Hogyan győzhetjük le a mesterséges intelligenciát? (1. rész)

Bevezető Valóban okosabbak lehetnek nálunk a gépek? Küszöbön áll a sci-fiben megjósolt, mesterséges entitások kora, amelyek hideg számítással manipulálják az emberek tömegeit? Vagy meg sem elégszenek ennyivel, és automatizált hadseregek vadásznak majd az MI-k forralta nukleáris holokauszt túlélőire? Esetleg a szuperszámítógépek segítségével békés aranykor köszönt ránk? Új, nagyszerű lehetőségek tárulnak fel az emberiség előtt, és a „gondolkodó gépek” egy fantasztikus technológiai reneszánsz kibontakozásának lesznek az eszközei?  A cikksorozat első részében a kutatások közelmúltbéli és jelenlegi eredményeit, irányait taglaljuk. A második részben kísérletet téve a jövő feltérképezésére, a futurológiát hívjuk segítségül, majd a teljesség igénye nélkül merítünk a sci-fi irodalmi és filmes alkotásai közül, törekedve arra, hogy minden fontosabb irányvonalat feltérképezzünk, válogatva a témát feldolgozó művek igencsak bőséges kínálatából. Ha azonban a gép és ember lehetséges harcáról – vagy békés egymás mellet éléséről – teljes képet akarunk kapni, nem feledkezhetünk meg a mi oldalunkról sem. A harmadik részben ezért az emberi értelem kutatásának területére vethetünk pillantást, felvázolva az agykutatás és a pszichológia eredményeit, hogy választ találjunk a kérdésre: fejlődnek-e, fejlődhetnek-e fajunk mentális képességei? Mit tudunk ma a számunkra talán legrejtélyesebb jelenségről, az elméről? A negyedik részben ismét átlépünk a tudomány határain, hogy az emberi intellektus jövőbeni lehetőségeit a sci-fi irodalmon, illetve elismert vagy meg nem értett gondolkodók elméletein keresztül közelítsük meg. A minél átfogóbb kép kialakítása iránti igénytől vezetve futólag betekintünk olyan elképzelésekbe is, melyek ugyan az emberi elme fejlesztését tűzik ki célul, de a többség számára nehezen, vagy egyáltalán nem elfogadhatóak szokatlanságuk, módszereik vagy radikalitásuk miatt. A sorozatot lezáró részben pedig eljutunk az ember és a gondolkodó gép interakciójáig, áttekintve a fontosabb lehetőségeket a konfliktustól a kölcsönös fejlődést elősegítő békés együttműködésig. A számítógép történetéről Hat évtized telt el a Mark-I (a képen) megépítése óta, mely még nem elektronikus, hanem jelfogós elven működött. Az atombomba kifejlesztésének számítási feladatait ellátó szerkezet másodpercenként mindössze egy műveletet végzett. A fegyver megalkotása jóval nagyobb aritmetikai teljesítményt igényelt, ezért a Manhattan-terv égisze alatt újabb gép tervezésébe fogtak, mely az ENIAC nevet kapta. 1945-ben, az ENIAC-programot vezető Hermann Goldstine meghívta Neumann Jánost, hogy kapcsolódjon be a fejlesztési munkálatokba. Az elkészült 30 tonnás berendezés már 5000 műveletre volt képes egy másodperc alatt. Neumann fektette le a modern számítógép struktúrájának alapelveit, melyeket azóta is a neve alatt tartanak számon a tudományos munkákban. A „Neumann-elvek”:  – kettes számrendszer alkalmazása (bináris kód);
 – az egész gépre kiterjedő elektronikus elvű működés;
 – központi vezérlő egység (CPU, processzor);
 – aritmetikai egység alkalmazása;
 – integrált belső program- és adattárolás. Azóta számtalan kísérlet történt arra, hogy a számítógépek működését más alapokra helyezzék, de a „Neumann-elvek” ellenálltak az időnek. A neves tudós hasznos elgondolások hosszú sorával állt elő, többek között ő dolgozta ki a szoftver- és hardveregységek elkülönített fejlesztésének ötletét is. Több eredményét publikálta, így akarta elejét venni annak, hogy a sokak munkájából kevesek profitáljanak. Óvatossága nem volt alaptalan, hiszen két kollégája, John W. Mauchly és Prespert J. Eckert az ENIAC fejlesztése során felhasználta a John V. Atanasoff tervei alapján megalkotott ABC-t (Atanasoff Berry Computer). AZ ABC már az ENIAC megszületése előtt elkészült, ezért Atanasoff találmánya tekinthető az első elektronikus számítógépnek. A szabadalmi oltalmat azonban Mauchly és Eckert neve alatt jegyezték be, emiatt az amerikai közvélemény máig őket ünnepli az első számítógép atyjaiként. Ez annak is köszönhető, hogy miután kiváltak a projektből, vállalatot alapítottak, és belefogtak az UNIVAC-gépek sorozatgyártásába. Ezzel lefektették Szilikon-völgy alapjait, ami az egyik legfontosabb lépésnek tekinthető az új találmány széleskörű polgári felhasználása felé vezető úton. A fejlődés a nyolcvanas évekre robbanásszerűvé vált, és elérte hazánkat is. A számítógépek magyarországi hőskorát átéltek legtöbbje számára a Commodore, az Amiga és a Spectrum jelentették az új eszközzel történő ismerkedés kezdeteit.
Nem sokkal később érkezett az Apple és az IBM. A két óriás egy harmadik születésénél bábáskodott: a DOS-szal kezdetét vette a Microsoft feltörése. A PC-k növekvő száma és a fejlődő telekommunikáció logikus következményeként megjelent az Internet. Születése óta folyamatosan bővülnek a lehetőségek: egyre több helyre, egyre gyorsabban, egyre nagyobb mennyiségű adat jut el. De nemcsak a gépek száma, hanem kapacitása is növekszik. A Moore-törvény szerint másfél évente megduplázódik az egy chipbe építhető tranzisztorok száma, és ezáltal a számítási teljesítmény is kétszeresére nő. Bízvást állíthatjuk, hogy a fejlett világ számítógépek nélkül ma már nem működne: a számítástechnika a hadászat után a kutatásban vált kulcsfontosságúvá, a repülésirányítástól az iparig mindenütt nélkülözhetetlen, egyre szélesebb teret nyer a gyógyászatban, pénzünk dematerializált formában áramlik a bankok szerverein keresztül, táplálva a globalizálódó világgazdaság növekedését. A gyártók már a harmadik világ lakosságát is célba vették, a tömegtermelés segítségével százdolláros számítógépekkel tervezik elárasztani gyenge fizetőképességű piacaikat. A Moore-törvény megszabta fejlődési sebesség azonban jócskán meghaladható, ha egy gép számítási feladatait kettő, vagy több processzorra bízzuk. Ez a szuperszámítógépek felépítésének alapja, melyeket elsősorban a tudományos kutatások, szimulációk masszív számítási igénye hívta életre. Adott esetben több tízezer chip együttműködése adja össze ezeknek a teremnyi, vagy olykor épület nyi méretű „erőművek” hihetetlen számítási teljesítményét. A jelenlegi csúcsgép, az IBM Blue Gene flottájának zászlóshajója 136 teraflopos eredményt ért el a teszteken, ami azt jelenti, hogy 136 billió (136×10¹²) művelet elvégzésére képes egy másodperc alatt. Az IBM jelenleg egyeduralkodónak tűnik a szuperszámítógépek piacán, ám úgy fest, ez csak olajat önt a Japán technológiai ambícióit fűtő tűzre: a szigetország legutóbb jóváhagyott terve szerint a 2010-re felépülő új informatikai Godzilla teljesítménye a jelenlegi listavezetőének több mint hetvenszerese, azaz 10 petaflop lesz (tízbilliárd, azaz 10¹⁶ művelet másodpercenként). Addig azonban minden bizonnyal az IBM sem fog a babérjain ülni, ezt mi sem mutatja jobban, mint a – 2005. nyarán egy svájci egyetem kutatócsoportjával közösen bejelentett – Blue Brain (Kék Agy) név alatt induló új tervük, melynek célja az emberi agy egészének molekuláris szintű szimulálása. Várhatóan 2015-re fejeződik be a virtuális agy programozása. A kapott eredmények a visszafogottabb várakozások szerint is forradalmasítani fogják a neurológia és a pszichológia tudományát, rövid idő alatt megsokszorozva az emberi agyról és a tudat működéséről rendelkezésre álló ismereteket. Mint láthatjuk, a trendek egyértelműen a cyberpunk irodalom által felvázolt jövő irányába mutatnak, hiszen úgy tűnik, csírájában már most is adott a gépi entitások megszületésének valamennyi feltétele: nagyteljesítményű szuperszámítógépek, egyre fejlettebb, a felhasználók beavatkozásától egyre függetlenebb software-ek, és a folyamatosan növekedő Internet, mint a cybertérnek, azaz a mesterséges intelligenciák „életterének” előképe. Úgy tűnik, okkal merül fel tehát a kérdés: mi történik akkor, ha a tudatra ébredő gépek alkotójuk ellen fordulnak? Van-e esélyünk a számítógépek szuperintelligenciájával szembenő