Siedhel életében jelentéktelennek hitt változást hoz, mikor elfogadja néhaiura, Adrian ajánlatát, azok után, hogy szembesül a család fölé boruló felhőksűrűségével. Nem is sejti, hogy döntésével saját sorsát végérvényesen pecsételimeg olyan hatalmak árnyékában, kik semmibe veszik az élet és a halál íratlantörvényeit is. A fantom pedig tovább gubbaszt árnyköpenye alatt valaholAscorian égbe törő gúlaépületeinek hűvösében, szomjazva a pillanatot, mikorurai ismét ölni küldik…

1886} A Regény és Yagaard idegen szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

4.

Jó fertályórájukbakerült, míg elérték a Kikötőváros halszagú negyedét. Egész út alatt a némaságbilincse verte rabláncra hangjukat, csak a vízbe merülő bot csobbanásacsempészett körülöttük monoton lüktetést a csendes éjszakába. Az ascorianitörvények nevében senki nem lézengett ilyenkor az utcán, néhány befolyásosascori céh bátor tagjait, s a várost óvó gárdisták őrjáratait leszámítva. Nemhasította az éjszakai égboltot egyetlen yirm sem, hogy testükkel palástolják azéjjeli zsarátnok fényét; a hold valahogy mégis tompábban csillanó ezüsttelhintette be ma a birodalom ékkövét.

Maga is belesápadta szörnyűségbe, melyet látnia kellett.

Sidhel fejébenteljesen jellegtelen gondolatok kavarogtak. Maga sem tudta, mi vette rá, hogyazonnal csatlakozzon a kapitányhoz, talán a régi időkben gyökerező megszokás,talán a halid népre jellemző kötelességtudat. Furcsa nyugalom lett rajta úrrá,mikor a Syntan birtokon csónakba szálltak. Nem nyomasztotta lelkét immár avárakozás terhe, a tettek mindent elsöprő folyama elindult medrében, ahogy azt zsigereibenérezte. Most már csak az volt a dolga, hogy ügyesen lavírozzon az örvényeiközt, gátat szabjon neki, s ne hagyja kilépni a medréből. Egyelőre mindezlehetetlennek látszott, s éppen ezért döntött úgy, hogy kizárja tudatából aholnap gondjait, a maiakkal pedig ráér akkor foglalkozni, ha elébe lépnek.

Elismerőenbólogatott magában: a zömök marag csónakos roákat megszégyenítő tempóban lökteaz eskogot a szűk vízi utak kiismerhetetlen ösvényein. Nem kérdezett, nem is beszélt,pillantásával sem illette utasait. Fajtájukra jellemző, kőmerev arccal merítettújra és újra. Sidhel tekintete a testőrkapitányra vándorolt. Vernar jókatonához méltón leplezte tanácstalanságát. Soha nem jutott volna századosiranghoz, ha nem áldották meg volna istenei ezzel a képességgel, ám a halid, kijó pár esztendeig szolgált mellette, jól ismerte ezt a közönytől csöpögő arcot,a késpengényivé szűkülő, vértelen ajkak ívét. Adriant a tehetetlenség őrjítőfelhője környékezte, s fogalma sem volt róla, hogyan támaszthatna szelet,mellyel messzire kergethetné magától. Nem szívesen lett volna a kapitányhelyében. A testőrök dolga az, hogy uruk helyett haljanak, nem pedig hogy temessékőket. Egy dolgát ellátni képtelen marnt hamar kivet magából a társadalom. Hatovább sűrűsödnek a Syntanok felett a viharfellegek, mély zuhanásba kezdhet akapitány gandisza, s örülhet, ha a szakadék aljára érve marad annyiönbecsülése, hogy nem metszi el saját torkát.

Sidhelt többszörmeglegyintette már az intrika szele, de mindig sikerült elkerülnie az igaziviharokat. Nem tudta volna megmondani, most miért tervezte úgy, hogy önként belevetimagát egybe; a küldetése, melynek sikerére törekedett, nem szolgáltmegdönthetetlen érvként. A legszörnyűbb dolognak azonban azt érezte, hogy némiélvezet is környékezte az ügy kapcsán. A hosszú évek sínylődéséből mostvisszaad valamit az élet, hamarosan szenvedő marn arisztokraták fogják lépteitlesni. Egy rabszolganép sarjáét.

Nem maradt ideje továbbikósza gondolatokra, az eskog karcsú teste néhány emelődaru ölelő karjaibólkikecmeregve fordult ki a kikötői mólókhoz. A messzeségben hatalmas vitorlásoktűként meredező árbocerdeje telepedett a horizontra, ám a figyelmet mégis atucatnyi lámpás fénykörével ölelt fekete árnyfolt vonzotta leginkább, mely a mólómellett futó kikövezett út közepén terpeszkedett.

Ahogy kikötöttek,vörös köpenyes gárdisták siettek elébük, arcuk semmi jót nem ígért. Furcsálltákugyan, hogy a kapitány egy halid társaságában érkezett Syntan testőrök hadahelyett, de nem morfondíroztak sokáig a dolgon. Sidhel elvette a kezébe nyomottlámpást, s a tompa vértzörgés követve hagyta, hogy Adriannal együtt akikövezett út közepén árválkodó fekete folthoz vezessék. A gárdisták egybizonyos határon nem léptek túl. Ők már nagyon jól tudták, mit rejt az utcaközepén pihenő hintó, a lehetséges bámészkodókra hivatkozva tisztes távolbavonultak.

A feketére festettkocsi nyomasztó látványa, s a gárdisták viselkedése óvatosságot csempészett akét férfi mozdulataiba, akik rég betanult módszerrel, vállat vállnak vetveközelítették meg a jószágok nélkül maradt járművet. A hintó egyszerű, díszítésés felségjelzés nélkül a semmi küldöttének tűnt. Egyetlen dísze az ablakbanlógó, néhai függöny maradványa volt, mely most kiöltött nyelvként sötétlett ahintó félig kiszakadt ajtajának oldalán. Ahogy a lámpások remegő fényénekbűvköre körülölelte a járművet, a megelevenedő árnyékok kaotikus tánca életetlehelt a halott tárgyba, azt az érzést keltve Sidhelékben, hogy a hintót nem islovak, hanem éjszín lelkek vontatták egykor. A még mindig árnyékba boruló belsőtér hívogató, hűvös szellővel kecsegtette a közeledőket, s ahogy azok kellőközelségbe értek, egy csapásra vetette le csábító álcáját, hogy a közeledőkreokádja az utastér minden képzeletet felülmúló szörnyűségét.

Mindkettenmegjárták már a harcmezőket, a holttestek látványát bár megszokni soha nemtudták – a tapasztaltabbak mondták, nem is lehet- , de megtanultak együtt élnivelük. Ami azonban odabent várt rájuk, arra egyikük sem tudott kellőenfelkészülni. Ami először egyszerű árnykupacnak tűnt, lassan emberi alakotkezdett ölteni: először egy alvadt vérrel szennyezett lógó kar tűnt elő, majd avérvörös utastérben heverő, fehérre sápadt férfi egésze is megmutatkozott.Sidhel és Vernar szinte egyszerre kapta orra és szája elé szabad karját.Tétovázniuk kellett hosszú másodpercekig, míg annyira megszokták a látványt,hogy gyomorkavaró következmények nélkül léphettek a közelébe. Az őket leső,izzadó gárdisták elismerően néztek össze a két férfi háta mögött, jó néhányukhányadékát sodorta tova a mólók cölöpujjai közé nyaló tengervíz.

A hintó egészbelseje vértől sötétlett, mintha megannyi tüdőbeteg köhögte volna tele azéletet hordozó massza elkenődő foltjaival. A férfi, ki odabent hevert, legalábbnegyven nyarat láthatott, legalább is erről árulkodott őszbe vegyülő, vértőltincsekbe tapadt haja. Savószín szeme kerekre nyílva őrizte meg tükrében akétségbeesés, a döbbenet és a tehetetlenség utolsó pillanatait, de mindhiába,élő ember nem tudott belőlük olvasni. Öltözékéből – már ami megmaradt belőle – Sidhelarisztokrata származásra következtetett, s ezt támasztották alá a görcsbemeredt ujjain csillogó aranygyűrűk is. Hogy mi okozhatta halálát, afelől egyikférfinek sem volt kétsége. A test mellkasa, mintha valamely sötét erő működöttvolna, teljes hosszában szétnyílt, s mint valami hatalmas húsevő növény, nyeltebe a nyári melegben hamar feltűnő, méregzölden csillogó hátú döglégyseregelőfutárait.

Vernar kapitány úgyérezte, épp eleget látott. Távolabb lépett a hintónál maradó Sidheltől, s gyorsutasításokba adta, hogy a Syntan család mit vár el a városőröktől. Az eltűntlovak és kocsis nyomába küldte őket, valamint intézkedett, hogy a halott úrkíséretét értesítsék a tragédiáról, csak ezt követően lépett vissza a halidmellé.

– Ki volt ő? –kérdezte Sidhel, s igyekezett úgy tartani lámpását, hogy minél kevesebbetláthasson a hullából.

– BerzelusYle-Syntan. Raver öccse. Gontag tartománynak, a dalnokok hazájának helytartója,ki testvére halálhírére érkezett Ascorianba – felelt a kapitány miközben egyrejobban sajgó halántékát kezdte dörzsölni. A meleg és a gondok mindigmegviselték a fejét.

Sidhelösszeszorított ajkakkal biccentett, s vastag csontfülbevalóit kezdte babrálni,ahogy mindig, ha töprengés lett rajta úrrá.

– Szörnyű bűntkövethetett el a család – jelentette ki. – Ilyen gyalázatot nem érdemel senki.

A kapitányegyetértőn biccentett, majd a Syntan birtok irányába tekintett.

– Körülnézekodabent – folytatta a halid, s a kapitány értetlen ábrázatát látva kiegészítette:– Alaposabban.

Az ülésekre raktalámpását, fellépett a hintó egyetlen lépcsőfokára, s a kiszakadt ajtó félfáibakapaszkodva húzta be magát a kocsi belső terébe. Egy pillanatra megfordult agyomra, ahogy a húsbörtönt idéző belső tér körülölelte, ám legyőzte akésztetést, hogy kivesse magát onnan. Tiszta foltokat keresve állapodott meg atesttől alig karnyújtásnyira, majd tüzetesebb vizsgálódásba kezdett. Szigorútekintettel, hitetlenkedve rázta fejét. Ilyen könyörtelenséggel soha nemtalálkozott. Lámpását megragadva világított be minden apró zugba, egy adulakodásban leszakadt gomb, vagy szövet, egyetlen apró, árulkodó nyomreményében. Hosszú perceket töltött el vizsgálódással, mindhiába. Ami alegjobban aggasztotta, hogy egy árva, véres lábnyomra sem bukkant, pedig ilyenhentesmunkát nem lehet csak úgy, mocsok nélkül megúszni. A tettesnek nagyongyorsan kellett dolgozni, mielőtt egy gárdista őrjárat fel nem fedezi, éskizárt, hogy minden részletre figyelni tudott ilyen nyomás alatt.

Hirtelen ötlettőlvezérelve hessegette el a tátongó seb szélein lakmározó döglegyeket, s ahúsgödörbe világított. A bordó belső szerveket átszövő kék erek nem lüktettekmár, harcban szerzett hegekként hálózták be a test belsejét. A halid egy ideigcsupán barátkozott a gondolattal, végül belenyúlt az üregbe. Hányinger kerülgette,ahogy tapintása nyomán kocsonyaként dideregtek a  kihűlő szervek, s hiába próbált kellemesdolgokra gondolni, egyre csak az járt a fejében, hogy a kiálló, töröttbordacsontok fogsora csak a pillanatot lesi, mikor nyúl elég mélyre ahhoz, hogyeleget téphessen le a torkában nyúlkáló karjából. A vérmocskos üreg sem rejtettsemmit újabb kételyeken kívül, így Sidhel ismét a szabad levegőre lépveszippantott mélyet a langyos szellőkből.

A kapitány sétáltmellé, s a halid véres karjára tapadó tekintettel jelentette tapasztalatai.

– Megtaláltuk alovakat. Néhány utcával arrébb tébláboltak, még mindig rajtuk lógnak azelvágott lószerszámok. Megtaláltuk továbbá a kocsist is. Az egyik móló cölöpjeiközé szorulva lebegett a víz felszínén. Elvágták a torkát. Te találtál valamit?

Sidhel tűnődverázta meg a fejét.

– Semmi olyat, amikönnyedén nyomra vezethetne.

– Hogy érted, hogysemmi olyat? – kérdezte halovány ingerültséggel a kapitány.

– Valamiremégiscsak bukkantam… illetve éppenséggel nem – beszélt látszólag teljesenösszefüggéstelenül a halid. A kapitány úgy vélte, minden bizonnyal a sokkolólátvány tehette ezt a fekete harcossal, s bár a türelem valószínűleg előbbutóbb célra vezetett volna, nem bírt várni.

– Mondd már, hogymiről beszélsz, halid!

Sidhel sértettenfordult Vernar irányába, egy pillanatra eltöprengett azon, hogy odaveti neki: –nézd meg magad! – majd eszébe jutottújra a kapitány válságos helyzete, s megfogadta, nem hagyja kétségekben egykoriurát. Megköszörülte torkát, ahogy ismét eszébe jutott a hústorok puha bölcsője,s halkan bökte csak ki: – A gyilkos elvitteáldozata szívét.
 

5.

Viszonylag hamarsikerült eltüntetni a Kikötővárosi felfordulást. Miután megbizonyosodtak róla,hogy minden egyes nyomot megvizsgáltak, a gárdistákra hagyták a munka többirészét. Berzelus nem az ascoriani Syntanok halottjának minősült, a törvényekértelmében Gontag kormányzóját Naton városában kellett elhantolni, s erről ahajón érkező kíséretének kellett gondoskodnia. Míg a holttestet a zászlóshajóhozkísérték, Vernar és Sidhel sokáig vitatkozott azon, vajon miért testőrök nélkülindult a kormányzó testvére birtokára. Azon kívül, hogy minden bizonnyal nemkívánt feltűnést kelteni, nem akadt logikus magyarázat. Ahogy a halid akapitány szavaiból kivette, nem voltak biztosak a családtag érkezésében; semlevelet, sem futárt nem küldött, ennek ellenére számoltak a lehetőséggel, hogybefut. Vernar elmondása szerint az elmúlt esztendőkben egyik fél sem kerestefel személyesen a másikat, eléggé szomorú, hogy ilyen esetnek kell történnie a családikötelékek ápolásához.

A kapitányrengeteget vitatkozott Berzelus katonai kíséretével, míg Sidhel és a gárdistákcsendben figyelték vitájukat. Csaknem tettlegességig fajult a dolog, amiért akét fél egymást hibáztatta a történtekért. Császári ítélőszékkel fenyegetőztek Berzelusharcosai, míg Vernar az acél hidegének minden kínját helyezte kilátásba apökhendi, gontagi testőrkapitánynak. Végül abban állapodtak meg, hogy szemeiketnyitva tartva, a kikötőben maradnak az elkövetkező napokra, s mindenben acsalád segítségére állnak. Sidhel kérésére Vernar gondoskodott róla, hogykiváltképp a Ver-Alayann család háza tájékát tartsák szemmel, továbbá, hogy halehet, tekintsenek el a Császári kivizsgálók felkeresésétől.

Ezek után a gárdistákonvolt a sor. Vernar ugyan nagyobb gandisszal rendelkezett bármelyiküknél, mégsemkérhette őket, hogy hunyjanak szemet a ma este történtek felett. Mivel Berzeluskíséretét sikerült meggyőzni a hallgatásról, arra kérte a vörös köpenyesekkapitányát, hogy ferdítsen némileg a dolgokon, ha teheti, akadályozza ezzel,hogy a császári kivizsgálók idő előtt lépjenek be az ügybe. Természetesenfelvilágosította a város őreit mindennek miértjéről is, his zen ha maguk kerítikkézre ascorian születő, minden idők legkönyörtelenebb gyilkosságsorozatánakelkövetőjét, nevük arany betűkkel kerülhet majd fel a Panteon feketemárványlapjaira, mint akik gandiszukkal még életükben istenekké váltak.

Sidhel fáradtmosollyal vette tudomásul, hogy egykori urát nem hagyták érintetlenül azarisztokraták között eltöltött évek, s hogy az ámítás ígéretes alkalmazójávávált ez idő alatt. Mikor végre újra hajóba szálltak, ólmos fáradtság préseltkomorságot alakjukra. Sidhel végre megmárthatta alvadt vértől mocskos kezeit ahűs tengervízben, ám sehogy sem sikerült a tisztaság érzetét elérnie, akárhogysikálta hatalmas kézfejét. A marag csónakos ugyanolyan jellegtelen képpelevezett visszafelé is, mint tette azt a kikötő fele jövet, s mikor a két utasapárbeszédbe elegyedett, hallani is elfelejtett.

– Soha nem hittemvolna, hogy részese kell legyek egy leszámolásnak. én nem tudom, hogyan kellalattomosan küzdeni – közölte leverten a kapitány. – Világ életemben szemtőlszemben küzdöttem az ellenséggel, láttam izzadó képüket, hallottamhalálsikolyukat. Az elmúlt évek hihetetlen békében teltek a Syntanoknál. Ugyanki merte volna venni a bátorságot, hogy akárcsak rossz szóval illesse Ascorian Mecénásait?Nekik köszönhetik e csodaszép város minden apró csipkéjét. Raver Yle-Syntanmaga is nagy harcos volt, tekintélye elég lett volna, hogy bármely orgyilkostelrettentse, erre tessék. Halott.

Sidhel csakhallgatott, fél szemével a kapitány arcát fürkészte, Vernar pedig folytatta.

– Talán ha akezdetek óta a család testőrkapitányaként élhettem volna, sikerülmegakadályozni a történteket. De így, hogy alig hét esztendeje erősítemsoraikat, halovány lehetőségét sem látom a csomó kibogozásának. Talán ha régebbóta beleláthattam volna a családi ügyekbe.

– Nem hiszem, hogyaz most segítene. – jegyezte meg Sidhel némi szánalommal hangjában.

– Honnan veszed?

– érzem. – bökte kimegvonva vállát. – Sötét árnyék terpeszkedik a város felett, zsigereimbenborzongok meg, ha rá gondolok, annyira idegen minden elfogadottól.

Sidhelt belsőkésztetés kerítette hatalmába, hogy szembenézzem ezzel a nyomasztó, megnevezhetetlenveszedelemmel, s már tudta, a végzet az, mi Ascorianba vezérelte, nem akötelesség, ahogy sokáig hitte.

– Elvállalom amegbízást.

S amint kimondta, akapitány arca kisimult a rátörő megkönnyebbüléstől. Elméje egy csapásrakitisztult, s áldozatára vetve magát, az orrán át az ő tüdejébe is becsorgott avárosban lappangó iszonyat. Ott rejtőzött a házak repedéseiben, a vizek feketeiszapja alatt, a csillagok közt sötétlő foltokban, mindenben, ami nem marnkezek műve volt. Remélte, hogy nem csupán elméje akarja csalfa reményekkelkecsegtetni, de úgy vélte, egyetlen igaz marn sem lett volna képes olyatcselekedni, mint aminek a kikötőben talált emberroncs lett az eredménye.

Csak az égiektudták biztosan, hogy jók-e a megérzései.

– Igazad lehet. –halkultak szavai, s hálát érzett a halid irányába, amiért az nem hagytacserben. – Berzelus embereinek öt napra van helybérletük, azután ki kellfutniuk. Ennyi időnk van, hogy megtaláljuk a tettest. Reggelre áthozatom afogadóban maradt felszerelésed.

– Ahogy telik azidő, egyre kíváncsibb leszek a család többi tagjára. – bólintott az előzőfelajánlásra beleegyezőn Sidhel.

– Talán úgy véled…-kezdte Adrian, de nem fejezhette be.

– Nem gondoloksemmit, kapitány. Nem gondolok semmit.

Vernar újrakérdezett volna, ám mindkét utas legnagyobb döbbenetére a harcsabajszú maragcsónakos zavarta meg társalgásukat.

– Követnek minket.

Sidhel és Adrianszinte egyszerre tette fel a kérdést, miközben tekintetükkel észrevehetetlenülkezdték pásztázni a mögöttük sötétbe vesző vízi utakat.

– Hányanő

A marag csónakosteljes nyugalommal, mintha természetes lenne, befordult egy újabb kanyarulatba,s figyelmeztette utasait, hogy bukjanak le, ha nem akarják fejüket egy fölöttükívelő híd kövezetébe verni. Csak ezután válaszolt.

– Úgy hiszemegyetlen eskog.

Sidhelékösszenéztek. Nem volt kérdés, mi következik. Két képzett fegyveres és egykiváló csónakos az ő oldalukról, legfeljebb egy fővel több ellenállás a másikoldalról. Utasították a maragot, hogy alig észrevehetően lassítson, s hagyja,hogy a csónak beérje őket. Az szó nélkül engedelmeskedett, szép lassan csökkentetttempójukon, s a kanyarokat sem vették már oly lendülettel, mint azelőtt.Hamarosan Sidhelék is kiszúrták a követőjüket. Halkan sikló, kivilágítatlaneskog tartotta velük a biztos távolságot, hol eltűnt, hol ismét feltűnt, deesze ágában sem volt közeledni. Sajnos a hold fénye kevésnek bizonyult, hogymegállapíthassák, hányan vannak a hajóban, így továbbra is csak abban voltakbiztosak, hogy legfeljebb négyen férhetnek el a csónakban.

Az ő követőjükazonban egyedül volt. Remekül lavírozva az árnyékok sokaságában, minduntalanlemaradozott, ha úgy ítélte, túl közel merészkedett prédájához. Szórakoztatta,amit művelt; azonnal egyértelművé vált számára, hogy a másikak fölfedeztékjelenlétét, s noha nem lett volna szabad tudomást szerezniük róla, nem állhattaaz unalmas csónakázás perceit. A másik hajó irányítója soha nem vehette volnafel a versenyt ővele, hisz ő nem csupán egy csónakos volt, együtt élt a vízzel,része volt annak, mint ahogy az is részét képezte neki. Küldetésének tárgyakomótosan érte el az Úrváros peremét, ahol a szemfüles gárdisták, s családitestőrök száma gyarapodik, így kelletlenül bár, de kötelességtudóan maradt elprédája mögött. Először csak Sidhelék szeme előtt vált láthatatlanná, majdhamarosan a marag csónakos is szem elől tévesztette.

– Felszívódott. –közölte utasaival, akik csalódott sóhaj kíséretében kényelmesedtek újra el azeskog utasterében.

– Furcsa egy városa tiétek, kapitány! – szólalt meg Sidhel, ám minden bizonnyal ekkor még sejtésesem volt arról, hogy a közhely, mellyel Ascoriant illette, egészen veszedelmesértelmet nyer az elkövetkező napokban.

Elnyelte őket aSyntan birtokhoz vezető csatornák egyike.
 

6.

A vendégekcsalódott megjegyzések kíséretében, meglehetősen kelletlenül hagyták el előszöraz udvart, majd a báltermet, végül a Syntan birtokot a hórihorgas, jellegtelenteremszolga udvarias felszólítására. Csalódottságuk oka nem csupán az ingyenevés, s ivás félbeszakadásában rejtőzött, vagy abban, hogy magyarázattal semtisztelték meg őket, miért kell távozniuk. Bármilyen hihetetlen, de legtöbbjükvalóban részvétét akarta nyilvánítani az özvegynek, s Raver Yle-Syntangyermekeinek, akik egy pillanatra sem tűntek fel a rendezvényen . Ugyan a szőketeremszolga ígéretet tett rá a család nevében, hogy hamarosan, engesztelésülújabb rendezvényt szerveznek a kedves vendégek tiszteletére, mindez nemenyhítette a távozók csalódottságát.

Sidhel az erkélyhűvös levegőjén, vadászkopók módjára támasztotta a kőkorlátot, igyekezett ahold fényköréből kihúzódva árnyékok közt maradni, hogy fölösleges pletykáktólkímélje meg a családot. Lyenn és Vernar a szolgákat igazgatva sürögtek-forogtakaz egyre elhagyatottabbá váló teremben, főként az utolsónak maradóVer-Alayannok körül. Most, hogy nyugodtabb körülmények közt is megfigyelhetteőket, meg kellett állapítani, a fiú több szempontból is elütött apjától.

Az idős Ver-Alayannta halid olyan korúnak ítélte, mint Adriant, vagy mint amilyennek a néhai Ravernagyurat saccolta. A halántékán őszülő, olajokkal hátra fésült hajú, mélykék,tógaszerű ruhákba bújtatott, szigorúan barázdált arcú alak – Sidhel úgy vélte -parancsolgatáshoz szokott. Meglepetésére azonban a férfi hűvös szemeinekszegletégben mégsem a szigor ráncait vélte felfedezni. Csak a nevetésekfiatalítanak meg így valakit, ám a fekete harcos kételkedett benne, hogy ilyengyerek mellett bárki vidámságban tengethette mindennapjait. Kíváncsi lettvolna, hogy milyen lehetett az idős Ver-Alayann, mikor még nem fojtogatták atrónöröklés, s a rajta élősködő intrika indái. Kissé túlcicomázott feleségeszerető törődéssel karolt a mind a mai napig délceg tartású családfőbe,mögöttük a kedves nagyanya, s a természetfeletti vonzerőt sugárzó Hiana ölelésébenDarak lépdelt felfele a bálterem árkádsorának lépcsőin.

Darak Ver-Alayann,a Róka.

Ő az talán, akibena végzet beteljesül – tűnődött a halid, hisz a Ver-Alayann örökösből áradógyűlölködés, s kiismerhetetlen ámítás könnyen elképzelhetővé tették számára,hogy valamilyen módon szálak fűzik a városban elhatalmasodó zűrzavarhoz.Képzeletbeli naplójába feljegyezte, hogy mielőbb kifaggassa Vernart, vagyLyennt a kikötő urairól. Csak remélni merte, hogy Berzelus kísérete ép bőrrelmegússza a Róka családja utáni szaglászást. El tudta képzelni, hogy azarcátlanokat levadászó Darak a birtoka kínzókamráiban, pusztán szórakozásbólhalálra korbácsoltatja szerencsétleneket, majd holttestüket a hajójukkal együttküldi a tenger mélyére valahol Ascorian határában.

Sidhelfigyelmeztette magát vad fantáziálásba csapó gondolatai miatt. Nem árt atávolságtartás az ügy érintettjeivel szemben, ám előítéletek csiholásávalsemmivel sem fog előrébb jutni. Elterelte hát gondolatai a Ver-Alayannokról, sa teremben sürgölődő cselédszolgák hadát kezdte figyelni. Hihetetlen gyorsanszabadultak meg a vendégek által hátrahagyott mocsoktól, s Sidhelbenönkéntelenül is saját rabszolgaéveinek nehezebb időszakát ébresztették, mikormég az ő sorsa is gyorsaságán, s pontosságán múlott. Persze össze sem lehetetttéveszteni a halid régi urait a Syntanokkal. Amíg nem került Adrianhoz, el semtudta képzelni, hogy a rabszolgasors nemhogy nem elviselhetetlen, de mégkellemes is lehet. Lyenn személye mindennél ékesebb bizonyíték volt arra, hogya család igen is törődik szolgáival, mi több, jól bánik velük. Ebből aszempontból Vernar büszke lehetett, hogy oly uraknak adta kardját, kik egyformagondolkodásúak vele.

Lyenn angyalialakja látható nyugalmat és békességet sugárzott át a körülöttük állókra, akika kései órák ellenére is fáradhatatlanul tették dolgukat. Ahol kellett, azestélyi öltözéket viselő nő mit sem törődve drága ruhájának épségével, maga isbesegített a zsíros húsostálcák, kiömlött vörösbortól csöpögő asztalterítőkkihordásában. Mikor végre végleg kiürült a terem, a teremszolga zárni kezdte azajtókat, míg Lyenn egy hosszú, kalapos végű pálcával sorra kioltotta a csillárgyertyáit. A jellegtelen teremszolga bűnbánó képpel kérte meg a halidot, hogyfáradjon a terembe, mert zárni szeretné az erkélyajtót, ám a gyöngyvirágillatothozó Lyenn udvariasan elvette tőle a kulcsokat, s magára vállalta annakszerepét. A hórihorgas férfi hivatalból akadékoskodott egy keveset, majd jóéjszakát kívánt, s eltűnt a sötétbe borult teremben. Lyenn a háttal a korlátnaktámaszkodó férfi mellé lépett és maga is az erkélyt szegélyező kövezetnektámaszkodott. Nagyot sóhajtva próbált megszabadulni a lábára nehezedő fáradtságtól.Már csaknem egy teljes napja talpon volt.

– Vernar kapitányszerint az elkövetkező napokat nálunk fogod tölteni. – fordult a feketeharcoshoz. Hangja egészen halk volt a fáradtságtól, s egy pillanatra elűztékSidhelből a kikötői hulla rémképeit. Azt bánta csak, hogy az eloltott gyertyákhadából áradó lágy füstszag elnyomta Lyenn izgató illatát. A halid biccentettválaszadásképpen.

– A kapitánymegkért, hogy mindenben álljak rendelkezésedre ez idő alatt. – folytatta Lyenns szolgálatkészen tekintett Sidhelre, aki mosolyogva jelezte, hogy nagyonkedves a nő gesztusa, de jelen pillanatban semmi komoly kívánsága nincs.

– Még mindig nemválaszoltál a kérdésemre, hogy mi szél fújt erre! – váltott a nő hivatalosformából a sokkal kedvesebb szabad stílusba, miközben kisimított néhány redőtöltözékén.

Sidhel örült neki,hogy idáig halasztotta a kérdés megválaszolását, akkor valószínűleg valamiteljesen közhelyes dolgot mondott volna, hogy palástolja valódi céljait, ámmostanra oly választ adhatott, mely közhely maradt ugyan, mégis igazán hihetettbenne, ezáltal sajátos jelentést kölcsönözve a szónak. A csillagos égre, majd alányra pillantott, s halovány félmosoly kíséretében bökte ki:

– A végzet.

A lány mindenbizonnyal félreérthette a férfi kijelentését, mert zavartan lökte el magát akorláttól, s a teremszolgától zsákmányolt kulcsokkal kezdett babrálni. Néhánykínos pillanat után örömtől sugárzó arccal pillantott fel a férfira.

– Kövess, kérlek,megmutatom a hálószobádat! – próbálta oldani a lány a számára kínossá vált helyzetet,s Sidhel érdeklődéssel vetette magát a gyöngyvirágillat nyomába.

Azon nyugalmaspillanatok egyike volt ez, melyet vélhetően mindketten jobban kihasználnak, hatudják, mi vár még rájuk az elkövetkező napokban. Így azonban hamarosanmindkettőjüket bűvkörébe vonta a kétes mesékkel kecsegtető álomvilág.

 

Folytatása egy hét múlva…

Kapcsolódó anyagok:

Azelső részlet

Azelőző részlet

Fórum: Maszkokkeringője
Interjú: Ódor Ákos

 A Regény és Yagaard idegen szavai, kifejezései: Yagaard Enciklopédia

 


]]>