A Drenai háború dúltaföldjén élő férfiak és nők rettegnek az eggyéforrtaktól, az emberek ésvadállatok iszonytató ötvözetétől, és úrnőjüktől, az Örökkévaló néven ismertvarázslótól. A drenaiak egyetlen halvány reménye egy rég halott harcos. Landiskán éveken át kutatott Elátkozott Skilgannon sírja után, de amikor összegyűjtia csontokat és végrehajtja a misztikus rituálét?



…az újjászületett hős helyett egy olyanrejtélyes lényt kap, akinek harci képességei eltompultak, emlékei pedigtöredezettek. Ez a Skilgannon időből kimozdult ember, aki egy olyan világbancsatangol, amely furcsa számára, akár egy álom. Még sincs egyedül: mertmiközben az időtlen gonosz azzal fenyegeti a drenai földeket, hogy vérbe fojtjaőket, két legendás hős mutat utat a szabadságba.


David Gemmell első regénye, a Legenda 1984-ben jelent meg. Azótaszámos bestsellere látott napvilágot, köztük a Drenai-saga, a JonShannow-regények és a Hatalom Kövei sorozat. Sokan a kortárs brit heroikusfantasy koronázatlan királyának tartják. David Gemmell jelenleg Kelet-Sussexbenél.

 

Kiadó: Delta Vision
Terjedelem: 544 oldal
Ár: 1990 Ft

Megjelenés: Július 20.


Részlet:

A nap melegensütött a kék égen, és a papnő, Ustarte a sírhant mellett állt, segédeit nézve,akik éppen a végső nyughelyet álcázták. Gondosan sziklákat görgettek a szigetenálló kis sírra, és növényeket cipeltek oda, hogy elfedjék a frissenmegbolygatott földet. Ustarte hátralökte skarlát-arany ruhájának csuklyáját, felfedvekopasz fejét és megdöbbentő, kortalan szépséget sugárzó arcát.

Nagy szomorúság öntötte el. Ustarte számos halált látott máréletének évszázadai alatt, de kevés érintette meg olyan erősen, mint ennek ahősnek az elmúlása. Lepillantott a kiszáradt folyómederre. Tavasszal a vízlezúdul a hegyekből, és mindkétfelől körülfolyja majd a szigetet, hogy aztánegyetlen folyóként folytassa útját délnek. Most azonban a nyár derekán a szigetcsak egy dombocska volt, poros és jellegtelen. Nem éppen jó nyughely egynagyszerű embernek.

Ekkor egy sárga köntöst viselő idős pap lépett oda hozzá: a férfiháta görbe volt, szikár, torz vonásai és a hatalmas barna szempár elárulták abeavatottaknak, hogy egy Eggyéforrtról van szó, az ember és vadállatötvözetéről. A kardok és lándzsák tudatlanságába temetkezett világban azonbanszerencsére kevesen voltak, akik felismerték volna származását. A legtöbbjüknekő csak egy csúf kis ember volt, barátságos szempárral.

–Jobbat érdemelt ennél,szentséges úrnőm.

–Való igaz, Weldi barátom.

Ustarte hátat fordított a sírnak, és botjára támaszkodva elindult,le a domboldalon az árnyékok felé. Weldi bicegve követte.

–Miért tettük ezt? Azemberek hatalmas kriptát építettek volna neki, és szobrokat emeltek volna.Végtére is megmentette őket. és most senki sem fogja tudni, hogy hol nyugszik.

A nő felsóhajtott.

–Meg fogják találni,Weldi. Láttam. Lehet, hogy ötven év múlva, és az is lehet, hogy csak száz évmúlva. De megtalálják.

–és aztán mi lesz,szentséges úrnőm?

–Bárcsak megmondhatnám.Emlékszel a Feltámasztók papjára, aki évekkel ezelőtt látogatott el hozzánk?

–Magas ember volt. Asegítségedet kérte egy szerkezettel kapcsolatban.

–Igen – nyúlt bele apapnő egyik mély zsebébe, ahonnan egy csillogó, fogazott és ékkövekkel kirakottfémdarabot húzott elő. Weldi rámeredt a tárgyra.

–Nagyon csinos. Mi ez?

–Ez egy nagyobbszerkezet része, amit hozzánk hasonló lények készítésére használtak, kedvesem.Eggyé forrasztásra és az anyag megváltoztatására. Az életesszencia kivonásáraés annak reprodukálására vagy átformálására. Emberként járó fenevadak vagyfenevadként viselkedő emberek teremtésére.

–Akkor hát mágikus?

–Bizonyos értelembenigen, Weldi. Mi egy vén világban élünk, mely számos születést és újjászületéstlátott már. Egykor léteztek olyan városok, ahol az épületek olyan magasakvoltak, hogy a csúcsuk körül felhők gyülekeztek. Abban az időben a mágiamegszokott volt, bár nem mágiának hívták. A Tükörb en láttam. Abban az időben agonoszság olyan gigantikus volt, olyan mindent elnyelő, hogy az emberek többémár saját gonoszságukat sem ismerték fel. Olyan rémítő fegyvereket építettek,melyek egész városokat tudtak felfalni, és egész kontinenseket tudtak hamuváváltoztatni. Megmérgezték a levegőt, megmérgezték a tengereket, és kiirtották aföldnek életet adó fákat.

Weldi megborzongott.

–Mi történt velük?

–Hála az egeknek,elpusztították magukat, mielőtt megölték volna az egész planétát.

–és mi köze van ennek abarátunkhoz és a halálához?

Ustarte szorgoskodó csapatára nézett. A dombtető ismét kopár volt.Néhány hét múlva már nyoma sem lesz a sírnak. A szél földet fúj a nyughelyre,benövi a fű, ő pedig odalent, a földben fog feküdni, némán várakozva. Apapnőt kirázta a hideg.

–Ezek az ősi emberekszámos szerkezetet hagytak hátra, Weldi. A Feltámasztók templomában vannakehhez hasonló tárgyak, melyeket magának az életnek a manipulálásra használtak.Más helyeken még több ilyen található, melyeket nem az életnek, hanem ahalálnak és a pusztításnak szenteltek. Minél jobban beleássák magukat a papokezeknek a szerkezeteknek a rejtélyébe, annál közelebb kerülnek ahhoz, hogyismét megalkossák azoknak az ősi napoknak a rémségét.

–Megállíthatjuk őket,szentséges úrnőm?

A nő megrázta a fejét, és kék szemében düh csillant.

–én nem vagyok erreképes. Nincs meg hozzá a hatalmam, az időm pedig egyre fogy. Belenéztem aTükörbe, és számos sivár jövőt láttam, amitől meghasadt a szívem. Eggyéforrtakseregei tombolnak mindenfelé, megrontott papok misztikus hatalmat bitorolnak,és az eget elsötétíti a halálos eső. Félelem, sivárság, gonoszság őrjöngmindenfelé. Láttam a világ végét, Weldi. – Megborzongott. – De az egyik jövőbenláttam a barátunkat is, aki újjászületett, hogy beteljesítse a próféciát, melyvéget vethet a rettegésnek.

–A próféciát? Kinek apróféciáját?

–Az enyémet.

–A tiédet? és mi ez aprófécia?

Ustarte elmosolyodott.

–Még nem tudom, Weldi.

–Miként lehet ez,szentséges úrnőm? Hiszen a te próféciád.

–Valóban az lesz. Deéppen ezért bosszantó a helyéből kiforgatott időszilánkokat látni. Mostigazából csak annyit tudok, hogy barátunk újra élni fog. Tudom, hogy a Nappalés éjjel Kardjai segíteni fognak neki. Tudom, hogy a holtak mellette állnak majd.Ennél többet azonban nem tudok mondani.

–és megmenti majd avilágot?

Ustarte elindult vissza a dombtetőre.

–Nem tudom, Weldi. De haolyan embert keresnék, aki képes a lehetetlenre, akkor az Elátkozott Skilgannonlenne.

 

]]>