Dave Howard: Átokverte nap (részlet)

Dave Howard:
Átokverte nap
részlet   Ki nem állhatom a vérszerződést. Ellenkezni sincs időd, máris felvágjáka tenyered. Pon-tosan úgy, ahogy az ősidőkben, amikor az ember karjátfelhasították egy hideg pengével.
   Mellesleg ittmegjegyezném, hogy a vérszerződések többsége kétoldali szándékotkövetel: itt is, ott is akarni kell. Az én helyzetemen nem sokatváltoztatott a tény, miszerint ott akarták, itt viszont én olyannyiravonakodva tettem eleget a kérésnek, hogy az engem tartó gorilláknakidejük sem maradt vérző orraikat leápolni, merthogy velem kellettfoglalkozniuk. Ne mondja senki, hogy Alex Wind nem adja drágán magát!
  A fehér márványból faragott asztal, ami nehezebb volt, mint egy jólmegtermett elefánt, összevérezve feküdt előttem. Mindenki arra várt,hogy a tenyeremből csorgó vérrel végre alá-írjam a pergament. Tehettemén róla, hogy nem volt nálam toll? Amikor ez kiderült, és akö-vetelődzésnek még mindig nem tettem eleget, miszerint jól tenném, havégre méltóztatnék önszántamból, még a józan eszem és végtagjaimbirtokában átadni Andrew Wacaster úrnak a teherhajómat, se szó, sebeszéd, előkanyarítottak egy vibrotőrt, és felhasították vele atenye-remet.
   Wacaster úr a Wacaster Limitedszállítóvállalat jelenlegi igazgatója. Ez nem mond semmit annak, akinem ismeri a vállalatot. A Wacaster család egészen a Novus OrdoSeclorum arany-koráig vezette vissza családfáját, ami után történelmiszükségszerűségből a Császári szállítási ágazat részévé vált,szerencsésen megőrizve addigi kiváltságait. A Császárság bukása előttpár évtizeddel a CSSZÁ egyik oldalágából, nevezetesen a Szűzleányvállalatból kiválva ismét önálló céggé nőtte ki magát. Igaz,akkoriban még aprócskának tűntek, de a környéken mára csak az bízhatottigazán a teherszállítmányok megérkezésében, aki velük szállíttatott.Nyílt titoknak számított, hogy Wacaster úr bátyja jól menőkalózszervezetet vezet. Testvéri szeretet, vagy mifene, a lényeg, hogycsak más cégek hajói tűntek el. Szar alakok.
Számomra az egész ottkezdett érdekessé válni, hogy birtoklok egy hajót, ami pár száz éve mégaz ő tulajdonukat képezte. Hogy miért akarják tőlem olyan nagyon, aztnem kötötte az orromra Wacaster úr. Korrekt volt velem, amikor a hajóvalós értékének a kétszeresét ajánlot-ta fel. Ám én visszautasítottam.Ekkor rátett még egyszer annyit, ami fedezte volna a legkor-szerűbbhajó beszerzésének minden kiadását, beleértve a tulajdonjogbevezetésével és az első feltöltés árával, ám ez piszok kevés nekem. Haa hajó értékének a tízszeresét adta volna, ak-kor sem álltam volnakötélnek. Egy csempész mindenekfelett becsüli, szereti a hajóját,szinte összenő vele. Szeretem ezt a kurva hajót, no! Nem fogom odaadnia Pimasz frátert!
   Egy új hajó sok vesződséggel jár. Avevőkör bizalmatlanságát vonja maga után. Aztán meg kell szokni, amiugyebár pár évet is kitehet. És egy új hajó piszok feltűnő tud lenni.Igen-csak nyomós indok kell, hogy új hajóval mászkáljon az ember.
  A Kinevezettek szektorában többévi nehézségek árán megszerzettügyfélköröm van, a szervizdokkok szerelői is mind arcról és a hajtóműfurcsa brummogásáról ismernek. Az, hogy ereszt egy kicsit az ionszelepa tömítésként funkcionáló gyémántkör alatt, az a védjegyem a dokkokban.Nem is beszélve a félintelligens komputeremről, ami csak igennel vagynemmel képes felelni a kérdésekre, és ez bizony a szerelők és avámtisztek agyára szokott menni.
   Sok minden járt a fejemben, míg azon tűnődtem, hogy elvérzek-e, mire hajlandónak ér-zem magam aláírni a szerződést.
   – Esetleg egy pálcikát… – emeltem fel végre a tekintetem – kaphatnék?
   – Törethetek egyet a csontjaiból, ha szükséges. Ám nekem megfelel, ha az ujját mártja a vérbe, és azzal írja alá.
  Hihetetlen, hogy egyesek milyen idegesítőek tudnak lenni. Wacasterúr behízelgő modorában feszített előttem. Csontsovány, betegeskinézetű, de ez csak a megtévesztés netovábbja volt nála. Jelenpillanatban olyan mohónak tűnt, hogy menten felszedett tizenkétvirtuális kilót. Magasnak nem nevezném, talán a vállamig sem ért, deegyenes derékkal állt, és olyan önbizalom áradt belőle, amitőlnagyobbnak tűnt a valóságosnál. Ennek tetejébe testre simulóplasztruhát viselt, és annak matt szürkesége piszkosul bántotta aszemem. Nem tehetek róla, vagy a tiszta fekete, vagy az erőteljesszínek világában szeretek élni. Meg a dallamos zene világában, nemebben a nyikorgásban, ami Wacaster úr házi rendszeréből szólt.Nyikk-nyekk. Mint egy olajozatlan kibermacska. A szőr feláll tőle ahátamon.
   – Köszönöm, nem. Azt hiszem, megfelel az ujjam is. Van olyan jó, mint egy törött fog – mondtam.
  – Szóval nem kell kérnem egyetlen gorillámat sem, hogy ambulánsantávolítson el egyet a szájából? – készségeskedett Wacaster.
   – Nem, megoldom. Egyébként a maga fogára gondoltam.
Hirtelena bordáimba csapódott egy ököl. Önkéntelenül is kiszakadt belőlem egyfájda-lomkiáltás. Wacaster elmosolyodott, nem rótta meg az emberét,hogy parancs nélkül cseleke-dett. Jól szórakozott a mocsok.
   Utáltam.
   – Csak egyet áruljon el nekem – mondtam, miközben a vérembe mártottam az ujjam. – Miért kell önnek a hajóm?
  – Ne az üzlet miértjeivel törődjön, csak magával az üzlettel! –Wacaster keskeny arcán összefutottak a ráncok. – A maga miértje úgyiscsak a túlélés. Ha az ön helyében lennék, megelégednék ennyivel.

Kapcsolódó:
Hamarosan: Az evolvens kalózai antológia