Pár hónapos eltéréssel két remek, külsősök által írt 5E kiegészítő is megjelent, ami a mesélőket akarja segíteni abban, hogy izgalmas, izzasztó, akciódús, taktikus csatákat tudjanak mesélni a csapatuknak. A Flee, Mortals! a D&D Monster Manual egy okos, izgalmas újragondolása, a Forge of Foes pedig inkább arra ad iránymutatást, hogy hogyan barkácsoljunk magunknak a meglévők alapján saját szörnyeket. Ugyanakkor a kiadványok mögötti logika sok hasonlóságot mutat. Ez a logika pedig a D&D 4. kiadásáig nyúl vissza.
Számtalan D&D 5E mesélő belefutott abba a problémába, hogy kitalál valami izgalmas csatajelenetet, összerakja a Monster Manual, vagy egyéb hivatalos bestiáriumok alapján a legyőzendő ellenfeleket… majd játékos karakterek csapata úgy megy át rajtuk, mint kés a vajon. Hurrá, lehenteltünk egy újabb adag szörnyikét, különösebben nem izzadtunk bele – és nem jelentett igazi, emlékezetes kihívást. Az 5. kiadású Dungeons and Dragons hősies, high fantasy karakterek létrehozását támogatja, akikhez képest az olifántot kinyíró Legolas egy kezdő hülyegyerek. És bizony sok mesélőnek vért kell izzadnia ahhoz, hogy kihívást jelentő harci szituációt rakjon össze.
Ezen a problémán próbál segíteni mind a Flee, Mortals!, mind pedig a Forge of Foes. És félreértés ne essék, egyik sem azt célozza meg, hogy garantáltan kinyírd a csapatot – mindkettő okos, taktikus, veszélyes de megoldható és emlékezetes helyzetek létrehozását segíti. Ha már harc, akkor legyen szórakoztató, és rágják le a körmüket a játékosok, amíg a körben rájuk kerül a sor.
A körömrágás kategóriában pedig mindkét kiadvány tízpontos megoldásokat kínál. Hasonló alapokon, de mégis két különböző megoldással.
A Flee, Mortals! a legklasszikusabb D&D szörnyeket gondolta újra, és fejezetenként veszi végig őket – a goblinoktól kezdve az orkokon át a vámpírokon keresztül egészen a sárkányokig. Komplett, azonnal használható adatlapok, az adott NJK-ra jellemző taktikákkal, különleges képességekkel. Ezzel szemben a Forge of Foes inkább LEGO kockákat ad, és egy könnyen használható keretrendszert, hogyan módosítsd ezekkel az eszközökkel a publikált ellenfeleket, vagy hozz létre teljesen újat.
Mindkettő a D&D 4. kiadásáig nyúl vissza ihletért, amiben ugyanannak a szörnynek különböző variációi léteztek: az egy csapással levágható csatlóstól (minion) egészen az elit, nehezen legyőzhető verzióig. És a szörnyeknek voltak különböző taktikai szerepeik: a lassú, erős, nagyot sebző, sok HP-val bíró brute, az üss és fuss taktikát alkalmazó ambusher, a távolból íjakkal vagy varázslatokkal támadó artillery, a csatateret valamilyen módon, például varázslatokkal kontrolláló vagy a szövetségeseket gyógyító variánsok. Típustól függően ugyanabból az alap goblinból egészen változatos szörnyeket ki lehet hozni. A különbség a két kiadvány között az, hogy a Flee, Mortals! ezt meg is teszi, a kötetben tokkal-vonóval kidolgozott szörnyeket találunk, valamennyi taktikai célra.
A Forge of Foes viszont inkább az adott szerepkörökhöz, fajokhoz, típusokhoz illő sablonokat, különböző választható képességeket ad. A Forge of Foes alapján, ha létre akarsz hozni egy élőhalott ork íjászmestert, akkor fogj egy szimpatikus orkot – akár a hivatalos D&D könyvekből, akár valamilyen külsős 5E forrásból -, adj hozzá néhány, az élőholtakra jellemző karakterisztikát a listából, meg egy-két, a távolsági harcosokra jellemző képességet. Azaz egy, a szörnyek házibarkácsolására alkalmas keretrendszert ad.
Az a szép a kétféle megoldásban, hogy kompatibilisek egymással: simán lehetséges, hogy a Flee, Mortals! egyik szörnyikéjét a Forge of Foes-ból megismert képességgel színesítjük – vagy épp fordítva, a Forge of Foes alapján kreálunk valami saját dolgot, és a Flee, Mortals!-ból kölcsönzünk hozzá valamit.
A hivatalos Dungeon Master’s Guide egyik leghaszontalanabb fejezete sajnos a Challange Rating (CR) rendszert boncolgató rész: elméletileg a CR mutatná meg, hogy mekkora kihívást jelent a kalandozóknak egy szörnycsapat, és szintén ennek alapján lehetne módosítgatni meglévő ellenfeleket vagy akár teljesen újakat kreálni. A módosításokhoz javasolt táblázatok azonban a gyakorlatban nehezen használhatók, és a nap végén valahogy a matek sem stimmel.
Ezt a problémát mindkét kötet egy-egy fontos fejezettel próbálja kijavítani – konkrét útmutatókkal és könnyen használható, áttekinthető táblázatokkal segít abban, hogy hogyan lőjük be egy csata nehézségét. A két könyvben leírt megoldás szinte ugyanaz, ami nem is csoda: a Forge of Foes vezető írója, Mike Shea közreműködött a Flee, Mortals!-ban, és pont a CR-rendszer kapcsán adott tanácsokat (valamint ő írta meg a vámpíros fejezetet). A kiadványokban kapunk néhány jól használható táblázatot, aminek alapján meg tudjuk becsülni, hogy adott CR esetében a szörnyek hány támadása legyen egy körben, mekkora sebzést illik kiosztania, mennyi HP-ja van, stb. Mindketten kínálnak egy egyszerű megoldást, hogy a parti szintjének ismeretében nagyjából mekkora CR értékű csatákat érdemes tervezni, mikortól kezdve válhat halálossá egy ütközet, a csapat méretétől, szintjétől függően hányféle és milyen típusú ellenféllel érdemes tervezni.
A Forge of Foes nagyszerűen illeszkedik Mike Shea eddig megjelent könyveinek a sorába (Return of the Lazy Dungeon Master, The Lazy DM’s Companion, stb.), ugyanis a játéktechnikai fejezetek mellett rengeteg meséléstechnikai tanácsot is ad. Hogyan improvizáljunk ellenfeleket könnyen, gyorsan, akár az asztalnál ülve is, hogyan illesszük be a történetbe a különböző szörnyeket, vagy hogyan válogassunk a sztoriba illőeket. Hogyan tudja egy mesélő jól eljátszani az ellenfeleket azon túl is, hogy jönnek és ütnek? A házibarkácsolás keretrendszerén túl tehát nagy figyelmet fordít arra is, hogy az olvasókat olyan tanácsokkal lássa el, amikkel jobb mesélőkké válhatnak.
Hasonló mesélői tippek vannak ugyan a Flee, Mortals!-ban is, ezek mégis kevésbé hangsúlyosak az egyéb újdonságok mellett, amik inkább mechanikai jellegűek. A kötetet fejlesztő MCDM csapata nem volt megelégedve azzal, ahogy a legendás szörnyek, azok ellenállása (legendary resistance) és legendás akciói (legendary action) működnek. Éppen ezért ők egy új alapra építkezve tervezték meg a saját legendás szörnyeiket – legyen szó egy nevesített ork hadvezérről vagy őssárkányról. Akció orientált lényekként hivatkozott már négy évvel ezelőtt az MCDM-et vezető Matt Colville, amiről az alábbi videóban is beszél:
Az évek során az alábbi problémákkal szembesült Colville csapata:
1., A legendary resistance működését nyilvánvalóan nem szeretik a játékosok, de sok mesélő sem: jellemzően napi 3 alkalommal a célpont dönthet úgy, hogy ellenáll valamilyen – általában mágikus – hatásnak. Azaz csak úgy csettintésre ellenállhat valamilyen magas szintű varázslatnak is, így a játékos karakter elpazarolt egy erőforrást, ami nem annyira szórakoztató. A Flee, Mortals!-ban a szörnyek hasonlóan ellen tudnak állni az ilyen hatásoknak – de valami árat fizetniük kell érte. Például az itt bemutatott fagysárkány napi háromszor dönthet úgy, hogy sikerült a mentődobása – de feleződik a sebessége, és nem használhatja az elszakadás (disengage) akciót a következő köre végéig. Raskovarnak, egy ork hadvezérnek van egy napi háromszor használható képessége, amivel bónusz akcióként gyógyulhat, és egy körig ellenállást kap a fizikai sebzésekre – ő ezt az öngyógyítást használhatja el arra, hogy sikeressé tegye a mentődobását. Ezekkel a megoldásokkal biztosítják, hogy a kampány főgonoszát ne tudja a csapat magas szintű varázslója az első körben békává változtatni, és agyontaposni – de ezért valamilyen árat fizet a szörny is. Vagy időleges hátrányt, vagy valami egyéb korlátos erőforrást.
2. A hagyományos legendary action-ök helyett a Flee, Mortals! gonosztevői villan actions-t (gazember akciókat) használnak. Ezekből pontosan három különböző akció áll rendelkezésükre, mindegyiket egyszer tudják egy csatában használni – azután, hogy valamelyik játékos karakter befejezte a körét. Az első akció általában valami nyitólépés: Dohma Raskovar, az ork hadvezér például parancsot ad, és a közelében álló katonái mozoghatnak egyszer – akinek a közelébe értek (minden bizonnyal a játékos karakterek), azoknak meg egy Bölcsesség mentőt is dobniuk kell, vagy megijednek Raskovartól.
A második akció valamiféle kontroll akció. Raskovar például a játékos karakterek közelében lévő szövetségeseit utasíthatja arra, hogy fogják le a karaktereket (grapple), az orkok ekkor előnyből dobhatják az Atlétika próbájukat, Raskovar pedig egy extra mozgást is kap.
A harmadik lényegében valami végső, nagy lépés, amivel még utoljára megváltoztathatja a csata állását – Raskovar például mozog, anélkül, hogy megszakító támadást kapna, és ötször, előnyből támad a buzogányával.
A háromféle akciót egyébként nem muszáj ebben a sorrendben elvégeznie – ez pusztán egy javaslat. Előnye a megoldásnak, hogy nem kell számolgatni, egy körben hány legendás akciót csinált az ellenfél, és három nagyon különböző, látványos lépése volt a főgonosznak.
Zárásként aztán még eggyel tovább viszik a gazember akciók koncepcióját – és bemutatnak néhány villain partyt (gazember csapatot). Ezek tökéletesek például arra, hogy egy ellenséges kalandozócsapatot meséljünk be, vagy egy elitosztagot, amit a játékos karakterek ellen küld valaki. Hét ilyen csapatot mutat be a könyv, remekül kidolgozott elősztorikkal, amik önmagukban is számtalan kalandötletet kínálnak. Egy-egy ilyen csapatnak a tagjai önmagukban is érdekes ellenfelek lehetnek – összeállva azonban kapnak néhány érdekes villain actiont, amikkel különlegesen emlékezetessé tehetik az összecsapást.
Kinek ajánlható és melyik könyv?
Mindkét kiadványt érdemes megnéznie azoknak a mesélőknek, akik szeretik a D&D taktikus csatáit, gyakran játszanak valamilyen csatatérképen (akár személyesen, akár online), és szeretnék feldobni az összecsapásokat.
Akik azonnal használható, kész ellenfeleket szeretnének, afféle alternatív Monster Manualt, azoknak egyértelműen a Flee, Mortals! ajánlható. Node ebből is kijött egy kiegészítő verzió, Where Evil Lives címmel, egy gyors és sikeres Backerkit kampánynak hála. Ebben a Flee, Mortals!-ban bemutatott főgonoszok bázisai, rejtekhelyei vannak a középpontban. Térképekkel, kalandötletekkel, és javaslatokkal, hogy ezeken a helyszíneken milyen csatákat meséljünk, mik legyenek az ellenfelek stratégiái. Lényegében fogták a Flee, Mortals! szörnyeit, és egy külön kötetben bemutatják, hogyan használjuk őket az asztalnál. Aki tehát tényleg az azonnal használható megoldás a nyerő, annak érdemes ezt a kiadványt is megfontolni.
Aki szeret barkácsolni, saját ellenfeleket tervezni, picit jobban belemenni a játékmechanikákba, és örül a jó mesélői tanácsoknak, annak pedig a Forge of Foes lehet a nyerő választás.
Szerencsére mindegyikből lehet találni részletet, ami megkönnyítheti a döntést.
Forge of Foes – 30 oldalas beleolvasó, önmagában is használható, már benne vannak fontos sablonok és egy Challange Rating táblázat, valamint egy csomó képesség leírása.
Flee, Mortals! – 26 oldalas előzetes verzió, két évvel ezelőtt jelent meg, a végleges verzióban változhattak a dolgok a tesztelések során, illetve a kinézet is sokat javult. Az alapvetéseket azért továbbra is jól átadja.
Where Evil Lives – 46 oldalas beleolvasó, goblinokkal és mindflayerekkel hangtalan beszélőkkel a főszerepben, nyomtatható vagy online felhasználható csatatérképekkel.
