsavart. – Gondolta Hans. A maga huszonkét évével a legfiatalabb volt a Föld címeres tudósainak társaságában. Személyét és elméleteit még homoszexualitásának felvállalása nélkül is komoly kritikák érték a bigott aggastyánoktól. A fátyol újra kezdett leereszkedni a világra, Ghünter hangja dörmögésbe merült, Hans és figyelme a többi utas felé kalandozott. A napszámos nők spanyolul zagyváltak valamit. Az előttük ülő ráncarcú vénség profilja a mellettük elhaladó dzsungelt bámulva csámcsogott üres pipája szárán. Lehetetlen, de az utastér kakofóniáján át is tisztán és kivehetően hallotta. Képzelődik, hallucinál, vagy még rosszabb. Lehet, hogy már beteg is.

Füleiben a nyomorék fiú dúdolta a rádiót. Zavarosan, legalábbis összekuszálva még az egészen egyszerű taktusokat is. De vissza Ghünterhez! Valamit kérdezett.

  • Hacsak mi?

  • Alszol? Azt mondtam: hacsak nem találsz egy olyan, úgymond fogyatékost aki nem rendelkezik azzal a természetes valamivel, ami időrendbe torzítja, vagy rendezi a világfelfogását.

 

Egyszerű helyzet. A bizonyításhoz fából kell vaskarikát csinálni. Ghünter mestere a megfoghatatlan élű cinizmusnak. Hans kis bosszúsággal, de kényszeredett beleegyezéssel bólintott. – Igaz. és mára talán erről elég is ennyit beszélni. – Gondolta, és tekintete talán tucatjára járt körbe a buszban. A parasztasszonyok már az alattuk mélyen elnyúló völgyet nézték, az öreg pedig pipája nélkül igazgatta a zsebeit, és az eddigre csendre intett fiú is már teljesen más dallamot hörmögött halkan az orra alatt. Csak a rádió üvöltötte még az eddigi slágert, ahogyan eddig. Kitartóan, és ércesen.

Egy gondolat mégsem hagyta nyugodni.

  • és ha csak részlegesen… hogy is mondtad fogyatékos valaki? Nekem az is elég, ha kicsit, de bizonyíthatóan zavaros az időérzékelése, reális anyagérzékelés mellett.

Ghünter szélesen elmosolyodott.

  • Hát. Akkor kérlek, meg kell ígérned, hogy én lehetek az, aki büszkén megcsókolhat az Egyetemleges Nobel-díj kiosztó pódiumán.

 

Hansból kirobbant a nevetés. A feje elvörösödött, a teste összegörnyedt. Ghün’i pedig nem dobta el a kínálkozó lehetőséget, rátett még egy lapáttal.

– Persze a nyelvem is használom, és a vakuk kereszttüzében markolászom majd a feneked…

Előreborulva, könnyes arccal nevetett. Felismerte a hamarosan bekövetkező csuklásrohamot és egy új dallamot a rádióban. Azonnal kiegyenesedett, tekintete a fény sebességével fúródott derűsen mosolygó társának szemeibe.

  • A fiú! – Bökött egyenesen a gyerekre, aki már nem dúdolt, hanem, mint egy varázsütésre velőtrázó üvöltésbe kezdett. – A fiú!

  • Vásott egy kölök mi? –Vigyorgott barátságosan Ghünter, rá sem hederítve a visongó taknyosra.

  • Nem! Hallottam. Majd fél perce dúdolja azt a számot, amit a rádióban csak most kezdtek el, végig volt valami furcsa a dallamaiban. Most jöttem rá. Folyton a rádióban szóló számok előtt járt vagy három taktussal…

  • Mit beszélsz? – Emelte fel a hangját Ghünter. Hiszen egy busznyi méltatlankodó falusit és egy, az anyját szinte virtustáncban rángató elmebeteg gyereket kellett túlbeszélnie.

  • FOGYATéKOS! Erről beszéltél! A jelen, és az érzékszerveivel tapasztalható jövő egy morzsája összefolyik neki… – Mondta hadarva. – és… – Ghünter furcsán ráncolta a homlokát. Másra figyelt. Valami morajlás. Kinézett az ablakon a föléjük tornyosuló hegytető, felé. Egyenesen a buszt a szakadékba sodoró hatalmas kőomlásra.

  • …va gy eléfolyik. – Voltak az utolsó szavai.

 

Egyéb scifi novellák az SFportalon 


]]>