Balfrász az elmúlt napokban sorra vette a Gardner Dozois szerkesztésében megjelent 2009-es The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection novelláit. A végére egy kisregény maradt, aminek a kritikájába külön vágott bele:
Azt hiszem, a kötet legjobbja mind minősége, mind terjedelme jogán megérdemel egy külön, hosszabb elemzést.
Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban
Vallomással kezdem. Elfogult voltam McDonald-dal szemben. Méghozzá negatívan, ami cúnya, cúnya dolog. A novelláit megismerve nem értettem az ajnározást [1]; a Brasyl-t két éve próbálom elolvasni, de még mindig csak a felénél tartok, annyira bosszant, és mindig akad más olvasnivaló; azt az igyekezetet pedig, ahogyan nem űroperett történeteit notóriusan valamilyen egzotikus környezetbe helyezi (Brazília, India, Törökország [2]), semmi másnak nem gondoltam, mint ügyes olvasócsapdának [3], üres szenzációhajhászásnak, a korszerűség beteges hajszolásának [4].
Azt hiszem, a Brasyl esetében talán nincs is másképpen.
Az indiai vonalat azonban kénytelen voltam átértékelni. Nem csupán azért, mert a Visnu a Macskacirkuszban című novellában macskák is szerepelnek – az efféle gyengeségeket, ellágyulásokat, pozitív elfogultságokat megpróbálom elnyomni –; nem csupán azért, mert a véletlenek összejátszása révén a kisregény olvasása közben olyan egyéb ingerek értek, amelyek a véleményem megváltoztatására kényszerítettek [5]; hanem egyszerűen azért is, mert maga a szöveg remekmű. Az évek során McDonald sok modorosságot, pózt levetett, és mostanra önmaga fényezése [7] helyett már az olvasóra koncentrál, például ad szerethető főhőst a történethez. Csak, hogy még egy aprócska tipográfiai változással is demonstráljam ezt az írói fejlődést: az indiai eredetű idegen szavakat már nem szedi dőlt betűvel…
Nehéz lesz úgy elemezni a művet, hogy ne fedjek fel sokat a történetből, de megpróbálom. Szerencsére ez az írás valódi irodalom, akárhányszor újraolvasható, a spoiler nem tesz túlságosan nagy kárt az olvasói befogadásban.
A kisregény keretes szerkezetű, Visnu, a főhős, a vándorló Macskacirkusz impresszáriója, idomárja, a mesemondó: miközben négylábú artistái bemutatják kunsztjaikat, szóval tartja a nézőt, és a hajnalig tartó macskacirkusz előadás alatt megismerjük élettörténetét, és India, a világ történetét, ahogyan az emberi civilizáció gyorsulva átcsúszott a rövid és sporadikus transzhumán állapotokon keresztül a poszthumanizmusba, a totál uploadba. Megtudjuk, hogy Viusnu egyike a ritka transzhumánoknak, a genetikailag módosított szuperembereknek, akik gyorsabban váltak elavulttá a felgyorsult dehumanizálási folyamatban, mint a közönséges emberek, akikről – financiális erejük nem lévén – a poszthumanizálás még csak tudomást sem vett. A történet tétjei mindvégig magasak, ahogy az ív emelkedik, egyre nagyobbak, végül Visnu, a hallgatójára bízva a macskacirkuszt, elindul, hogy kiszorítsa az életidegen poszthumánokat az emberi univerzumból.
A szöveg elég hosszú ahhoz, hogy érdemes volt légyen fejezetekre osztani – anélkül, hogy ez nagyképűségnek tűnjön [8]. McDonald ki is használta a felosztást, hogy néhány fejezetenként visszatérjen a meséből a történet-jelenbe, a Macskacirkuszba, és felrázza az olvasó lankadó figyelmét. Ez külön ízt ad a szövegnek, még olvasó-közelibbé, még meseszerűbbé teszi. Egyébként szolid, XIX. századi fogás.
A történet szereplői elevenek, hitelesek, és éppen eléggé irracionálisak [5] ahhoz, hogy indiaiságuk mindenestül elfogadhatók, hihetők és az európai szellem számára is befogadhatók legyenek. Ezt csak erősíti a remek nyelvezet, a hinduból, a hindu és moszlim hitvilágból származó, jól eltalált technoblabla, ami akár a korábbi novellákból ismerős lehet.
Az összhatás számomra olyan volt, mintha Rushdie-t olvasnék, mondjuk, Az éjfél gyermekeit, anélkül, hogy a leghalványabb írói, irodalmi, történeti párhuzamok léteznének a két szerző munkáiban. Bizony, szívesen olvastam volna sokkal hosszabban, de ennek a történetnek sajnos ezek a helyes arányai. Dozois-nak igaza van, hogy ebből az anyagból más író „négykötetes trilógiát” írna [1], de olvasói szerencsétlenségemre McDonald arányérzéke nem hagyta, hogy a szöveg felfúvódjon, mint korábbi hasonló tárgyú novellái.
Összességében, a magyar olvasó nagyon is megérdemelné, hogy ez a kisregény megjelenjen, mondjuk a Galaktikában, folytatásokban.
Jegyzetek
[1] Dozois évek óta minden McDonald űroperettnél eképpen lelkendezik (Copy/Paste kötetről-kötetre): McDonald novellájában annyi vad, új ötlet, eleven milliő, bizarr karakter, cselekmény csavar és fordulat található, amennyi sok más szerzőnek négykötetes trilógiához elég lenne (ez volt a humor). Ez nem volna elég, de a 2007-e és 2008-as válogatásba két-két McDonald írás került. Némi tendenciát vélek kiszagolni.
[2] E körben magyarul megjelent A dzsinn felesége, in Galaktika 217, 2008.
[3] A sci-fi fogyasztók többségének irodalmi kívánalmai és befogadói képességei menthetetlenül XIX. századiak (nagyszerűen mutatja a 2009-es válogatáskötet novelláinak többsége, lásd az összefoglalót és az elemzéseket). Úgy tapadnak az egzotikumra, mint légy a légypapírra. E kívánalmat kiszolgálni mindig szerencsés.
[4] Ez esetben oly módon, hogy az író mintegy elébe megy a témának, a potenciálisan divatost keresi és ábrázolja az éppen korszerű trendek fényében. Rajta tartja mintegy az ő érzékeny, finom ujját a jövő ütőerén. Broáf!
[5] Két napon belül olvastam egy katonapolitikai elemzést a közeljövőről, és láttam egy dokumentumfilmet a tévében, mely sok mindent helyre rakott a gondolkodásomban.
[6]. Az jött át, hogy az indiai ember gondolkodása, világ és önképe olyannyira irracionális, ami már a megérthetőség/elfogadhatóság határát súrolj az európai szellem számára. Ilyen módon a közeljövő Indiáját tematikául választani egy fantasztikus író számára több mint szerencsés választás.
[6] Például a benzinkúton bálna Merdzsójába/Audijába/BMW-jébe ezerötszáz forintért tankoló cigányembert.
[7] A sci-fi író elkerülhetetlen gyermekbetegsége. Akad, aki sohasem növi ki.
[8] Találkoztam olyan kezdő írással, amelynek mindösszesen hat oldalát három fejezetre osztotta szerzője.]]>
