Harry pancser és a Vesekövem kiújul

Most biztos minden HP-párti a fejemet szeretné, de ugyan már, ismerjétek be, hogy Harry – legalábbis a filmek szerint – puhapöcs! Az első három filmben még úgy-ahogy irányítja az eseményeket, de aztán a negyedik részben, ahogy Daniel Radcliffe is nyilatkozta, azok már túlnőnek rajta, és ő csak egy kis bábbá válik a történések sűrűjében.

Félreértés ne essék, nem olvastam a HP regényeket, de így olvasatlanul is azt gondolom, hogy a maguk nemében nagyon jók lehetnek, és igazán kellemes olvasmányok minden korosztálynak. Csakhogy filmre vinni őket nem sikerült. Megnéztem mindegyik részt, az első még élveztem is, de attól fogva a színvonal bukórepülésben ívelt lefelé, minden installációval egyre jobban.

A negyedik epizóddal konkrétan az a fő bajom, hogy már réges-rég – és nem egy messzi-messzi galaxisban, hanem nagyon is a miénkben – elvesztette a varázsát. A trükkök ugyan hibátlanok, de a Star Wars előzménytrilógiája óta tudjuk, hogy a trükk- és látványorgia még nem visz el egy filmet a hátán. A Star Wars kapcsán meg kell említenem, hogy a film zenei élménnyel sem szolgál már, ugyanis John Williams le lett váltva, és ennek a következménye erősen éreződik. A korábbról megismert karakterek továbbra is jelen vannak, de üresek és semmitmondóak. A történések kicsit zavarosak, és sosem a lényeget emelik ki. Az elején például elénk tárnak egy hihetetlenül látványos és hangulatos nemzetközi kvidics-bajnokságot, de mielőtt elkezdődhetne az igazi játékcsata a kamera továbbsiklik. Amikor a történetben felbukkannak a sárkányok, szám szerint négyen, csak az utolsó küzdelmet látjuk, Harry-ét, amelynek a végén a sárkány lefejel egy kőhidat és lezuhan. Ettől még Süsü is sírógörcsöt kapna… És hadd kérdezzem már meg, hogy MIÉRT CSAK A MAGYAR SÁRKÁNYNAK VANNAK TÜSKÉI????

Értem én e mögött a jelenépítés mögött a szándékot. Megmutatjuk, mi zajlik a háttérben, a karakterekre koncentrálunk, személyes problémáikkal hozzuk közelebb őket a nézőkhöz. Hát, én már leírtam, mit tennék, hogy közel kerülnék Harry-hez… A romantikus szálat, amely a kamaszodásukat hivatott bemutatni, nem tudták hiteles magasságba emelni. Hiányzik belőlük a tinédzserek esetlen bája. Persze, ez gyakran a valóságban is megesik, no de ki vár realitást ettől? Az, aki abban a hiszemben ül be a moziba, hogy a HP az a Hewlett Packard termékfilmje… És az isten szerelmére, valaki vigye már el Emma Watsont egy színi tanodába!

A készítők sajnos nem találták meg a film műfaját illetően az arany középutat, és ezzel bizony a nézőközönség egy jó részét „kizárták a játékból.” Némely jelenetnél például az volt az érzésem, hogy mindjárt átmegy pornó-Potterbe, ezt még nem is sajnáltam volna, isten látja pedofil lelkem, de amikor átcsapott horrorba, ott betelt a Potter-pohár. Pláne amikor az egyik jelenetnél kollégám (36 éves) ijedelmében felugrott mellettem a székben…

Sokan hasonlítják össze – ami egyéként a fantasy műfaj AIDS-e már régóta – a Harry Pottert az A Gyűrűk urával. Hiába, sok a buta… mert hát, kérem szépen, míg J. K. Rowling egy egyszerű tanárnő, néhai hajléktalan, addig J. R. R. Tolkien az angol nyelv professzora, egyetemi tanár és nyelvtudós. Hogyan is lehetne hát kettejük örökségét összehasonlítani? Mint Julis Caesarét és Róma mostani miniszterelnökéét…

Tolkientől a Hobbit (aka Babó) még kifejezetten gyerekeknek készült, az A Gyűrűk ura azonban már koránt sem. A Harry Potter-ciklus gyerekmese, hiába kedveli megannyi különböző korosztály. És ezt bizony szem előtt kellett volna tartani a film forgatásakor. Itt vesztették a legtöbb nézőt. 12 éves kor alatt én be nem vinnék rá gyereket, ahogy a korhatárt is ennek megfelelően alakították a mozikban, a HP-filmek megjelenése óta először. Persze ettől még a legtöbb szülő elviszi majd rá csemetéjét, és amikor sikítva, remegve bújnak hozzájuk a kicsik, akkor aztán örülhetnek… Felesleges ijesztgetésekkel és túlzott pszichikai nyomással van teletűzdelve a film, csupa olyannal, amely egy gyerek lelkét mélységesen felkavarhatja. Senkit nem érdekel, hogy milyen játékokon és filmeken nő fel a mai generáció, nem kell, nem szabad alkalmazkodnunk ehhez, mondván „áh, ilyet már úgy is látott a tévében”, mert ezzel tönkretesszük még azt a kevés gyermeket is, aki egészséges.

Létezik gyerekhorror – lásd Goosebumps – Libabőr –, méghozzá abból a fajtából, amely csak könnyed borzongást nyújt, de semmi sokkolót vagy mélyet. Ha a horrornak a finomabb, kevésbé romboló hatású eszközeivel játszottak volna, akkor a Harry Potter és a Tűr Serlege egy elfogadható alkotás lenne. Így azonban felháborító műfajhibrid. Harry Splatter.

152 perc ebből és émelyeg már az oldalam, ha pedig a még elkövetkezendő három filmre gondolok… azt hiszem, kezd kiújulni a Vesekövem…