„A Hollókirály olyan, mint egyútkereszteződés, ahol találkozik egymással Jane Austen, Charles Dickens, ésfutólag megjelenik Rowling és Tolkien is. Kétségtelenül az év egyik legjobb éslegeredetibb könyve.” National Post

1886}

1806-ot írunk. Anglia minden erejét lefoglalja a Napoleonnalvívott háború, a gyakorlati mágia pedig már évszázadok óta feledésbe merült aszigetországban. De az egykoron oly nagyszerű varázslás történelmét kutatótudósok egy napon hirtelen felfedezik, hogy mégis van egy varázsló, aki agyakorlatban igenis használja a mágiát: a Hurtfey apátságban, a világtólelvonultan élő Mr. Norrell. Amikor felkérik, hogy mutassa be tudását, Mr.Norrell varázslatot bocsájt a Yorki katedrálisra, mire a szobrok beszélni és énekelnikezdenek. A hír villámgyorsan eljut Anglia utolsó szegletébe is. A máguspletykáktól övezve Londonba utazik, ahol feltámaszt egy gyönyörű, halottfiatalasszonyt, majd a kormány kérésére beavatkozik a háborúba: szellemhajóihalálra rémítik a franciákat.

Norrell azonban nem sokáig lesz egyedüluralkodó mágus, mertfelbukkan a briliáns, fiatal varázsló, Jonathan Strange. A jóképű és vakmerőStrange tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norrellnek, aki ennekellenére tanítványául fogadja őt. Strange is bekapcsolódik a franciák ellenvívott háborúba: Wellington Portugáliában harcoló csapatait segítitermészetfeletti erejével…

 

 

Kiadó: Agave
Terjedelem: 767 oldal
Ára: 3980 Ft-

 

Megjelenés:  2006. november 30.

 

Részlet:
A könyvtár Hurtfew-ban
1806 őszétől 1807 januárjáig

Néhány évvel ezelőtt volt Yorkban egy mágusokból állótársaság. Minden hónap harmadik szerdáján találkoztak, és hosszú, unalmastanulmányokat olvastak fel egymásnak az angol mágia történetéről.

Úriember mágusok voltak, ami azt jelentette, hogy sohasenkinek nem ártottak a varázstudományukkal – igaz, egy hangyányi jót semtettek senkivel. Igazság szerint ebből a társaságból még senki nem mondott elegy varázsigét sem, nem használta fel a varázserejét arra, hogy egy faleveletmegremegtessen, egy porszemet letérítsen az útjáról, vagy akár egy hajszálatmeggörbítsen valakinek a fején. De ettől a mellékes körülménytől eltekintveszéles körben elismerték, hogy a mágusok a legbölcsebb és legvarázslatosabbyorkshire-i úriemberek közé tartoznak.

Egy nagy mágus egyszer azt mondta a hivatásáról és annakgyakorlóiról: „…ököllel kell beleverni a fejükbe a tudás legkisebb morzsájátis, de a veszekedéshez természet adta tehetségük van” – a yorki mágusokéveken keresztül bizonyították ennek az állításnak az igazát.

1806. őszén egy új tag érkezett a társaságba, bizonyos JohnSegundus nevű úr. Az első gyűlésen, amin részt vett, felállt, és beszédetintézett a többiekhez. Először az urak kiváló múltját dicsérte; felsorolta azta sok ünnepelt mágust és történészt, akik valamikor a yorki társasághoztartoztak. Bevallotta nekik, hogy amit a társaságról megtudott, nem kisszerepet játszott abban, hogy Yorkba jött. Emlékeztette a hallgatóságot, hogyaz északi mágusokat mindig jobban tisztelték, mint a délieket. Mr. Segundus aztis elmesélte, hogy hosszú évek óta tanulmányozta a mágiát, és ismerte az összesrégi nagy varázsló történetét. Elolvasta a témában megjelent legújabbpublikációkat is, sőt maga is gyarapította ezek számát, de az utóbbi időbenegyre jobban furcsállja, hogy a nagy mágikus mutatványok, amikről a könyvekbenolvasni lehet, szinte eltűntek az utcáról és az újságokból. Mr. Segundusszerette volna tudni, hogy a modern mágusok miért nem gyakorolják avarázstudományt, amiről annyit írnak. Röviden arra volt kíváncsi, hová lett amágia Angliából.

Ennél kézenfekvőbb kérdést nem is lehetett volna feltenni.Ezt előbb vagy utóbb minden, a királyságban élő gyerek megkérdezi a dadájától,a tanítójától vagy valamelyik szülőjétől. A yorki társaság mágusai viszontegyáltalán nem örültek neki, mégpedig azon egyszerű okból, hogy ők maguk semtudták rá a választ.

A yorki társaság elnöke (akit Dr. Foxcastle-nek hívtak) JohnSegundushoz fordult, és elmagyarázta neki, hogy a kérdése értelmetlen.

– Ez a kérdés azt feltételezi, hogy a mágusoknakkötelességük használni a varázstudományukat, ami ugyebár teljes képtelenség.Szerintem senkinek sem jutna eszébe kötelezni a botanikusokat, hogy újvirágokat találjanak ki. A csillagászoknak sem kell átrendezniük a csillagokat.A mágusok, Mr. Segundus, a régi varázslatokat tanulmányozzák. Ki várna el ennéltöbbet tőlük?

Egy idősebb úr, akinek fakó kék szeme volt és fakó öltözete(Hartnak vagy Huntnak hívták, Mr. Segundus sohasem értette pontosan a nevét),fakó hangon azt mondta erre, hogy egyáltalán nem számít, mit várnak tőlük. Egyúriember nem varázsolhat. A mágiát az utcai szemfényvesztők használják arra,hogy kicsaljanak a gyerekektől néhány penny-t. A mágia (gyakorlati értelemben)lezüllött. Csupa piszkos dologhoz kapcsolódott. A borostás arcok, a cigányok ésa betörők kebelbarátja volt, visszaszorult a megsárgult függönyök mögé, amocskos szobákba. Ó nem! Egy úriember nem varázsolhat. Egy úriembertanulmányozhatja a mágia történetét (ennél nincs is nemesebb dolog), de nemgyakorolhatja. A korosodó úr fakó, atyai tekintettel nézett Mr. Segundusra, ésazt mondta, reméli, hogy nem próbálkozott varázsigékkel.

Mr. Segundus elpirult.

De a híres mágus-alapelv itt is igaznak bizonyult: két mágus– ebben az esetben Dr. Foxcastle és Mr. Hunt vagy Hart – nem juthat egyezségre,amíg legalább két másik varázsló el nem kezdi hangoztatni a véleményét. Többenis rájöttek, hogy tökéletesen egyetértenek Mr. Segundusszal, és hogy a mágiaterületén nincs is ennél fontosabb kérdés. Mr. Segundus leglelkesebb támogatójaegy Honeyfoot nevű úr volt, egy szimpatikus, barátságos, ötvenöt éves férfi,vörös arccal és ősz hajjal. Ahogy a vita egyre hevesebb lett, és Dr. Foxcastlemind szarkasztikusabban beszélt Mr. Segundusszal, Mr. Honeyfoot odafordult azúj taghoz, és megnyugtató mondatokat suttogott a fülébe. Olyanokat, hogy „ne istörődjön velük, uram, én teljesen egyetértek önnel”, meg azt, hogy „magánakteljesen igaza van, ne hagyja, hogy megingassák”, továbbá, hogy „maga aztánrátapintott! Valóban rátapintott, uram. Eddig csak az tartott vissza minket,hogy senki sem tette fel a megfelelő kérdést. Most, hogy maga is itt van, nagydolgokat fogunk véghezvinni.”

John Segundus, akinek közben kiült az arcára a kétségbeesés,hálásan fogadta a kedves szavakat.

– Félek, hogy rossz benyomást tettem a társaságra – suttogtaMr. Honeyfootnak. – Nem állt szándékomban. Azt reméltem, hogy jó véleményüklesz rólam.

Mr. Segundus először csak lehangolt lett, de amikor Dr.Foxcastle rosszindulatúan ráförmedt, teljesen felháborodott.

– Ez az úr – pillantott rá Dr. Foxcastle ridege n –eltökélte, hogy a Manchesteri Mágusok Társaságának nyomorult sorsára juttatminket!

Mr. Segundus közelebb hajolt Mr. Honeyfoothoz.

– Nem hittem volna, hogy a yorkshire-i mágusok ilyencsökönyösek. Hát hol vannak a mágia barátai, ha nem Yorkshire-benő

Mr. Honeyfoot barátsága Mr. Segundusszal nem ért véget azonaz estén, ugyanis meghívta az új tagot a házába a High-Petergate-en, hogy afelesége és a három szépséges lánya társaságában vacsorázzon. Mr. Segundusnőtlen volt, és nem túl gazdag, ezért szívesen fogadta a meghívást. Vacsoraután Miss Honeyfoot leült a zongorához, és Miss Jane olasz dalokat énekelt.Másnap Mrs. Honeyfoot elmondta a férjének, hogy Mr. Segundus pontosan olyan,amilyennek egy úriembernek lennie kell, de attól tart, hogy soha nem fog egyrőla kettőre jutni, mert manapság már nem divat szerénynek, csendesnek ésjószívűnek lenni.

A két úr egyre közelebbi kapcsolatba került egymással. Mr.Segundus hamarosan már minden héten két vagy három estét töltött aHigh-Petergate-en álló házban. Egy alkalommal nagyon sok fiatal gyűlt össze, ésez természetesen táncos mulatsághoz vezetett. Remek volt a hangulat, de Mr.Honeyfoot és Mr. Segundus gyakran kiosontak a teremből, hogy arról beszélgessenek,ami valóban érdekelte őket – hova lett a mágia Angliából? De akármennyitbeszélgettek (sokszor hajnali kettőig vagy háromig), nem jutottak közelebb aválaszhoz; ez talán nem is volt olyan meglepő, hiszen mágusok, antikváriusok éstudósok töprengtek a válaszon lassan több mint kétszáz éve.

Mr. Honeyfoot magas, jó kedélyű, mosolygós úr volt, teleenergiával. Mindig társalgott valamiről és tervezgetett valamit, és ritkánkételkedett abban, hogy van-e értelme annak, amit kitalált. Az új dilemmaeszébe juttatta a nagy középkori mágusokat, akik szembekerülvén egy-egymegoldhatatlannak tűnő problémával, legfeljebb pár tündér szolga társaságábanlóháton útra keltek, és egy évig meg még egy napig távol voltak. A tündérekvezetésével mindig megtalálták a válaszokat a rejtélyekre. Mr. Honeyfootelmondta Mr. Segundusnak, hogy legjobb lenne, ha versenyre kelnének azokkal anagy emberekkel, akik közül néhányan Anglia, Skócia és Írország legeldugottabbrészeibe is eljutottak (ahol a legerősebb volt a mágia), meg azokkal, akikteljesen kilovagoltak a világból, és a mai napig sem tudta senki, hogy hovamentek, és mi történt velük, amikor odaértek. Mr. Honeyfoot nem javasolta, hogyolyan messzire menjenek – egyáltalán nem akart nekivágni a világnak, mert télvolt, és az utak kirázták az ember lelkét. Arról azonban meg volt győződve,hogy el kellene menniük valahova, és beszélniük kellene valakivel. Közölte Mr.Segundusszal, hogy szerinte mindkettőjüknek ellaposodott a gondolkodása, ésnagy szükségük lenne egy friss nézőpontra. Nem tudták kitalálni, merreinduljanak, és kit keressenek. Mr. Honeyfoot már épp kezdett kétségbeesni,amikor eszébe jutott a másik varázsló.

Pár évvel korábban eljutott a pletyka a yorki társaságba,hogy él egy másik mágus is Yorkshire-ben. Ez az úr a vidék egyik legfélreesőbbpontján lakott, ahol (a mendemonda szerint) azzal töltötte a nappalokat és azéjjeleket, hogy ritka mágikus iratokat tanulmányozott csodálatos könyvtárában.Dr. Foxcastle kiderítette, hogy mi a neve és a pontos címe ennek a másikmágusnak, és írt neki egy udvarias levelet, amelyben meghívta, hogycsatlakozzon ő is a yorki társasághoz. A másik varázsló válaszolt. Megírta,hogy tisztában van vele, milyen nagy megtiszteltetés érte, de legnagyobbsajnálatára képtelen teljesíteni a kérést. Olyan nagy a távolság York és aHurtfew Apátság között… Olyan alattomosak az utak… Annyi dolga van, amiket nemhanyagolhat el… stb. stb.

A yorki mágusok mind átfutották a levelet, ésmegállapították, hogy nem is lehet valamirevaló mágus az, akinek ilyen parányia kézírása. Aztán – miután túltették magukat azon a csalódáson, hogy sohasemláthatják a csodálatos könyvtárat – lassan meg is feledkeztek a másik mágusról.Csakhogy Mr. Honeyfoot szerint az a kérdés, hogy „Hová lett a mágia Angliából?”volt annyira fontos, hogy ne hagyjanak ki egyetlen utat sem, ami talán a válaszmegtalálásához vezet. Ki tudja, talán érdemes megkérdezni a másik varázslót is.Mr. Honeyfoot azonnal írt is egy levelet, amelyben felvetette a másik mágusnak,hogy Mr. Segundusszal együtt szívesen látogatást tennének nála a karácsonytkövető harmadik kedden pontban fél háromkor. A válasz nem sokáig váratottmagára, és Mr. Honeyfoot a szokásos szívélyességével azonnal Mr. Segundusértküldetett, hogy megmutassa neki a levelet. A másik mágus apró betűivel aztírta, hogy örömmel látja vendégül őket. Ennél több nem is kellett. Mr.Honeyfoot nagyon elégedett lett, és szólt Watersnek, a kocsisnak, hogy szükséglesz a szolgálataira.

Mr. Segundus kezében a levéllel egyedül maradt a szobában.Olvasni kezdte: „…Az igazat megvallva kicsit összezavart a váratlanmegtiszteltetés. Alig hihető számomra, hogy a yorki mágusok, akik annyiraelégedetten élvezik egymás társaságát és felmérhetetlen bölcsességét, éppen egyolyan magányos tudóssal akarnának értekezni, mint jómagam…”

Volt valami halvány gúny ezekben a sorokban, mintha a levélírója minden szavával csúfot űzött volna Mr. Honeyfootból. Mr. Segundus örült,hogy Mr. Honeyfoot nem vette észre a sorok mögött az iróniát, máskülönben nemment volna ki olyan jókedvűen Watershez. Annyira barátságtalannak érezte alevelet, hogy már nem is annyira akaródzott neki meglátogatni ezt a másikmágust. Mindegy, gondolta magában, el kell mennie, mert Mr. Honeyfoot nagyonszeretné – és végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Meglátogatjuk,kiábrándulunk belőle, és jövünk is vissza.

Az utazás napját viharos időjárás előzte meg. Az eső hosszú,kusza pocsolyákat hagyott a csupasz, barna földeken, a nedves háztetők hidegkőtükrökre hasonlítottak, és Mr. Honeyfoot postakocsija egy olyan világonzötyögött keresztül, amiben sokkal több hűvös szürke ég, és sokkal kevesebbszilárd, kényelmes föld gyűlt össze, mint amit megszoktak.

Mr. Segundus már az első este óta szerette volna megkérdezniMr. Honeyfootot a Manchesteri Mágusok Tudós Társaságáról, amit Dr. Foxcastleemlített az első napon. Most megtette.

– Azt a társaságot nem olyan régen alapították – mesélte Mr.Honeyfoot. – Tagjai között voltak szegényebb fajtából való lelkészek, nagytiszteletben álló egykori kereskedők, patikusok, ügyvédek, visszavonultmalomtulajdonosok, akikre ragadt egy kis latin, meg hasonlók. Olyanok, akiketcsak félig lehetne úriembereknek nevezni. Azt hiszem, Dr. Foxcastle örült,amikor feloszlottak. Szerinte az ilyenfajta embereknek nem szabad mágiávalfoglalkozniuk. De tudja, akadt azért közöttük elég sok okos ember is. Úgykezdték, ahogy maga: vissza akarták hozni a gyakorlati mágiát a világba.Gyakorlatias gondolkodású férfiak voltak, és a varázslatokra is szerették volnaalkalmazni a termékek és áruk művészetében már bevált józan, tudományoselveket. Ezt úgy nevezték, hogy „Racionális Thaumaturgia.” Amikor rájöttek,hogy nem működik, elcsüggedtek. Nos, ezt nem is lehet a szemükre vetni. Deaztán hagyták, hogy a kiábrándultságuk mindenféle bonyodalmakba keverje őket.Abban kezdtek hinni, hogy a világon nincs mágia, és soha nem is volt. Azthirdették, hogy az aranykori mágusok mind csalók voltak, vagy őket csapták be.Meg azt is mondták, hogy a Hollókirály történetét csak az észak-angliai emberektalálták ki, hogy távol tartsák maguktól a déli zsarnokokat (maguk is északrólszármaztak, ezért rokonszenveztek ennyire a történettel). Ó, nagyon eredetimagyarázatokat fundáltak ki… De azt elfelejtettem, hogyan magyarázták atündéreket. Feloszlottak, mint mondtam, és az egyikük – ha jól tudom,Aubrey-nak hívták –, meg akarta írni az egészet, hogy nyomtatásban ismegjelenjen. Amikor viszont neki kellett volna kezdenie az írásnak, olyanmakacs melankólia szállta meg a lelkét, hogy egyetlen betűt sem tudott papírravetni.

– Szegény ember – sóhajtott Mr. Segundus. – Talán ez a korszelleme. Ez a kor nem mágusoknak és tudósoknak való, ugye? A kereskedőknek, atengerészeknek és a politikusoknak áll a világ, nem a mágusoknak. A mi napunkleáldozott. – Rövid ideig tűnődött magában. – Három évvel ezelőtt Londonbanjártam, és találkoztam egy utcai mágussal, egy jellegzetes naplopó, akinekeléggé eltorzult a külseje. Rávett, hogy adjak neki egy nagyobb összeget, éscserébe megoszt velem egy hatalmas titkot. Amikor kifizettem neki a pénzt,elmondta, hogy egy nap majd két varázsló visszahozza a mágiát Angliába.Egyáltalán nem hiszek a jóslatokban, mégis töprengeni kezdtem azon, amitmondott, és így jutottam el ahhoz a kérdéshez, amit feltettem a bukotthelyzetünkről. Hát nem különös?

– Teljesen igaza van, a jóslatok mind értelmetlen badarságok– felelte Mr. Honeyfoot nevetve. Aztán, mintha hirtelen szállta volna meg egygondolat, felcsillant a szeme. – Ketten vagyunk és mágusok. Honeyfoot ésSegundus – ízlelgette a szavakat, mintha azt próbálgatná, hogyan festenek majdaz újságokban és a történelemkönyvekben. – Honeyfoot és Segundus… nagyon jólhangzik.

Mr. Segundus megrázta a fejét.

– Az a fickó tudta, hogy mivel foglalkozom, és igazánelvárható lett volna tőle, hogy legalább úgy tegyen, mintha én lennék az egyika kettő közül. De a végén egyértelműen kijelentette, hogy én nem tartozomközéjük. Először úgy tűnt, hogy nem biztos a dolgában. Volt valami furcsabenne… Leíratta velem a nevemet, és sokáig nézegette.
– Bizonyára rájött, hogy nem húzhat ki több pénzt önből.

A Hurtfew Apátság úgy tizennégy mérföldre északnyugatrahelyezkedett el Yorktól. Már a neve is ősi patinájáról árulkodott. Régenvalóban egy apátság volt, de annak már hosszú ideje; a mostani házat Annakirálynő uralkodása idején építették. Elragadó látványt nyújtott szögletes,masszívnak tűnő formájával a kísérteties, nyirkos fákkal teli parkban (mert aköd folyton gyűlt a nap folyamán). Egy (Hurtnek nevezett) folyó szaladt át aparkon, és egy pompás klasszikus híd ívelt át fölötte.

A másik mágus (akit Norrellnek hívtak) az előcsarnokbanfogadta a vendégeit. Apró volt, akárcsak a kézírása, és amikor üdvözölteHurtfew-ban a látogatóit, a hangja is nagyon halknak tűnt, mintha nem lennehozzászokva, hogy hangot adjon a gondolatainak. Mr. Honeyfoot, aki egy kicsitsüket volt, nem is értette, amit mond.

– Öregszem, uram… gyakori hiba. Remélem, elnéző lesz velem.

Mr. Norrell egy kellemes szalonba vezette a vendégeit, aholtűz égett a kandallóban. Nem gyújtottak gyertyákat, a két impozáns ablak bővenelég fényt engedett be – habár ez amolyan szürkés fény volt, egyáltalán nemszívmelengető. Mr. Segundus újra meg újra arra gondolt, milyen jó lenne még egytüzet gyújtani, meg arra, hogy valahol biztosan tartanak gyertyákat, ezértfolyton forgolódott a székében, és keresgélt a szemével. De nem talált semmit –talán csak egy tükröt és egy antik órát.

Mr. Norrell elmondta, hogy olvasta Mr. Segundus beszámolójátMartin Pale tündérszolgáinak pályafutásáról.

– Dicséretre méltó alkotás, uram, de kihagyta belőleFallowthought Mestert. Egy szerényebb szellem volt, akinek segítőkészsége anagy Dr. Pale felé bizony megkérdőjelezhető. Mégis, a története nem lehetteljes az ő szerepe nélkül.

Kis darabig hallgattak.

– Egy tündér, akit Fallowthoughtnak neveztek, uram? –kérdezte Mr. Segundus. – én… igazság szerint… hogy őszinte legyek, még sohasemhallottam ilyen teremtményről. Sem ebben a világban, sem egy másikban.

Mr. Norrell most először elmosolyodott, de ez amolyan befeléirányuló mosoly volt.

– Hát persze – válaszolt. – El is felejtettem. FallowthoughtMester csak Holgarth és Pickle visszaemlékezéseiben jelenik meg, amit alighaolvashatott. Gratulálok önnek, ez a két író meglehetősen ízléstelen, inkábbbűnözők, mint mágusok: minél kevesebbet hallott felőlük az ember, annál jobb.
– Ó, uram! – kiáltott fel Mr. Honeyfoot, aki azt hitte, hogyMr. Norrell az egyik könyvéről beszél. – Csodálatos dolgokat hallottunk akönyvtáráról. Az összes yorkshire-i mágus sárga lett az irigységtől, amikormegtudták, milyen rengeteg könyv gyűlt itt össze.
– Valóbanő – kérdezte Mr. Norrell hidegen. – Ez meglep. Nemtudtam, hogy ennyire széles körben ismerik a ténykedésemet… AlighanemThoroughgood tehet róla. – Töprengve ejtette ki a nevet, annak a kereskedőnek anevét, aki könyveket és ritkaságokat árult a yorki Coffee-yardban. –Childermass már sokszor figyelmeztetett, hogy Thoroughgood nagy pletykafészek.

Mr. Honeyfoot nem értette az egészet. Ha neki lenne ennyimágiával foglalkozó könyve, egyfolytában róluk beszélne, örömmel fogadva azelismeréseket, és maga sem tudna betelni velük. Nem tudta elhinni, hogy Mr.Norrell nem így érez. Kedves akart lenni, és meg akarta nyugtatni avendéglátójukat (mert fejébe vette, hogy az úriember túl szemérmes).

– Ha nem haragszik, bátorkodnék előhozakodni akívánságunkkal. Szívesen megtekintenénk az ön csodálatos könyvtárát.

Mr. Segundus biztos volt benne, hogy Mr. Norrell visszautasítjaa kérést, de a házigazda egy darabig mélázva figyelte őket (apró, kék szemevolt, mintha valami rejtekhelyről figyelt volna, saját maga legmélyéről), aztánszinte könyörületesen rábólintott a kérésre. Mr. Honeyfoot sugárzott a hálától,mert azt hitte, hogy Mr. Norrellnek is akkora örömöt okozott, mint sajátmagának.

Mr. Norrell végigvezette a két urat egy folyosón – amit Mr.Segundus egy nagyon is hétköznapi folyosónak látott, simára polírozotttölgyfával burkolt falakkal és padlóval, átható méhviasz-illattal. Aztánelérkeztek egy lépcsőhöz, de lehet, hogy csak három-négy lépcsőfokhoz, és onnanegy újabb folyosóra jutottak, ahol hidegebb levegő fogadta őket, és a falak isnemes yorki kőből készültek. Minden nagyon is szokványosnak tűnt. (Bár Mr. Segundusnem tudta eldönteni, hogy a második folyosó a lépcsők előtt vagy után volt,vagy hogy tényleg volt-e ott valamiféle lépcső.) Mr. Segundus azon szerencsésurak közé tartozott, akik mindig meg tudták mondani, merre van észak, dél,kelet vagy nyugat. Nem volt különösebben büszke erre – számára olyantermészetesnek tűnt, mint az, hogy a feje még mindig a nyakán van –, de ez aképessége elhagyta Mr. Norrell házában. Később sehogy sem tudta felidézni,hogyan következtek egymás után a folyosók és a szobák, és arról sem voltfogalma, mennyi idő alatt értek el a könyvtárba. Még az égtájat sem sejtette;úgy tűnt, mintha Mr. Norrell felfedezett volna egy ötödik pontot az iránytűn –nem keletet, delet, nyugatot vagy északot, hanem egy egész más irányt –, ésebbe a furcsa irányba vezetné őket. Mr. Honeyfoot ellenben nem vett észr e semmikülönöset.

A könyvtár talán egy kicsit kisebb volt, mint a szalon,ahonnan elindultak. Fahasábok ropogtak a kandallóban, és minden nagyonkellemesnek és csendesnek tűnt. Mégis, a fény mintha nemcsak a három magas,tizenkét kazettára osztott ablakon keresztül érkezett volna, hanem valami egészmás irányból is, és Mr. Segundust megint nem hagyta nyugodni egy bizarr érzés.Valahol kell lennie még gyertyáknak, ablakoknak, vagy egy másik tűznek, amifényt áraszt. A helyiség ablakain át a végtelen, homályos angol esőt lehetettlátni, ezért Mr. Segundus előtt rejtve maradt a táj, és azt sem tudtamegállapítani, a háznak melyik részében állnak.

Ãœres volt a helyiség, csak egy ember ült bent egy asztalnál,aki jöttükre felállt. Mr. Norrell röviden bemutatta: ő Childermass, a titkára.

Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus maguk is mágusok voltak, ezértszavak nélkül is tudták, hogy a Hurtfew Apátságban a vendéglátójuk számára akönyvtár a legnagyobb kincs. Meg sem lepődtek, amikor meglátták, hogy a háztulajdonosa micsoda gyönyörűséges ékszerdobozba zárta a legféltettebb kincsét.A falak mentén sorakozó könyvespolcokat angol fafajtákból készítették, és atemérdek faragással a gótikus boltívekhez tették őket hasonlóvá. A faragásokközött voltak levelek (szárított és összetekeredett levelek, mintha a művész azőszt akarta volna kifaragni a fából), egymásba gabalyodó gyökerek és ágak,bogyók és folyondárok – egytől-egyig mesterien kidolgozva. De a könyvespolcokcsodája eltörpült a könyvek csodája mellett.

Az első dolog, amit egy mágustanonc megtanul az, hogy vannakmágiáról szóló könyvek, és vannak mágikus könyvek. A második tanulnivalója,hogy az első fajtát két-három guinea-ért megkaphatja egy jó könyvesboltban, míga másik fajta értékét rubintokban lehet mérni. A yorki társaság gyűjteményenagyon jó volt, szinte kiváló; a rengeteg kötet között szerepelt öt, 1550 és1700 között írt munka is, amelyeket okkal lehet mágikus könyveknek nevezni (báraz egyik nem volt több néhány gyűrött oldalnál). Ritkán lehetett mágikuskönyvekre bukkanni, és sem Mr. Honeyfoot, sem Mr. Segundus nem is látottéletében kettőnél vagy háromnál többet, és azokat is különbözőmagánkönyvtárakban. Hurtfew-ban minden falat könyvespolcok takartak, és mindenpolc tele volt könyvekkel. Az összes könyv, vagy majdnem az összes, mágikuskönyvnek látszott. A könyvek nagy részét vadonatúj borítás fedte, de ezeket aköteteket Mr. Norrell minden bizonnyal újraköttette (előnyben részesítette aborjúbőr kötést takarosan belenyomott kis ezüst betűkkel). De akadt ott szépszámmal réges-régi könyv is málladozó gerinccel és sarkokkal.

Mr. Segundus végignézett a legközelebbi polcon sorakozókönyvek gerincén. Az első cím, amit elolvasott, ez volt: Miként kérdezzünk aSötéttől, és hogyan értelmezendő a válasz?

– Ostoba írás – jegyezte meg Mr. Norrell. Mr. Segundusmeghökkent, mert nem tudta, hogy vendéglátójuk ennyire közel áll hozzá. Mr.Norrell folytatta. – Nem tanácsolnám, hogy egy pillanatig is ilyesmire fecséreljea gondolatait.

Így hát Mr. Segundus tekintete továbbsiklott a következőkönyvre, az Instrukciókra, amit Belasis írt.

– Belasist bizonyára ismeri – mondta Mr. Norrell.
– Csak hírből, uram. Sokszor hallottam, hogy hatalmastudományokhoz volt kulcsa, de azt is mondják – és ebben az összes szaktekintélyegyetért –, hogy az Instrukciók összes példányát megsemmisítették. és mégis,íme, egy példány! De hiszen ez egészen rendkívüli! Csodálatos!
– Ön nagyon sokat vár Belasistól – felelte Mr. Norrell. – Egyidőben én is éppen úgy viszonyultam hozzá, mint ön. Emlékszem, hogy hosszúhónapokon át napi nyolc órán keresztül tanulmányoztam a munkáit. Azt kellmondjam, hogy soha más szerzőnek nem szenteltem ennyi figyelmet. De végülcsalódnom kellett. Misztikus, amikor érthetőnek kellene lennie, és túlzottanérthető, amikor homályosan kellene fogalmaznia. Vannak dolgok, amiket nemszabad papírra vetni, hogy az egész világ elolvashassa. Ami engem illet, többémár nem vagyok jó véleménnyel Belasisról.
– Van itt egy könyv, amiről még csak nem is hallottam soha,uram – jegyezte meg Mr. Segundus. – A judeo-keresztény bűvtudomány kiválóságai.Erről mit tud mondani?
– Hah! – csattant fel Mr. Norrell. – A tizenhetedikszázadban készült, de csak elítélően tudok nyilatkozni róla. Írója egy hazug,iszákos, házasságtörő csavargó. Örülök, hogy a világ teljesen megfeledkezettróla.

Úgy tűnt, Mr. Norrell nemcsak az élő mágusokat veti meg. Ahalottakat is rátette a mérleg serpenyőjére, és könnyűnek találta őket.

Közben Mr. Honeyfoot felhevülten sétált könyvszekrénytőlkönyvszekrényig, karját a magasba emelte, mint egy metodista lelkész, akiIstent dicséri. Annyi időt sem töltött el egy polc előtt, hogy elolvassa azegyik könyv címét, máris egy másik kötet vonta magára a figyelmét a terem túlsófeléből.

– Ó, Mr. Norrell! – kiáltotta. – Ilyen szédületes mennyiségűkönyv! Itt biztosan megtaláljuk a választ minden kérdésünkre.
– Kétlem, uram – válaszolt Mr. Norrell szárazon.

A titkár halkan felnevetett. Nyilvánvalóan Mr. Honeyfoototnevette ki, de Mr. Norrell nem szidta meg sem a pillantásával, sem szóval. Mr.Segundus el sem tudta képzelni, milyen ügyek intézését bízhatja a házigazda egyilyen emberre. Hosszú haja olyan zilált volt, mint az eső, és olyan fekete,mint a vihar. Sokkal jobban illett volna egy szélfútta mocsárba vagy egykoromfekete sikátorba, esetleg Mrs. Radcliffe egyik regényébe.

Mr. Segundus levette Jacques Belasis Instrukcióit, és Mr.Norrell elítélő véleménye ellenére azonnal két érdekfeszítő bekezdésnélnyitotta ki (6). Aztán észrevette, hogy mennyire szalad az idő, és közben atitkár rajta tartja eszelős, sötét szemét, ezért kinyitotta A judeo-kereszténybűvtudomány kiválóságait. Nem nyomtatott kiadvány volt (amire számított), hanemegy kézirat, amit zaklatott macskakaparással vetettek papírra, ráadásulvalamiféle fecnikre, nagyrészt kocsmai számlákra. Mr. Segundus ebben is nagyonizgalmas kalandok leírását találta. A tizenhetedik századi mágus gyérvarázstudományát arra használta, hogy hatalmas ellenségekkel harcoljon; olyanküzdelmeket vállalt, amilyeneket emberi mágusnak soha nem lett volna szabad.Hányaveti módon mesélt a győzelmeiről, és sorait mindig akkor firkantotta le,amikor az ellenségek éppen feléje közeledtek. A szerző nagyon jól tudta, hogyegyre fogy az ideje, és a halál a legjobb, amiben reménykedhet.

A helyiségre egyre sűrűbb sötétség borult, az ódon kézíráselhalványodott a papíron. Két inas jött be a könyvtárba, és miközben amegbízhatatlannak látszó titkár minden lépésüket figyelte, gyertyákat gyújtottak,behúzták a függönyöket, és szenet dobtak a tűzre. Mr. Segundus úgy vélte, ittaz ideje emlékeztetni Mr. Honeyfootot, hogy még el sem mondták avendéglátójuknak, milyen ügyben érkeztek.

Miközben elhagyták a könyvtárat, Mr. Segundus egy újabbfurcsaságot fedezett fel. Egy széket húztak a kandalló mellé egy asztalhoz,amelyek egy ősrégi könyv fedelei és bőrkötésének darabjai hevertek, valamintegy olló és egy erős, kegyetlennek tűnő kés – olyasféle, amilyennel a kertészekmetszenek. De a könyv lapjait sehol sem látta. Mr. Segundus arra gondolt, hogya mágus talán elküldte őket, hogy új kötést kapjanak. Csakhogy a régi kötés iser ősnek látszott még, és miért kockáztatta volna meg Mr. Norrell, hogy miutánnagy vesződséggel kiszedi a lapokat, esetleg meg is sérülnek? Ilyen munkát csakelsőrangú könyvkötőre szabad bízni.

Amikor ismét leültek a szalonban, Mr. Honeyfootmegszólította Mr. Norrellt.

– Amit ma a házában láttam, uram, meggyőzött arról, hogy önaz, aki igazán tud nekünk segíteni. Mr. Segundus és én azon a véleményenvagyunk, hogy a modern mágusok rossz úton járnak. Apróságokra fecsérlik azenergiájukat. Nem ért velünk egyet, uram?
– Ó, dehogynem! – felelt Mr. Norrell.
– A kérdésünk az lenne – folytatta Mr. Honeyfoot. – hogymiért zuhant ilyen mélyre a mágia az egykori dicsőséges helyéről ebben anagyszerű országbanő Azt akarjuk kérdezni, uram, hogy hová lett a mágiaAngliából?

Mr. Norrell apró kék szeme egyre keményebben villogott, ésaz ajka is összeszorult, miközben megpróbálta elfojtani azt a nagy és titkosörömöt, amit legbelül érzett. Olyan volt, gondolta magában Mr. Segundus, mintharégóta várta volna ezt a kérdést, és évek óta tartogatná magában a választ.

– Nem segíthetek a kérdésükkel kapcsolatban, uram, mertérthetetlen számomra. Ez egy rossz kérdés, uram. A mágia nem tűnt el Angliából.én például egy elég tehetséges gyakorló mágus vagyok.


 

]]>