Mennyit ér a sárbantalált arany?
Egyújabb Yagaard történet Süsü tollából….
1886}
ANovella és Yagaard szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia
1.
Mondar Redon tizedes elégedetten paskolta meg az övénfityegő erszényt.Volt miért örülnie, hiszen nem is emlékezett már rá, mikordagadozott utoljára ezüsttől a zsebe. Boldogan, szinte kéjes mosollyallépkedett peckesen a Piac térről a Kikötő felé Ascorian repedezett kövűutcáin. Mellette egy hollófekete hajú lány sétált, bronzbarna arcával minthafolyton csak saját, mezítlen lábát bámulta volna.
Mondar elégedetten nézett rajta végig. Az elsőrabszolgája! és micsoda gyönyörű teremtés! A lány egyszerű, szürkerabszolgatunikát viselt, de így is kirítt az utca egyszerű emberei közül.Többen megfordultak utána jártukban, amit Mondar elégedetett vigyorralnyugtázott.
Ezért megérte annyit harcolni az átkos mocsarakban! A légiós egy pillanatraelkomorodott, mikor lelki szemei elé úsztak a láp tetején lebegő holdfényűtestek. Nem lehetett megkülönböztetni, hogy hol kezdődik a sár, és hol a vér.Belenyilalt az oldalába a fájdalom, és szinte érezte a görbe anami vaskínzó hidegét.
Ilyenkor természetesen az is eszébe ötlött, hogy a lány anami,vagyis a Birodalom és a népe ellensége. Olyanok leánya, akik az őéletére törtek, és szakaszának felét a mocsárba ölték Aynira falaialatt. A silmari város végül elbukott, nem tudták visszafoglalni azellenségtől, ráadásul ezrek vesztek oda a véres harcokban.
Legszívesebben arcon ütötte volna a lányt, vagy Ascoriancsatornáinak egyikébe fojtotta volna, hogy elégtételt vegyen elhullottbajtársain. De tudta, hogy csak felesleges fájdalmat okozna ezzel magának.Túlságosan megkedvelte Fecskét – így nevezte el rabszolgáját -, és azt istudta, hogy a lány nem tehet semmiről. A haragot másképpen kell levezetnie.
Bornak hívták a megoldást, ebben biztos volt. Nagyonvágyott már a jó kis ascori lőrékre, hiszen keleten nélkülöznie kellettkedvenc italát. Ott csak cukornádból készült erjesztett pálinkát vedelhetett -és vedelt is -, amit a helyiek naratannak, azaz búfelejtőnek neveztek. Abánatot és a fájdalmat el lehetett vele ugyan űzni, de nem vehette fel aversenyt azzal a borral, amit szeretett kocsmájában, a Réz Varjúban mértek.
Mondarnak összefutott a nyál a szájában, ahogy a savanyúborra gondolt. Ifjú kölyök kora óta ismerte a "Mézes Rezest", akocsma különlegességét, mely a kocsmáros saját kertjeiben érlelt vörös ésfehérszőlőből készült.
Csak remélte, hogy két cimborája, Riftes és Kedon márott vannak a Réz Varjúban. Még a hajón megbeszélték, hogy ma este találkoznak,és kockázással ütik el az időt. A két légiós egy másik században szolgált, deföldijei voltak, gyerekkori játszótársai, akikkel minden bánatát és örömétmegosztotta.
Mondar régen megtanulta, hogy nem érdemes megosztaniháborús történeteit a világgal, még a legjobb barátjaival sem, mivel sajátlelkét kavarja fel velük, ráadásul a hallgatóság a felét sem érti meg annak,amit mondani szeretne. Viszont Fecskét meg akarta mutatni nekik. Dicsekedniakart vele, hogy neki ez jutott a háborúból. Egy gyönyörű lány, egy aranygyűrű,amit az öve mögé varratott, és egy egész erszénnyi ezüst, amiből legalább félévig kihúzza majd, és akár minden éjszaka leihatja magát.
Hacsak nem hívják be előbb egy újabb hadjáratra.
Mikor pár órával ezelőtt kikötöttek, Vernar százados aztmondta, hogy a következő parancsig – ami néhány hónap múlva valószínű -mindenki pihenje ki magát. Megkérte katonáit, hogy viselkedjen ascori polgárhozméltón, hiszen hazatértek, nem a csatatéren vannak immár.
Mondar meg sem hallotta a százados szavait – hallottaőket eleget. Gondolatai akkor már Fecske és a bor körül jártak. Leadtapáncélját, pajzsát, siakját és kardját, aztán a lánnyal az oldalán lakás utánnézett. Nem messze a Piac tértől, a Yirmváros szélén volt egy régi emeletiszoba, amit a hadjárat előtt – közel három éve – bérelt. Nagyon megtetszettneki az egyszerű lakosztály, és abban reménykedett, hogy talán még mindigkiadó.
A szobát néhány hónapja egy kereskedő bérelte, akitMondar először szép szóval kért meg, hogy távozzon, majd kést szegezett a nyurgafickó torkának, és közölte vele, hogy ő veterán légiós, aki három évig aludtsátrakban, nedves lápvidékben, halálos kórokat terjesztő szúnyogok között, éskész akár gyilkolni is egy tisztes fekhelyért.
Miután szoba gondjai megoldódtak, és három hónapra előrekifizette a lakbért, Fecskével a piacra mentek, hogy hivatalos papírt kapjonarról, hogy az anami lány a tulajdona. A jegyző meg akarta bélyegeztetni alányt, de ő légiós nem engedte, hogy elcsúfítsák a szép bőrét. Ãgy is túl soksebhely szabdalta már, nem hiányzott róla még a monogramja.
Most büszkén és peckesen lépdelt a zsúfolt utcákon azégbetörő épületek árnyékában. Az emberek és maragok félrehúzódtak útjából, acsónakosok egy pillanatra elfelejtették megmeríteni evezőjüket a csatornák zöldvizében. Mondar úgy sejtette, hogy az égen vitorlázó yirmlovasok ismegbámulják őt és csodaszép szerzeményét.
A tizedes vicsorgott örömében, amint maga elé képzeltecimborái csodálkozó arcát.
A szétnyíló tömeg mögött nagysokára megpillantotta aszűk Pajzsok Terét, melynek déli oldalán emelkedett a Réz Varjú tömzsi épülete.A sötét ajtó előtt szakadozott, kék függönyt cibált a tengerszagú szellő;Mondar számára az Åsök Panteonjának tűnt most a főleg kétes alakoklátogatta ivó.
Megveregette a lány vállát, kinek sötét szemeibenegyszerre csillant érdeklődés és elszántság.
2.
Ugyanezt az elszántságot látta Fecske tekintetében,mikor rátalált.
Utolsó küldetését maga Vernar ylas adta ki. Aparancs szerint szakaszával fel kellett derítenie az utat a biztonságosterületekre vonuló légió előtt. A százados sok ezüstnyi jutalmat ajánlott felneki és húsz emberének. A húsz legjobbnak, akik túlélték az Ayinar falainálbekövetkezett katasztrófát.
Mondar először elkeseredett. Nem akarta az életétkockáztatni a vége előtt. Örült, hogy túlélte a Silmari Háborút, ami nemcsak az ő érdeme volt: az Åsei kitartottak mellette, és nem hagyták magáraakkor sem, mikor szúnyogcsípésektől feldagadt arccal bujkált a hideg mocsárban.Remélte, hogy nem jött el még az ideje, nem kell még Åseihez csatlakoznia.
Ugyanakkor megtiszteltetésnek vette, hogy ezt az utolsófeladatot ő kapta meg. Elnyomta magába
n a civil ember félelmeit, és büszkénadta ki a parancsot katonáinak, akik hasonlóan kettős érzésekkel vettékvállukra málhájukat.
Már a hetedik napja jártak a Negyedik Légiómegmaradt kétezer katonája előtt, mikor az útjuk Nerasylen, egyhatármenti falun vezetett keresztül. Többmérföldnyi gyaloglás kígyózott aszakasz mögött, a légiósok fáradtak és nyűgösek voltak. Mondar úgy döntött,megszállnak a háború sújtotta településen.
A falusiak, mint a döghúst kerülgető hiénák, úgyköröztek a téren álldogáló katonák körül. Sápadt, beteg arcok néztek közönyösena fújtató, kipirosodott légiósokra. A csillogó páncélok – a rájuk tapadt sár éslemoshatatlan vérfoltok ellenére is – éles kontrasztot alkottak a szürke,szakadozott ruhákkal.
A Nerasyl lakói szörnyű állapotban voltak. Többférfinak és nőnek is hiányzott az egyik karja vagy a lába. Bár a szakaszt ez ishidegen hagyta: túl sok megcsonkított bajtársukat hallották már a kíntólüvölteni.
Mondar is ledobta málháját, és bal kezét kardjamarkolatgombjára helyezte.
– Szállásra és élelemre van szükségünk – mondtahangosan, imal nyelven, melyet az elmúlt három évben sajátított elegészen tűrhető szinten.
A közönyös falusiak sorából egy hasonlóan sápadt,sárfoltos férfi lépett elő. Bőrnadrágja szinte lógott rajta – a háború őt iselvékonyította.
– A nevem Tasca – mondta komoran. – Kevés élelmünk van,nekünk is alig jut belőle. Szállásunk viszont annál több. Túl sok is – mutatottmaga mögé, ahol szakadozott tetejű, füsttől megfeketedett fa és nádépületeksorakoztak.
Mondar kiköpte a szájában felgyülemlett keserű nyálat,és lehajtott fejjel bólogatott. A katonái csendben várakoztak.
– Iható vizetek vanő – kérdezte Tascát, aki talán a faluelöljárója lehetett.
– Az van – bólogatott a férfi. Megtörölte gyér bajuszát,és megigazította egykor kék turbánját, melyet szürkére koptatott az idő és akörülmények.
– Akkor megint kását eszünk! – szólt a tizedes cinikusfélmosollyal embereihez, akik szótlanul néztek vissza rá.
Az elöljáró intett Mondarnak, hogy kövesse. A parancsnokutasította a katonákat, hogy foglalják el szállásaikat a lakatlanná váltházakban, ő maga pedig a falu vezetője után sietett.
A férfi a falu kútjához vezette. Ahogy Mondar a kútbanézett, tenyerével a rozsdabarna foltokkal tarkított kövekre támaszkodott.Száradt vér. Mindenütt száradt vér. A kút alján sötét víz derengett.
– Mikor vonultak el innen az anamik? – kérdezteTascát.
– Két napja. Meghallották, hogy közeledtek, és mindentmaguk mögött hagyva elmenekültek.
Mondar felhúzta a szemöldökét.
– és mit hagytak itt?
Az elöljáró egy gödörhöz vezette, melyet sűrű náddalfedtek le. Lentről orrfacsaró bűz szállt fel. Mondar a nyakát védő kendőveltakarta el az orrát; ismerősek voltak a szagok: emberi ürülék, hányás ésüszkösödés bűze.
Tasca felnyitotta a nádtetőt. Körülbelül öt lábmély verem tárult fel a tizedes és a néhány odagyűlt falubeli előtt.Döngölt alján három test kezdett körvonalazódni, ahogy Mondar szemehozzászokott a félhomályhoz. Három valószínűtlenül vékony testé. Csak azegyikük mozdult, de az is rögtön elfordította a fejét az erős fénytől.
– Az anamik hátrahagyták betegjeiket éssebesültjeiket. A falubeliek persze a többségüket rögtön megölték. A másikrészük menthetetlen volt. Ez a három itt – mutatott a csontsovány testekre averem mélyén – túlélte. A falusiak őket is meg akarták gyilkolni, de mivel énmagam is harcoltam ebben a háborúban, jól tudom, hogy mennyire fontos lehet egynyelv.
Tasca elismerést várva nézte a tizedes borostás,sebhelyek barázdálta arcát. Mondar észrevette, és erőltetett vicsorral nézettvissza rá. Mit mondjon neki? Hogy részükről vége a háborúnak? Hogy azascoriak túl sok embert veszítettek, és most éppen hazatérőben vannak?
Körbenézett a reményteljes, fáradt és sápadt arcokon.Nagyot nyelt, és az elöljáróhoz fordult:
– Igen. Valóban. Nagy szükségünk van egy nyelvre.
A kásák elfogyasztása, a szálláshelyek elfoglalása és azőrség megszervezése után Mondar néhány embere és a falusiak segítségévelkiemelte a három legyengült anami foglyot a veremből.
Az egyik férfinak kis híján elrothadt a lába; egykorábbi nyílt törése fertőződött el, s a seben most férgek lakmároztak. Inneneredt az iszonytató bűz és az ürülékszag. A jelek szerint az egykori anamiharcos már régóta nem volt eszméleténél. A begyulladt seb okozta láztólfennakadt szemei a túlvilág kapuját kutatták már.
A másik férfit magához lehetett téríteni némi vízsegítségével, de csak remegett, mint a kocsonya, és lassan, sípolva vette alevegőt. Tasca szerint a szúnyogok terjesztette bukálkór végsőstádiumában van. Mondar összeszorított fogakkal nézte. Az anami egykornemes vonásait a légszomj torzította el.
A harmadik fogoly sokak meglepetésére egy sovány nővolt. Sápadt arca a körülményekhez képest is szép volt. Úgy tűnt, hogy azéhezésen kívül más nem viselte meg, csak testén a kék és zöld foltoktanúskodtak a nem éppen finom bánásmódról. A lány úgy nézett Mondarra, ahogy nőmég sohasem: szemében nyoma sem volt könyörgésnek, vagy megvetésnek. Az anamilány szemében a halálba indulók bátorsága tükröződött.
Mondarnak nehezére esett levenni róla a tekintetét.Végül Tascához fordult.
– Ez itt használhatatlan – intett az üszkös lábú felé. -Ha akarod, kivégezzük, de megtehetitek ti is.
Tasca bólintott. Magához intett két markos, tíz-tizenkétéves forma fiút, kiknek apja – vette ki szavaikból Mondar – anamik kezeáltal halt meg nem is olyan régen.
A fiúk szótlanul ragadtak fel egy-egy husángot, ésverték agyon az eszméletlen foglyot. Senki nem szólt egy szót sem, csak a fiúknyögése és a husángok tompa puffogása hallatszott. Senki nem szólt nekik, hogymikor elég, és Mondar úgy ítélte, az ütlegek felét már a halott test kapta.
A tizedes végignézte a kivégzést, és kiköpött a földre.Kezdte utálni magát, hogy semmit nem érez. Szólt néhány katonának, hogy a kétmásik foglyot vigyék be az egyik házba, majd Tasca mellé lépett.
– Kihallgatom a foglyokat. Innentől kezdve az éntulajdonomat képezik.
Tasca csak bólintott beleegyezése jeléül.
Mondar is bólintott a két fiúnak, akik elismerést várvatalán, könnyes szemekkel ziháltak a felismerhetetlen arcú test felett. Atizedes elidőzött egy kicsit a látványon, majd katonái és a foglyok utánindult.
A két anami erőtlenül feküdt a kunyhó korhadópadlózatán. A tetőn keresztül sze
merkélő eső szurkodta a katonák arcát. Alégiósok a foglyokra, majd kérdőn a parancsnokukra néztek.
– Nincs sok értelme kihallgatni őket – kezdte halkanMondar, nehogy kíváncsi fülekre találjanak szavai. – A háborúnak vége. én hazaakarok jutni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele?
A katonák megkönnyebbülten néztek rá, egyeseknek egymosolyra is futotta. Mindenki fáradt volt már. Túlságosan is fáradt.
– Vágjuk el a nyakukat, arnas – javasolta azegyikük.
– Nagyobb fesztivált rendezünk a falusiaknak, haddörüljenek. Talán a bosszúvágyuk is csillapodik majd – utalt félreérthetetlenüla husángos fiúkra. – Felakasztjuk a fickót. Marn módra.
– és mi lesz a nővelő – kérdezett vissza egy alacsonylégiós.
– Öljük meg őt is! – vicsorgott egy másik.
– Vigyük magunkkal – szólt egy harmadik a sarokból. – Hamajd megerősödik, jól jön egy lyuk a szakaszba…
Többen felröhögtek. Úgy tűnt, a legtöbben ezt az ötletettámogatják. Mondar arca elsötétült.
– Magunkkal visszük, de nem lesz semmiféle közösülés -szögezte le. – A lány az én rabszolgám. Mindenkinek fizetek fél ezüstöt, és nemakarok erről több vitát.
Nem érdekelte, hogy mit szólnak hozzá az emberei. Aztsem tudta, ő maga mit akar. Egyszerűen tudta, hogy képtelen lenne végignézni alány halálát. Soha nem tudna nyugodtan aludni. Magában átkozódott. Hiszenannyi gyerekre és nőre gyújtotta már rá a házat a légióban töltött évei alatt!Félt, hogy elpuhul, és ez dühítette.
Tascával közölte, hogy a foglyokat kihallgatta, ésmegtudta, hogy az anami katonák már nem jönnek vissza. Véglegelmenekültek. Látszott, hogy az elöljáró hiszi is, meg nem is. Mondart nemigazán érdekelte.
A kivégzésre összegyűlt a falu minden lakója, és némaáhítatban nézték végig, ahogy a katonák a sárba lökik a foglyot, és egy hurkotkötnek a nyakába. A kötelet egy mocsárszéli magas fának egyik felső, erős ágándobták át, majd öt katona húzta egyre feljebb a beteg férfit. Az anami közelhárom percig vergődött a kötél végén, miközben a falusiak imal nyelvenszitkozódtak, és öklüket rázták.
Mondar érzelmek nélkül nézte végig a jelenetet. Ennekörült a legjobban.
Meg annak, hogy másnap reggel, indulás előtt, egykígyómintás aranygyűrűt látott megcsillanni az akasztott férfi híg ürülékében.
3.
A Réz Varjú soha nem volt egy szép kocsma, de a Kikötőbeérkező hajók matrózai, és a veterán légiósok szerettek idejárni. Viszonylagolcsó volt az ital, és elég hely akadt egy nagyobb társaság számára is. Akocsmárost szinte mindenki személyesen ismerte – ide ritkán tértek be újvendégek.
Mondar hatalmas vigyorral az arcán lépte át a kocsmaküszöbét, és élvezettel szívta magába a helyiség összetéveszthetetlen, hal ésbor keverékéből álló illatát. Odakint a lemenő nap narancsszínűre festette azégbenyúló házak ormait, idebent pedig a hatalmas tetőablakon keresztül vontaizzásba a fa gerendákat, oszlopokat.
A légiós csuklójánál fogva húzta be Fecskét maga után. Alány nem mutatott különösebb ellenállást – engedelmes szolgaként követte urát,aki látszólag határozottan csörtetett keresztül az ivón.
A közel húsz főt számláló vendégek – jobbára marnok,de akadtak köztük roák és frimirek is – rájuk sem hederítettek.Csupán egy nagyobb darab matróz füttyentett a lány bájait elismerendő, aminekMondar csak örülni tudott.
A légiós végül megpillantotta cimboráit a törzshelyükön:a pulthoz legközelebb eső sarokban üldögéltek egy Mondar számára ismeretlen roatársaságában. A rusnya fickó többi fajtársától eltérően rövidre vágatta haját,de ez sem javított sokat a ronda pofáján.
Mondar odaköszönt a kocsmárosnak, aki visszaintett, majdmeglátva a lányt, felkiáltott:
– Hé, rabszolgát ne hozz nekem ide! Tudod, hogy nemszeretem itt a rabszolgákat!
– Kussolj, Kezog! – nevetett Mondar, de nem lassítottalépteit. – Ez életem első rabszolgája! Oda viszem, ahova akarom. Ha nemtetszik, szólj nyugodtan, de ne csodálkozz, ha kezedbe adom a farkadat!
Riftes és Kedon jókat kacarásztak. Már kászálódtak isfel az asztaltól, ahogy Mondar odaért hozzájuk. Jó barátokhoz méltón öleltékmeg egymást, és adtak csókot egymás bal arcára, ahogy a légiós bajtársakszokták.
– Nem a légióban vagy már, Mondar – nevetett Riftes. Abarna hajú katona orrát egy rézből készült műtag helyettesítette, amit vékonybőrszíjakkal erősített a helyére.
– Letetted a kardot – veregette meg a vállát Kedon is.Sötét szeméből igazi öröm sütött: azok boldogsága, akik élve tértek haza acsatatérről. – Láttam, amikor leadtad.
– Å kicsoda? – mutatott Mondar a köpcös roára.
– Gruggar Dor, légiós – mondta Riftes. – Együttharcoltam vele az elmúlt három évben. Nagy pofája van, de az életemet rá mernémbízni.
– Anyád göndör haján a tetveknek van nagy pofája -villantak a roa acél sapkás, vaskos szemfogai. – De a többi igaz – azzalmeglepő fürgeséggel pattant fel ültéből, és ölelte meg a csodálkozó Mondart,aki nehezen tudta legyűrni viszolygását. Egyszerűen undorodott a roáktól,maga sem tudta, miért.
– Azt hiszem, neked is van miért magyarázkodnod -vigyorgott Kedon, majd eltolva magától a cimboráit, a lehajtott fejjelálldogáló lányhoz lépett. Kérges ujját az álla alá támasztva emelte fel azarcát.
– Szép a szeme. Kár, hogy anami – tette hozzá.
– Attól még szép – morogta Mondar. – és dolgos is.
– Azt meghiszem! – röhögött Riftes.
– Ãllítólag úgy kifenik a kardod, hogy járni is aligbírsz utána – fröcsögte Gruggan. Riftes a térdét csapkodva röhögött.
– Mi a neved? – kérdezte Kedon, akit láthatóan elbűvölta lány szépsége.
– Fecske – közölte halkan az anami lány.
– Beszéled a nyelvünket?
– Csak néhány szót tud – lépett közbe Mondar, ésátölelte újdonsült rabszolgáját. – De most már játsszunk. Hiszen azért jöttünk,nem igaz?
– Túl sok kincset raboltál össze, mi? – kérdezte Riftes,ahogy visszaült a bor mellé.
– Ahogy te is – mosolygott Mondar, és ő is elfoglaltahelyét az asztal mellett. Intett a kocsmárosnak, hogy hozzon neki is bort.Kedon kirakta a kockákat az asztalra.
– Mit játszunk?
– Amit mindig. Vérvonalat.
– Azt hogy a véres halpetébe kell? – hajolt közelebb a roa.
Mondar magába fojtotta a felkívánkozó szavakat, ésinkább nyelt egy nagyot. Legszívesebben előrántotta volna csizmája szárából akését, és az ocsmány fickó nyakába mártotta volna.
– Dobsz az egyik kockával. Aztán megmondod, hogynagyapa, apa vagy fiú. Ha nagyapa, akkor az azt jelenti, hogy utána a következőkockával kisebbet kell dobnod. Az vagy az apa lesz, vagy a fiú… – kezdtemagyarázni Riftes, de Kedon közbevágott:
– Ãgy sosem érti meg… Az a lényeg, hogy három kockávaldobsz egymás után. Mindegyiknél meg kell mondanod, hogy ez most éppen az apa, anagyapa vagy a fiú – vagy má
sképpen unoka, mindegy. Az a lényeg, hogy a nagyapanagyobb, mint az apa, az apa nagyobb, mint a fiú. Ennyi. Ha nem jól dobsz,tehát nagyapa után nagyobbat dobsz, akkor vesztettél. Minden dobás előtt lehetemelni a tétet. Ennyi.
– én ugyanígy magyaráztam… – közölte Riftes. Kedonkiröhögte.
A roa hosszasan gondolkodott, majd az egyik ujjátvastag szája elé emelte.
– Egy dolgot nem értek – kezdte lassan, megfontoltan. -Mi van akkor, ha valakinek három apja van és a tizenöt nagyapja, mint nekem?
4.
Mondar és szakasza a daalai határon várták be alégiót.
A mocsárnak szerencsére vége szakadt, helyét füves mezőkvették át. Szakaszával kerestek egy kis ligetet, ott verték fel a sátraikat. Alégiósok is érezték, hogy a háború véget ért, itt már nem történhet velük semmibaj. Mint a rakoncátlan kölykök, úgy élvezték az életet: birkóztak, rohangáltaka mezőn; nyúlra és fácánra vadásztak, és a tábortűz mellett énekeltek harcidalokat és őseikről szóló történeteket egészen hajnalig.
Mondar mosolygott. Örült, hogy ilyennek látja embereit,és még azt is elnézte, ha valakinek bor került elő a zsákjából. Megszervezte azőrséget, megvacsorázott, majd egy nyúlcombbal a kezében visszatért a sátrába.
Az anami lány állatbőrökbe csavarva aludt. Mondarletérdelt mellé, és csak nézte. A lány arcszíne kezdett visszatérni,köszönhetően a tizedes gondoskodásának. Etette, itatta a lányt, és hagyta, hogysokat aludjon. Még mindig vészesen sovány volt, és a légiós aggódott, hogyelviszi valami betegség. Furcsa érzés volt ez, hiszen soha nem érzett mégaggodalmat senkiért. Természetesen az embereiért igen, ugyanakkor azt is tudta,hogy tudnak vigyázni magukra. Az teljesen más volt. Azt katona érezte katonairánt. Itt most egy katona érzéseiről volt szó egy – mi is a helyes szó?– lány iránt.
Nem tudta megmagyarázni magának, hiszen nem ismerte őt.Megpróbált vele beszélni, de hamar kiderült, hogy a lány nem ismeri se a marnok,sem az imalok, sem a kereskedők nyelvét. és rengeteget aludt, amit alégiós nem is bánt annyira, mivel így nem kellett foglalkoznia az őrzésével.
Nézte a lány sovány arcát, a hosszú szempillákat, akissé pisze orrot. Mondar óvatosan a rakoncátlan, kékesfekete hajszálakhoznyúlt, és visszatűrte őket a szép ívű fül mögé. A lány mintha elmosolyodottvolna, de aztán felpattantak a szemei, és ijedten húzta össze magát a takaróalatt. Mondar is visszarántotta a kezét, és zavartan emelte a lány felé anyúlcombot.
– Ezt neked hoztam – motyogta a légiós. Tekintetekereste a lányét, de ugyanakkor nem mert a szemébe nézni. Ilyen szégyenlősségetutoljára gyermekkorában érzett, amitől még inkább zavarba jött.
Örömmel nyugtázta, hogy a lány elveszi tőle a combot,majd hálás pillantások és szavak nélkül falni kezdi. Mondar nagyot sóhajtvarogyott le a sátor túlsó sarkába, és miközben a légiósok énekeit hallgatta, acsendben evő lányt figyelte.
5.
A pörgő kocka végre megállapodott. Hatos.
– Nagyapa – közölte a roa, aki úgy belejött ajátékba, hogy egy meglehetősen nagy halom ezüst- és rézpénz hevert előtte aborospohár mellett. Gruggar tétován nyúlt az újabb fakockáért – azelfogyasztott bor megtette hatását. Mozdulatait lelassította, sárgás szemei eléködfátylat borított.
Mondar most még rondábbnak látta, pedig azt beszélik,hogy a bor megszépíti az embereket. A mellette csendben ülő Fecskérepillantott, aki engedelmesen, egyenes háttal nézte a játékot. Az első kupaborából csak néhány korty fogyott. Å bezzeg megszépült! – engedett elegy félmosolyt a tizedes.
A légiós zavaros tekintete az előtte heverő kétezüstérmére tévedt. Ennyi maradt. Semmi több.
– Tartod a tétet, Mondar? – kérdezte Kedon. A szájábólúgy hangzott a neve, mintha azt mondta volna, ‘Onda’.
– Tartom – nyögte Mondar, és még egy ezüstöt penderítettközépre.
A roa nyelvét kidugva rázta a kezében a kockát,és tengeri isteneihez imádkozott fennhangon, ami még jobban idegesítette atizedest.
– Dobj már, te vizikutya – morogta.
Gruggar a képébe röhögött, nyálpermetet szórva azasztalra. A kocka kiugrott a kezéből, pördült néhányat és megállapodott akettesen.
– Fiú! – kiáltotta diadalmasan az ocsmányság.
Riftes alig bírta megragadni Mondar karját; csakharmadszorra sikerült.
– Igaz, amit beszélnek? – kérdezte, és közben folytonfélrecsúszó műorrát igazgatta.
– Micsoda?
– Hogy az anami nők félmeztelenül járnak azutcán.
– Igaz – bólintott Mondar, és belekortyolt a borába. Agyomra kezdett émelyegni, de nem törődött vele.
– Akkor mér’ nem veszi le a szolgád azt a tunikát?
– Mert nem veszi le – nézett vissza sötéten a tizedes.
– De ha egyszer egy mocskos anami, akkor le kellvennie! – csapott az asztalra Riftes. – Látni akarom a melleit!
– én meg a téteket – szólt közbe Kedon.
Mondar remegő kézzel tolta be középre az utolsóezüstérmet. Na, mindjárt vége mindennek – gondolta. – Aztán mehetünkhaza…
Gruggar újra dobott.
– Három! – rikkantotta. Maga elé húzta az ezüstöket atöbbi közé. Szép kis összeg volt már előtte, de korántsem annyi, mint Kedonnál.
Riftes és Mondar káromkodtak egy keveset.
– Új kör – közölte Kedon. – én következem…
– Kiszállok – sóhajtotta a tizedes. – Kifogytam.
– Nem szállhatsz ki – csóválta a fejét Riftes. – érzem,hogy most indul a nyerő sorozatom. Segítened kell.
– De kiszállok – bólogatott Mondar. – Elfogyott apénzem, tehát kiszállok.
– Vedd le a nadrágod – röhögött a roa. Mondartekintete elsötétült.
– Tudtam, hogy egy ocsmány hímringyó vagy! A késemmelfoglak seggbe…
– Nyugi, ‘Onda’ – nyomta vissza a helyére Kedon.- Megoldjuk.
– Ha nincs pénzed, tedd fel a lányt – tárta szét karjaitRiftes. – A rabszolga is pénzbe kerül…
– Nem teszem fel…
– Ne legyél már ilyen…
– Ilyen, mi?!
– Tökös légiós vagy?
– Az vagyok!
– A Negyedik odacsap, nem igaz?!
– Odacsap!
Mindannyian az asztalhoz vágták az öklüket; a boroskupákkal együtt az anami lány is ugrott egyet ijedtében.
6.
Az imal királyságokon gyorsabban haladtakkeresztül. A Negyedik Légió kétezer katonája vidáman gyalogolt napontaakár negyven mérföldet is, mert tudták, hogy hazafelé tartanak. énekeltek,ittak, némely városban rendet bontottak, de különösebb baj nem történt velük.Igaz, ami igaz, annál nagyobb vész, amit Silmarban kellett kibírniuk, nem isérhette őket.
Mondar is felszabadultan lépkedett a szakaszának élén,
aszázaduk első sorában, ahová utolsó küldetésük után kerülhettek. Büszkékvoltak, és tudták, hogy az egész légió büszke rájuk. Az anami lánymögötte gyalogolt, szokása szerint lehajtott fejjel.
Vernar kapitány közvetlenül előtte lovagolt. Valamimiatt nem tűnt felhőtlennek, de Mondar nem is csodálkozott rajta – aszázadosnak köszönhették, hogy Ayinar falainál egyáltalán voltakolyanok, akik életben maradtak.
A százados néhány nappal ezelőtt felkereste, éselmeséltette vele a faluban történteket. Helyeselt a két férfi kivégzéséthallgatva, de csóválta a fejét, mikor a lány került szóba.
– El fogja vágni a nyakad – közölte szenvtelen hangon aszázados. – Megerősödik, és elvágja a nyakad.
– Nem hiszem, ylas – ingatta a fejét Mondar. – Hameg mégis, hát büszkén állhatok az Åseim elé.
– Ez a lány egy anami. Más nép sarja. A szívedenmelengeted, aztán elárul.
Vernar szemében különös fény izzott. Mondar nem mertszólni semmit. Csendben bólogatott, végül tisztelgett. Nyomasztó gondolatokkalterhelten tért vissza sátrába a lány mellé, aki – mintha megérezte volnagazdája hangulatát – elmosolyodott – találkozásuk óta először.
Mondar őszintén mosolygott vissza. A lány a mellérebökött, és mondott valamit. A légiós meglepődött.
– Tessék?
– Ashiya – mutatott magára megint a lány. Aztánszótagolta: – A-shi-ya.
– Ashiya – suttogta a légiós. Lábaiból elszaladt az erő,le kellett ülnie. – Ez a neved, ugye? Az én nevem meg Mondar – csapott amellkasára. – Mon-dar.
– Mondar – ejtette ki furcsán a lány.
– Igen! – kiáltott fel diadalmasan a férfi. – Ashiya.Majdnem úgy hangzik, mint az Ashira, azaz fecske.
Mondarnak eszébe villant a velük szemben felsorakozó anamisereg képe. Az elöl álló napharcosok aranyló maszkjai. A vérükreszomjazó görbe kardok csattogása a kerek pajzsokon. Csak egyetlen hang akülönbség, és egy anami szóból marn szó lesz.
Vajon mi kell ahhoz, hogy az ellenségből barát váljonő
7.
Kedon az utolsó kockáért nyúlt. Mondar ajkaikiszáradtak, kényszerítenie kellett magát, hogy odanézzen. Ha most Kedon ötöstvagy hatost dob, meglesz a Nagyapa, és övé lesz a lány.
Minek kellett neked feltenni a lányt?! – üvöltötte magának valahol atudata mélyén, valahol a borgőz mindent elnyelő függönyén túlról.
Kedon dobott.
Mondar előtt elfolyt a világ.
– Mennyi?
De akkor már tudta. Kedon az asztalt csapkodta vadörömében. Boldogságában arcon csókolta a ronda roát is, aki erre habosnyálat köpött a marn arcába. Riftes a falhoz csapta a kupáját mérgében -ez az este számára sem alakult fényesen.
– Gyere ide szépen Kedon bácsihoz – vihogott Fecskére alégiós. A lány ijedten nézett gazdájára, láthatóan nem értett semmit, csak aztlátta, hogy a fekete hajú férfi a karjait nyújtja felé.
Mondar maga elé nézett. Fájdalom öntötte el mindenporcikáját, ami meg sem közelítette az oldalába hasító kard pengéjét, vagy asebláz őrjítő forróságát. Ismeretlen volt számára ez a fajta kín.
Viharfelleget idéző tekintettel nézett fel Kedonra.
– Hohó, Mondar! – csapott az asztalra Kedon. -Tisztességes úton nyertem el tőled a szukát, nincs értelme pofákat vágnod.Megnyertem, kész. Volt már ilyen.
Volt már ilyen, bizony. Volt már úgyis, hogy ő nyert elmindent tőlük. De ez a fájdalom! Egyre csak erősödik. Mondar levegőértkapkodva túrt rövid hajába.
– Na, gyere ide – kérte a lányt Kedon. Valószínűleg nembírt már felállni, a bor minduntalan visszahúzta a székre. – Ne kelljen márannyit kérni! Gyere szépen! Hazamegyünk csicsikálni…
Mondar – mintha csak nem is ivott volna egy kortyot sem- kirántotta a kést csizmája szárából és döfött egyet. Ahogy tanították neki. Abordák közé, egyenesen a szívbe.
Fecske szívébe.
Mondar felállt, a véres kést az asztalra dobta akikerekedett szemű, csodálkozó Kedon elé. Nem nézett a lányra, csak hallotta,ahogy egy akadozó sóhaj kíséretében lecsúszik a székről, és nagyot puffan afapadlón.
A tizedes megfordult, és elindult kifelé a kocsmából. ARéz Varjú vendégei némán kísérték tekintetükkel.
– Cseszd meg, Mondar! – kiáltott fel mögötte Kedon. -Most tartozol nekem!
– Holnap megadom – dünnyögte a légiós, ahogy kilépett aszemerkélő esőbe. Megmarkolta az övében rejlő aranygyűrűt, szinte hallotta akígyó-mintázatot, ahogy sziszeg.
Bizonytalan léptekkel indult el egy tetszőleges irányba,és dúdolni kezdett egy régi dalt egy fecskéről, aki nem találja fészkét.
