Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

1886}

7.

Már jócskán maguk mögött hagytáka Szürkelápot, mikor Sidhel végre megszólalt.

– Hogy kerültél kapcsolatba ezzela tébolyulttal?

Vernar elmosolyodva adtautasításba a marag kocsisnak az út hátralévő részének tervét, csak azutánfelelt a halid kérdésére.

– Hajdanán a Syntanok udvarikuruzslója volt, aztán Arthar bácsival történő nézetletérései miatt megváltaktőle. Raver továbbra is megkereste igényeivel, s egy ilyen alkalommal ő hozottvissza a biztos halálból. Egy merénylő mérgezett tőre engem talált. Későbbaztán a Család megindokolatlanul, egyesek szerint a Syntanokhoz fűződő viszonyamiatt árulónak kiáltotta ki, s csaknem levadászta. én, illetve a famíliamenekítette ki, s rejtette el a Szürkeláp fertőjében, mely aztán kellőelégtételnek bizonyult a Család számára is.
– Furcsa egy figura. Esküdnimerek rá, hogy lebegett.

Vernar arcán újabb mosoly terültszét.

– Többször vett részt életefolyamán a légiók oldalán ostromokban. Az egyik ilyen alkalommalkatapultlövedék szilánkja találta, s bár a kahhi életben tartotta, a hatalmasrepesz csaknem tőből tépte le mindkét lábát.

Sidhel elfintorodott.

– Azután lett igazi mestere azámítás művészetének. Azt állítja, képes manipulálni a valóságot, sőt az időtis. én még sosem láttam tőle hasonlót, igaz, régóta nem jártam a háza tájékán,de abban igazad van, hogy lábai híján a mágiájával kénytelen járni.
– Egyszerre borzalmas ésegyszerre varázslatos – borzongott bele a gondolatokba Sidhel.
– Mint az efilek általában. Mik akövetkező teendők?

Vernar elhagyva a lápot, ledobtamagáról koszos köpenyét, s Sidhel is követte mozdulatát.

– Úgy gondolom, mire visszaérünk,adni fogják magukat – tekintett a halid a lenyugvó nap irányába, melynarancsvörös korongjával lángra lobbantotta a horizontot. Csak néhol vegyült alángba liláskék füstként egy-egy felhő, ők sem állhatták a tűzvihar illúzióját.
– Hiwharnál úgy tűnt, közel jársza megoldáshoz.
– Így is van. Azt hiszem,pontosan tudom, miért gyilkolnak, ám a gyilkos kiléte még mindig láthatatlanszámomra.
– A gyilkosságok oka számomra semismeretlen már, hála a melletted eltöltött időnek.
– Nem volt rám szükséged ahhoz,hogy rájöjj magad is.
– Talán igazad van.

Vernar a távolban felbukkanó Marnfal felé pillantott, szemeivel a gyilokjárókon sétálgató békés őröket figyelte.

– Ha vége, meg kellenelátogatnod.
– Kit? – Sidhel egy pillanatravalóban nem értette a kapitány mondanivalóját, ám egyszerre megvilágosultszámára. – Nem fogok a rabszolgaságunk szimbóluma előtt nyájas pózbantetszelegni.
– Pedig talán segíthetne abban,hogy ügyed mégis meseszerű véget érhessen.
– Már nem tartozik nekemsemmivel.
– Ebben tévedsz! Hafelgöngyölíted a Syntan rejtélyt, az üszkösödő jobbot mented meg általa. Nincsmég egy olyan família, ki felérhetne a Syntanokkal.
– Vajon ezt a gyilkos is tudja?Miért bünteti azokat is kik soha nem kerültek kapcsolatba a Raver általkutatott dolgokkal.

Sidhel kérdése jogos, defelesleges volt. Ha igazságosságért óhajtozott, csak a lélek körforgásábankereshette, mert abban biztos volt, Yagaardon nem leli meg soha.

– Egy vérbeli gyilkos nem hagyelvarratlan szálakat, erre oktatják a családi orgyilkosokat is. Ha jól vettemki Hiwhar szavait, a mi emberünk ráadásul gyilkosnak született. Halállal kelt,halállal feküdt nap, mint nap, s keresve sem találhatjuk benne az erkölcslegapróbb szikráját.
– Ne ítélkezz kapitány! – Sidhelhangja óvaintő volt. – Addig ne, míg magad különbnek nem mutatkozol.

A marag csónakos, ki most éppkocsisként ült a bakon, hangos torokköszörüléssel vetett véget a filozófikusbacsapó hangvételnek, jelezvén, megérkeztek a belsőváros kapujához.

Miután a gárdistákon átjutottak,visszatértek csónakjukhoz, majd onnan a birtokra is. Csillagokkal pettyezettfekete eget hagytak maguk mögött, bennsőjükben bizsergő izgatottsággal néztekaz újabb éjszaka ördögi arcába, próbálták titkolni, immár nem fegyvertelenekmaguk sem a láthatatlan árnyékkal szemben.

Tévedtek.

 

8.

Sidhel harmadik napja meglepőenhamar elröppent.

A dél előtti járkálások, kutatása föld alatti járatokban, a délutáni látogatás Ascorian külvárosában mind-mindrengeteget raboltak el az értékes időből, ám ez egyszer nem hiába. Sidhel amintvisszaért, mosolyogva öltözött át a fekete, arannyal szegett nadrágba, melyágyán feküdve, megfoltozva várta szobájában. Desh még mindig szunyókált akimerültségtől, ám előtte is friss víz és élelem hevert. A Lyenn hiányakeltette rés tovább hasadt a gesztus láttán, s Sidhel csak nehezen tudtalegyőzni a vágyat, hogy dolga helyett a lány forró ölelésében töltse a holdidejét.

Derekára kötötte az egyreelhasználódottabb övét, beletűzte a remekbe faragott dhalla-csont tőreit,megsimogatta a kutyát s túlvilági bírák szigorúságával lépett a Syntanokkörfolyosójára, hogy megkeresse a ház urát, Illiar Yle-Syntant.

Csalódnia kellett azonban, ha azthitte, egyszerű dolga lesz.

Kopogtatását éppoly némaságfogadta, mint mikor a kapitánnyal keresték fel az urat, s hiába ismételte megújra és újra, nem fogadta válasz próbálkozásait.

– Elment.

Sidhel akaratlanul is rámarkolttőreire, oly váratlanul érte a hang. Sebesen fordult meg, s nem palástolvameglepettségét, szigorú arccal nézett az árnyak közül kibontakozófiatalemberre.

Vitar, karján a halványkékcsipkeruhába bújtatott, szendergő Lorinával ijesztő ábrázattal viszonozta akihívó pillantást. éppúgy lehetett jókedélyű mosolynak, mint gyilkos vigyornaknevezni a grimaszt, mely a folyosón pislákoló fáklyák bűvölte fényben terültszét arcán.

– Hova?

Ez jutott Sidhel eszébe először.Megtapasztalva Vitar furcsa lelki világát, talán jobb lett volna megkérdezni, mikorjön meg, miért, hisz ki tudja, vajon a szűkszavú fiú mikor rekeszti bemondandóját. Az éjfekete szövetbe csavart úrfi leginkább perverz gyilkosnakhatott, ki megtalálva ifjú áldozatát, elcipeli azt rejtekére, ám most, hogyszemta núra bukkant, eljátszik a gondolattal, miként húzzon hasznot a jelentősmennyiségű friss húsból.

– A Panteonba.

Sidhel közelebb húzódott afiúhoz, s megcirógatta az édesen szendergő Lorina arcát.

– Miért?
– Apánk a mai nap folyamán végreoda került, ahová való. Az Ősök közé.
– Eltemették? Nem szállítottákmár át a Nagykriptába?
– Még nem.

Sidhel nyugtalankodni kezdett.

– Merre találom hát az urat?
– A Panteonba ment – ismételteönmagát az úrfi, s már indult volna tovább, ám Sidhel vállára nehezedő kezeimegállították.
– Még nem tért vissza? – A bíborhalid szem a felismerés előtti gyanú fényében szűkült össze.
– Még nem. – rázta a fejét Vitar.
– Mikor ment elő – a hatalmasfekete marok megszorult a törékenynek tűnő, csontos marn vállon, ám az úrfinakszeme sem rebbent.
– Mikor ti a Szürkelápbaindultatok.

Sidhel halidul káromkodva lódultmeg a szobája irányába, az értetlenkedő úrfit maga mögött hagyva még odavetetteneki, hogy mire visszatér, kerítse elő neki a teremszolgát, s a kapitány utánkiáltozva veszett el egy folyosót őrző hatalmas szobor takarásában.

Nem láthatta a Vitar arcára kiülőelégedett mosolyt.

Csaknem felöklelt egy az éjszakaigyertyák gyújtásával, oltásával foglalkozó cselédszolgát, s az elébe toppanókapitányt is, aki a megszokottal ellentétben most fehér ujjast, barna,szarvasbőr nadrágot húzott. Oldalán elmaradhatatlanul lógott hüvelyében arövidkard.

– Az Ősök szerelmére, felkeltedmég a holtakat is! – teremtette le halkan Sidhelt.
– Nincs most erre idő kapitány.Találd ki, hogyan juthatunk a leggyorsabban a Panteonhoz.

Vernar intett a fekete harcosnak,hogy kövesse, s érdeklődve nézett vissza.

– Mi történt?
– Azt hiszem, a gyilkos újralecsapott.
– Adják az Ősök, hogy ne ígylegyen! Ki az áldozat?
– Illiar.

Mindketten elhallgattak. Útközbenfelkeresték harmadik birtokbéli társukat, a mindig szolgálatkész maragot, akiszemeit dörzsölgetve szegődött melléjük kérdezés nélkül, mint mindig.

– Miből gondolod mindezt?

Vernar ezt már akkor kérdezte,mikor mindannyian a birtok távol eső részének karámjainál jártak. A marag azistállóknál dolgozó munkaszolgának segítségével épp egy lónyi hüllőt nyergeltfel, a család ikermaszkjával megbillogozott aranybarna yirmjei közül, ahátasyirmek legnemesebb fajtájából. Mellettük hatalmas zsákokban, öklömnyiméretű, zöldeskéken csillámló kitinű bazorlegyek tetemei sötétlettek, ha azember nem volt elég figyelmes, könnyedén nézhette őket szénrögöknek is akár. Azállat engedelmesen hajtotta le fejét, míg ráaggatták az irányítást segítőszíjakat, s Sidhel lenyűgözve figyelte, hogy a bőrszárnyak néma rezdülései milytekintélyt parancsolón kavarják fel a port a hatalmas udvar talajáról.

– Vitar mondta, hogy akkor indultútnak, mikor mi, s azóta nem tért vissza.

Vernar némileg rosszallóhangéllel nyilvánította ki ezzel kapcsolatos véleményét.

– Te is tisztában vagy vele, hogyVitar úrfi finoman is szólva furcsa szerzet. Biztos vagy benne, hogy a szavaibavetett bizalom kifizetődő?
– Indulhatunk! – szólt közbe amarag.

Sidhel megvonta vállát, ésakárcsak ha évek óta lovagolna yirmeken, felhuppant a két nagyobb nyereg közülaz egyikbe.

– Hamarosan kiderül. – vetetteoda a kapitánynak, aki húzódó sebétől korlátozva, némileg lassabban kászálódottfel Sidhel mögé.

A marag csónakos, ki a mai napvolt már kocsihajtó, s most yirm lovasnak csapott fel, felmászott az aranybarnahüllő hátára, s a kengyelbe akasztva lábait, álló helyzetbe tornázta magát aszűkössé váló helyen. Tátogott az állatnak, aki ezután maga is némán tátogvaemelkedett a levegőbe.

– A yirmek az emberi fül számáranem hallható hangon értik a parancsot, s a terhek fuvarozására alkalmaspéldányok kivételével képtelenek az ellenfeleik elriasztására szolgálósziszegésen kívül más hangot kiadni.

A marag mindezt úgy közölte,mintha bárki is felkérte volna rá, hogy tartson beszámolót a yirmekszokásairól.

– Egyre pofátlanabb kezdeszlenni! – jegyezte meg gúnyosan Sidhel, s a marag harsogó nevetés kíséretébenemelte a levegőbe a hatalmas állatot.

Alattuk a munkaszolga portólmocskosan, prüszkölve húzódott be az egyik karám menedékébe, majd miután a porelült, kimerészkedve, hosszasan figyelte a hold felé szárnyaló trió egyreszűkülő foltját.

 

9.

A gárdista őrjárat meglehetősensokat késve bukkant fel a Panteon előtti utcákon. Az éjlepelbe borult épületekkomor látványa, s a halál gyanúja hamar komorságot csalt az égben még vidámkodóférfiak gesztusaiba, s türelmesen várták, míg az illetékes tiszt előkerítettegy szolgát, kinek kulcsa volt a Panteon bejáratához.

Nem ártott az óvatosság mégAscorianban sem.

Noha e szent helyen rengetegenfordultak meg naponta a tisztelettevés legtisztább szándékával, a császárvárosrengeteg erkölcsös, s erkölcstelen fajta nép gyüjtőjének számított, s nem mertesenki sem kockáztatni, hogy egy lázadóbb szellemületű csapat bejuthasson ide azeste folyamán, meggyalázva az Ősök, a hely szentségét.

Halkan kattant a zár, ahogy azálmos tekintetű, fehér pizsamás szolga elfordította a kulcsot, s árgus szemekszegeződtek a feltáruló sötét torok mélyére, ám a fogyó hold nem ajándékoztameg őket annyi fénnyel, hogy a márványtáblák termének mélyére láthassanak.

Adrian lépett be elsőként aterembe, ám rögtön a nyomában Sidhel is beférkőzött, félrelökve egykiváncsiskodó gárdistát, aki a haragos bíbor tekintet előtt meghunyászkodvalépett vissza méltó helyére.

Kesernyés viaszillat lengte be azépület belsejét, hiába a kupolába csempészett szellőző réseknek, csak nemtudott kiszökni az ascoriani éjszakába. Meglehetősen hamar gyúlt világosság ateremben. A szolga kerített gyújtóeszközt, s sorra lobabntotta lángra avaskosabb gyertyák kanócait.

Akár az olvadt fém azöntőformában, úgy szikrázott fel a fekete márványtáblák aranyló feliratainszétfolyó fény, hogy a bűvkörükben tornyosuló táblákkal karöltve keltsenekáhitatot a belépőkben.

A belépők azonban nem áhitatra,sokkal inkább rémületre, tehetetlen dühre számítottak, s ez elnyomta a gyertyákhiábavaló igyekezetét. Ahogy felbukkant az oltár, s a rajta heverő sötét folt,elszorult Sidhelék torka, ám most az egyszer kellemes csalódás érte őket. Anéhai Syntan fekhelyén megannyi virágcsokor, s ajándéktárgy hevert Illiarvérbefagyott teteme helyett.

Jó öt percbe került, mígmegállapították, egy bujkáló hulla sem rejtezik az obszidiánszín táblákrengetegében, s mind a gárdisták, mind a Syntan család képviselői megnyugodvaindultak kifelé.

Ekkor csöppent valami a halidfedetlen vállára.

Sidhel a pillanat tört részealatt ismerte fel a vér semmivel sem összetéveszthető nyirkosságát, szagát. Alégiókban átélt ütközetek során megannyiszor permetezte testét az ellenfélsebeiből előtörő bíbor nedű sugara, s akárhányszor mosdott ki belőle, az érzéselég ideig kísértette ahhoz, hogy most egycsapásra felismerhesse. Megtorpanva,a kihúnyó gyertyák fényében emelte fel fejét a plafon irányába, miközbenletörölte magáról a cseppet.

Vernar az ajtóból fordult vissza,s már épp meg akarta jegyezni, hogy talán fölösleges volt az ijedtség, mikormegpillantotta a Fehér Bika freskóját bámuló, ujjbegyeit morzsolgató halidot.Lesütött szemmel rázta meg fejét, s azonnal utasította a gárdistákat, hogyoszoljanak szét az épület körül, majd a teremszolgát megragadva lépett vissza afekete harcos mellé.

– Hova vezetnek a kupola csúcsábacsempészett szellőzők? – érdeklődött Sidhel.
– A szabadba nagyuram. –hajbókolt némileg értetlenül a szolga.
– Azt mondod, nincs fölöttünksemmi?
– Azt nem mondtam, nagyúr.Pontosan fölöttünk lóg a Nagy Harang.
– Vigyél fel oda azonnal! –utasította Vernar a szemeit dörzsölgető szolgálót, aki készségesen indult meg aterem egy távolabbi szeglete felé.

Egy, a falhoz illeszkedőn festettajtót kinyitva további ajtókkal szabdalt falú folyosó, majd egy csigalépcsőfogadta őket, melynek fokai középütt nem illeszkedtek a hagyományoskőhengerhez. A felfelé kanyarodó lépcső ölelésében vaskos kötél csüngött alá,mely odafent csigákkal közrefogva haladt tovább egy újabb folyosó plafonján,hogy egy ajtó fölötti hasadékban eltűnve csábítsa kiváncsiságra az embereket.

Vernar a lent szerzett gyertyafényét közelebb tartva az útjukat álló ajtóhoz, próbálta megkönnyíteni a vaskoskulcscsomón keresgélő szolga sorsát, s talán ennek köszönhetően, viszonylaghamar bejutottak a toronyba.

A vastag oszlopok gyűrűjében lógóharang gigászi volt, Sidhel úgy saccolta, átmérője egy hintóéval vetekedett. Abronzot mesteremberek maratták végig különböző mintákkal, s még így, a gyérfényben is jól kivehető volt micsoda aprólékossággal jártak el a harangot díszítőábrák kapcsán. Megannyi arc, marn, marag és efil hős portréja nézett vissza atorony vendégeire, mind-mind a császárváros, s a marnok jövőjéért cselekedtekegykoron, neveik mára nem csupán a császári palota külön gandiszfalainolvashatták, de a történelmet jegyző irnokok pergamenjeire is felkerültek. Abölcsőként szolgáló kisebb kupolát tartó oszlopok marag mintáktól, s a FehérBika képmásaitól hemzsegtek, s csaknem sikeresen vonták el a figyelmet atövükben heverő halomról.

Sidhel időben rántotta vissza aszolgálót, még mielőtt az a vértócsába léphetett volna, s mikor szerencsétlenészrevette a tetemet, a harangnak szédülve esett össze a látvány hatására.

Esélye sem volt, hogy megkondítsaa hatalmas bronzóriást.

Sidhel és Vernar a sötét halomhozlépve próbálták maguk is elkerülni a harang alatti, lyukakkal áttört kövezetrésein elfolyó, mostanra csaknem teljesen megalvadt vért, így némi nehézséggelkellett számolniuk, míg rendesen hozzáfértek a holttesthez. Már az öltözékről,a mélyvörös ingről, s a kapitányéhoz hasonló szarvasbőr nadrágról felismerték,mégis megfordították Illiar tetemét, hogy képébe nézhessenek.

A meleg hatására köré gyűltlegyek tovarebbentek, s a két férfi orra és szája elé tett alkarral nézettfarkasszemet a hullaszín marnnal. Illiar üveges tekintettel bámult a harangba,ahogy feje tehetetlenül bicsaklott félre a torz póznak hatására, melybeSidhelék erőltették. Ahol torkának lennie kellett volna, csak véres cafatoklógtak, a csigolyák vértől vöröslöttek, a hús és inak, melyek valaha takarták,nyomtalanul eltűntek. Illiar állkapcsa szép lassan kinyílt, ahogy Sidheléktartották, mintha halálában megpróbálna mondani valamit, de hiába erőlködött,nem volt mivel képezhesse a hangokat.

– Most aztán végképp betelt apohár! – sziszegte Adrian. – Megszentségtelenítette a marnok legnagyobbbüszkeségét! Ezért… – ám nem talált oly szót, mely kellő súllyal esne latba avégelszámolásnál.
– épp ellenkezőleg – Sidhel egyikkezét a másikra támasztva nyúlt ismét fülbevalója után. – Megtehette volna,mégsem tette.
– Méghogy nem tette!? – lázongotta kapitány – Szerinted ez mi? – mutatott Illiarra, miközben felállt a holttestmellől.
– Térj már észhez kapitány! – ahalid hangja nem tűrt ellentmondást. – Miért cipelte volna fel ide az urat,hogy megölje? Könnyedén végezhetett volna vele a gandisztáblák között is,mégsem tette.

Vernar eltűnődött, végül néminyugalommal maga is gondolkodni kezdett.

– Tényleg! Miért nem ott végzettvele?

Sidhel is felállt a tetem mellől,s lepillantott a kupolára. Bár a Panteon nem számított magas épületnek acsászárváros gigászai között, a lent sürgölődő gárdisták mégis esendőenparányinak tűntek.

– Miért nem hazafele úton csapottle rá, vagy mondjuk a Panteon előtt? – tűnődött tovább Adrian, de igazi választsoha nem kapott.

Sidhel végigfuttatta tekintetét akörnyező házakon, a frízek, a vízköpők sokasága, a hatalmas erkélyek, a néholmég pislákoló éjszakai lámpások mind-mind sokkal lenyűgözőbbnek hatottak ilyentávlatokból. Már a yirm hátán ülve is felfigyelt rájuk, de most, hogy biztostalajon állhatott, most csodálhatta meg őket igazán.

Elszorult a gyomra, mikormegpillantotta az őt figyelő fajzatot.

A szomszédos házak vízköpőiközött fekete alak álldogált olyan természetességgel, mintha maga is a kőbőlmetszett tündér- és szörnyalakok seregébe tartozna. Félrebillentett fejjelszemlélte türelmesen a harangtoronyban tüsténkedő férfiakat, s halálosnyugalommal állta a halid döbbenten rá meredő tekintetét. Sidhel érzékeikimagaslónak számítottak, s bár a fények nem kedveztek számára, mégis úgyvélte, hogy az alak fejét takaró rongyos csuklya alatt mindent elnyelőfeketeség kavarog, pontosan ott, ahol az arcnak lennie kellene.

– Csónakos! – kurjantott alá aharangtoronyból, szemeit egy pillanatra sem vette le az alakról, aki abban apillanatban széttárva karjait megiramodott a keskeny erkély korlátainegyensúlyozva. Ahogy átvetette magát egyik házról a másikra, sivatagi keselyűkképét idézte a halid harcosban.

A yirm, hátán a maraggal, suhogvaemelkedett fel a toronyhoz, Sidhel hanglejtése nyilvánvalóvá tette szándékát, sAdrian is kardját markolva kereste a fekete harcos riadalmának forrását.

Sidhel átvetette magát aharangtorony oszlopai között emelt kőpilléren, s a bronzkupolán végigcsúszvakapaszkodott meg a yirmről lógó szíjak egyikén. Segítségével hamar a furcsanyeregbe tornázta magát.

– Kövesd! – mutatott a maragnakaz árnyak közé vesző fekete folt irányába.

Adrian látva Si dhel mutatványát,haragvóan legyintett a halid után.

– én majd itt megvárlak! – de hangjasüket fülekre talált.

Sidhel már minden érzékszervévela fantomra hangolódva koncentrált a yirm nyergében. Noha ezen hátasok kiválószolgálatot tettek a császárváros lenti forgatagát elkerülni szándékozó egyénekszámára, nem igazán voltak gyorsnak mondhatók. Még az alattuk vonaglóaranybarna, királyi példány sem.

A fekete alak észbontó dolgokatművelt, s láthatóan élvezte a nyomában loholó hüllő jelenlétét. Házról házravetődve, néha megbújva az épületek kiszögelléseinek feketeségében mindig tettróla, hogy tisztes távolságban maradjon üldözőitől, ám csöppet sem kívántvégleg elbújni előlük.

Sidhel tajtékzott, mikor néhaelvesztette szeme elől a foszladozó, fekete tollakkal díszített köpenyű alakot,a yirmmel olyankor kénytelenek voltak magasabbra emelkedni, hogy néhány körmegtétele után újra a mélybe csaphassanak.

Zuhantak, s emelkedtek. A fülükmellett süvítő szél néha elzárt előlük minden hangot, veszedelmesen közelszáguldottak el az épületek hideg kőtömbjei mellett, s már-már a yirm karmailepcsaphattak a lent kapaszkodó fantomra, mikor az ismét kámforrá válvamegzavarta őket.

Most is így volt, ki tudjahányadszor. A marag a kengyelben állva, izzadó homlokkal nézett farkasszemet aközeledő sziklafallal, s a némán sipítozó yirm hasát fordítva a becsapódának,megint csak a szerencsében bízhattak. Az aranybarna hüllő karmai mély árkokatszántva, csikorogva martak bele a kőbe, hogy aztán az állat túlfeszítettinaival lökhesse el magát a biztos haláltól.

Mindkét utasa tudta, egy másikyirmmel már rég halottak lennének.

Az állat szédülten bukott alá alehulló törmelék nyomában, s kellett néhány szívdobbanás, míg összeszedte magátannyira, hogy az erkélyperemeken guggoló alak felé mozdulhasson. A fantomlátható cél nélkül bolyongott az épületek között, esze ágában sem volt elcsalnivalahova üldözőit, mely tovább fokozta Sidhel haragját.

– Csak a bolondját járatjavelünk! – állapította meg a maragnak a sok utasítás közé ékelve be mondandóját.
– Megpróbálok valamit! – közölteamaz. – Kapaszkodj uram!

Sidhel majdnem kifordult anyeregből, mikor az állat hirtelen a magasba fordult, majd egy csaknem teljeskört megtéve a föld felé kezdett zuhanni. A marag az utolsó pillanatbanrántotta meg a gyeplőt, hajszálnyival kerülve el, hogy krátert üssenek ascorianegyik macskaköves útján. A yirm szárnyai alatt feltámadó szél hullámokat csaltaz út két oldalán futó csatorna vizére, s talán elgondolkodtak volna rajta, akívülállók számára mily mesebelien is festenek az egyre szűkülő utcákszorításában, a holdfényben tündökölve, alig pár méterre a föld fölött, ha nemköti le minden figyelmüket a koncentrálás.

A marag hirtelen rántott egyet abőrszíjakon, s a yirm oldalra fordulva kúszott el két, falból kinyúló erkélyközött, majd egy orsót követően a magasba lendült, s csaknem egészen a hatalmastoronyépület tetejéig siklott, oda ahol a fantom épp elrugaszkodott egykőpillérről.

Sidhel látta, amint az éjszíntest feléjük röppen, s fogalma sem volt, a marag miként számolta ki, hogy azalak itt fog felbukkanni, minden idegszálával arra koncentrált, hogymegmaradjon a nyeregben. A yirm a marag néma kurjantására széttárta lábánakkarmait, s lecsapott az egyenest felé szárnyaló árnyra.

A hüllő csonka végtagjaibólsötétkék vér spriccelt, miként a mancsok a mélybe hullottak. A marag a füléhezkapott, ahogy az állat abban a pillanatban felvisított, Sidhel pedigértetlenül, a nyeregből kihajolva figyelte az eseményeket.

A fekete teremtés, Sidhel emlékeiszerint, az utolsó pillanatban, már a levegőben úszva rántotta elő ezüstösenszikrázó fegyvereit, s a yirm megcsonkítása után, még a hasának történőbecsapódás előtt vált semmivé, mintha testét árnyékból gyúrták volna azistenek.

Mindez egyszerűen lehetetlenvolt.

Nincs olyan teremtmény Yagaardhátán, ki képes lett volna erre a mutatványra, legalább is Sidhel így hittemindeddig. Több ideje nem maradt a morfondírozásra, mert a sérült állat az égfelé tört ugyan, ám hamarosan az elméjére ülő fájdalomtól irányíthatalannáválva, a föld felé bukott. A marag hiába rángatta a szíjakat, a sebesült lényhamar tudatát vesztve zuhant alá a mélybe. A zuhanástól megtöbbszöröződő súlyalatt összerogyott egy erkély, hogy méretes kőmorzsákkal bélelje ki abecsapódás helyét, majd az ernyedt test egy másik kiszögellésnek ütközött,minek hatására Sidhel kizuhant a nyeregből, fennakadva az épület kilógó pilléreinekegyikén.

A marag már nem volt ennyireszerencsés.

Lába a kenygelbe akadt, s hiábapróbálta kirángatni, a zuhanással telt idő csak lélekben tűnt rengetegnek, akülső szemlélőnek pillanatok voltak csupán. Az ütődéstől átforduló yirm testéreakadva lógott tehetetlenül, s lelkét az Egyensúly istennőjének, Girának ajánlvakezdett utolsó imájába.

Aztán becsapódott.

Sidhel az ütődéstől égőmellkassal, levegő után kapkodva tekintett alá, a messzeségben felé igyekvő,kiáltozó gárdisták csapatai sötétlettek, a leszakadó erkélyek robajára akörnyező házak ablakaiban fény gyúlt. Hiába kereste azonban a maragot, aprótestének maradványait mind maga alá temette a kisebb szekérnyi hüllő, ki magais élettelenül, kékes vérpocsolyába fagyva hevert az elérhetetlen mélységben.

Sidhel, összeszedve erejétmegpróbálkozott azzal, amit, a fantomtól látott, s lefelé kezdett mászni afaragott domborműveknek köszönhetően, kiszögelléstől hemzsegő falon. Mireleért, Adrian a döglött yirm körül kutatott kétségbeesetten, s fohászt mormoltaz Ősökhöz, mikor megpillantotta Sidhelt.

Ők ketten emelték ki végül amarag szörnyen összezúzott testét a yirm alól, s ők voltak, kik később aPanteon kegyeibe ajánlották a hűséges szolgát, kit  maragokhoz méltón égettek el. A kicsi emberkapott végül egy helyet a gandiszfalon tetteiért, melyet a Syntan családkegyeiben tett élete során.

Ketten figyelték sokáig afelbolyduló éjszaka szereplőit.

Valahonnan, a toronyházakmagasából az árnyból gyúrt fantom leste a lent sürgölődőket, s félrebillentettfejjel csodálta, miként riadnak el az ascoriani, emberi szem számáraláthatatlan, halottfehér lidércek a Feketepárduc jelenlététől.

Valahol máshol, a vízi sikátorkbiztonságában, újonnan szerzett csónakjában gubbasztva pedig a roa Csónakoskémlelte Sidhelék minden egyes mozdulatát.

 

 

Folytatása egy hét múlva…

Fórum:Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 ARegény és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 

]]>