Böszörményi Gyula: Vörös kendővel válladon (részlet)

Böszörményi Gyula:
Vörös kendővel válladon
részlet   Nem vagyok szuperügynök, így természetes, hogy gyakorta tévedek. Aligrendeltem meg az italomat, behúzódva az egyik biztonságosnak véltsarokba, amikor a motelszint irányából felbukkant a waharián. Átfúrta magát a tömegen, bár három káposztazabáló maorgusaz útját állta. Bizonyára reklamálni akartak a zöldségszállítmányminősége miatt, de az én csuklyás piócám hamar lekoptatta őket. Akövetkező másodpercben már az én asztalom üres székére kapaszkodottfel, ráncos arcán élénkvörösen virítottak vasalt bakancsom nyomai.
  – Elintézve! – jelentette elégedetten. A kijelentéstől annyirameghökkentem, hogy majdnem tüdőre szívtam az italomat. – Csak te kódodkell rakodóknak, és ürülékkel lesz tele a raktered.
  Pontosan értettem, miről beszél. Hiába győzködtem durván és szépen, aza kis fickó (vagy csaj) valamiért biztosra vette, hogy végül mégiselszállítom a potyadékát. Ezért levajazta a rakodókkal, hogy emeljék kia három konténert az űrállomás raktárából, s vigyék az Elnyelőnévre keresztelt dokkhoz, ahol a teherhajóm horgonyzott. Immár csak azén engedélyezési kódomra volt szükségük, hogy berakodjanak. A wahariánelém tartotta az komtekercset, aminek alsó fele áhítva várta hüvelykemlenyomatát, a teteje pedig azt, hogy – belekukkantva – az íriszemet isellenőrizhesse.
   – Gyorsaság! – vartyogta a csuklyástörpe, s mintha vigyorgott volna. – Rakodók idegesek. Tartályok hamarmelegszenek, kell csatlakoztatni őket hajód energiarendszerébe, hogyhűtő működjön.
   – Logikus – biccentettem. – Csakhogy éntovábbra sem vagyok hajlandó elszállítani, amit te három év alattösszeszartál, kispofám!
   Azt hiszem, túl hangosrasikeredett a tiltakozásom. Néhány szomszédos asztalnál fura alakokültek, akik most mind felénk fordultak. A legtöbben galaxisjárta lényeklévén a wahariánt látva rögvest felfogták, miről lehet szó. Szívesen ledezintegráltam voltam a vigyort a pofájukról.
  – Kellmuszáj! – terelte ismét önmagára a figyelmemet a törpe. – Ha nemviszed, belehalsz. Ha viszed, akkor lesz extra fizetség, kiválómeglepés. Olyan, amit csak waharián adhat.
  Apró, ébenfekete dobozkát tett az asztalra. A műveletbe egészenbeleizzadt, mivel a testét antigravi öv segítette a járásban, a karjánviszont nem viselt hasonló segédeszközt. A csinos holmi ténylegfelkeltette az érdeklődésemet. Úgy sejtettem, valami ékszer, esetlegritka biochip lapulhat benne. Elvégre három konténer trutymó, az nemsemmi!
   Érte nyúltam volna, de a waharián nyombaneltüntette. Hogy őszinte legyek, nem is tudom, miként. Látszólag megsem mozdult, mégis árnyék suhant át az asztal fölött, a doboznak pedigmáris hűlni kezdett a helye.
   – Nem mohó! – mondta jó szándékúan a waharián. – Dobozban esszencia. Érték.
   – Minek az esszenciája? – kérdeztem gyanakodva.
   – Népem kincsének sűrítménye.
   – Szent féregvezeték! – sóhajtottam. – Nem elég belőle háromkonténernyi, hígítva?
  – Félreért, mert nem tud semmi rólunk. – Az aprólék láthatóanmegsértődött, de nem eléggé ahhoz, hogy másik kereskedő után nézzen. –Eszencia megkapod, s olyan vágyad teljesül, amit álmodban se nemreméltél.
   – Végre békén fogsz hagyni? – hajoltam előre gúnyosan, de fel sem vette.
   – Nyomjad ujjad és szemed ide! – ismét elém tartotta a komtekercset.
  – Előbb tisztázzunk valamit! – emeltem fel a jobbomat, mintha máregészen közel volnék a végső elhatározáshoz. – Ha engedélyezem, hogyfellapátolják a Sündörgőre a szállítmányt, nyomban nekem adod a dobozt.
   – Úgy! – bólintott hatalmasat a kis fickó.
  – Tegyük fel, hogy benne vagyok – folytattam. – Aztán elsuhanok afekete lyuk mellett, hiszen itt van egész közel, s egyszerűen belelövömmind a három konténer potyadékot. Miként tudod ellenőrizni, hogymegérkezett-e a szülőbolygódra?
   – Várják rokonok – bólogatott komolyan a waharián. – Szupercellulárison üzennek, jött-e meg konténer.
  – Ez igaz – ismertem el, megjátszott haraggal. – Mindegy, csakpróbálkoztam. Add ide azt a tekercset, hadd tapizzam le!
   Szó sincs róla, hogy megkergültem volna. Sem arról, hogy mégis a wahariánzöldségparadicsom felé szándékoztam volna menni, elfeledve, mennyirevárnak a Dorg III mutánsai, akik a bőröndömben lapuló csodakütyükkelakarják kirobbantani helyi forradalmukat. Egyszerűen csak átgondoltammindazt, amit a csuklyás népéről tudok, s úgy döntöttem, nem lehetnekveszélyesek a számomra. A potyadékot majd én is elpottyantom valahol útközben, aztán kutassanak utánam a galaxisban, ahogy tudnak. Aközeljövőben úgysem szándékozom visszatérni a Point’a’fingerre.
Miközbenmegadtam a berakodáshoz szükséges kódot, a figyelmemet felkeltette asöntés közelében ücsörgő párocska. A nő akkora volt, mint egy könnyedföldcsuszamlás, széles vállai majd szétrepesztették a kabátját. Veleszemben látszólag egy ember ült. Fiatal férfi, aki azonban annyiraügyelt emberi kinézetére, hogy szinte biztosra vettem: mutáns. Talán grandorlehetett, bár a kocsma kavargó fényeiben képtelenség volt észrevenni afinom, tigriscsíkos pigmentációt. Ami feltűnt, az inkább az asztalalatt lapuló kriolitacél sújtófegyver volt, aminek nyelét a nőtartotta. A vetőcső egyenesen a férfi gyomrára irányult, ezért sietvebefejeztem a kódolást, majd felugrottam a helyemről.
   – Ide a dobozt! – súgtam a wahariánnak. – A rakományt kiteszem a bolygódon, ahogy kérted.
  – Már zsebedben – mondta a csuklyás. Ez volt az a pillanat, mikor azthittem, mindjárt zokogni kezd, olyan hálás képetvágott. Megtapintottam a zubbonyomat; a dobozka valóban ottlapult. Hogy a fenébe csinálta, fogalmam sincs, de úgy tűnt, a waharián vakarékok sokkal többre képesek, mint azt sejtettem
   Mint azt bárki sejtené a galaxisban.

  Kapcsolódó:
Hamarosan: Az evolvens kalózai antológia