Robert Charles Wilson Tengely című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. Elkészült a Hugo-díjas Pörgés folytatása, hogy ismét magával ragadja az olvasót egy bizarr, apokaliptikus technothrillerbe, amely legalább annyira kozmológiai meditáció is. A kötetből Sohár Anikó fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

Első fejezet

Tizenkettedik évének nyarán – a nyáron, amikor csillagok kezdtek hullani az égből – egy fiú, akit Isaacnek hívtak, fölfedezte, hogy behunyt szemmel meg tudja különböztetni keletet nyugattól. Isaac a Nagy Belső Sivatag peremén lakott az Equatoria kontinensen, azon a bolygón, amit a Feltételezetteknek nevezett kifürkészhetetlen lények kapcsoltak a Földhöz. A planéta már kapott egy egész sereg grandiózus vagy mitologikus, esetleg hűvösen tudományos nevet, ám a legtöbben egyszerűen csak Újvilágnak hívták a több mint száz, használt nyelv bármelyikén, vagy pedig Equatoriának a leginkább betelepült földrésze után. Ezeket a dolgokat tanulta Isaac abban, ami iskolának számított. Isaac egy téglából és vályogból készült, fallal körülvett épületegyüttesben élt, távol a legközelebbi várostól. Ő volt az egyetlen gyerek a településen. A felnőttek, akikkel lakott, jobb szerettek elővigyázatosan távolságot tartani a világ többi részétől. Ők ugyanis különlegesek voltak, méghozzá olyanformán, amiről nem szívesen beszéltek. Isaac maga is különleges volt. Ezt a felnőttek mondták neki, már számtalanszor. Abban viszont egyáltalán nem volt biztos, hogy hisz nekik. Nem tartotta magát különlegesnek. Gyakran inkább sokkal kevesebbnek érezte magát. Néha a felnőttek, különösen Dr. Dvali vagy Mrs. Rebka, megkérdezték Isaacet, nem magányos-e. Nem volt az. Ott voltak neki a könyvek, ott volt a videotár, hogy eltöltse az időt. Diák volt és saját tempójában haladt a tanulással – lassan, de biztosan. Isaac gyanította, hogy ezzel csalódást okoz gondozóinak. Ám a könyvek, videók és leckék kitöltötték az idejét, amikor pedig ezek hozzáférhetetlenek voltak, ott volt a természet körülötte, ami afféle néma, nemtörődöm barátjává lett: a hegyek, szürkék és zöldek és barnák, meredeken lejtve erre a száraz síkságra, a sivatagi hátország peremére, a szikla és homok dermedt vidékére. Itt alig nőtt valami, mert eső csak a tavasz első hónapjaiban esett, s még akkor is ritkán. A kiszáradt patakmedrekben prózai nevet viselő, ormótlan növények tenyésztek: csőuborkák, bőrvenyigék. Az épületegyüttes udvarára őshonos növényekből ültettek kertet, a bíbor virágoktól pelyhesnek látszó kaktuszokból és magas sohazöldekből, amelyek hálószerű virágzata kivonta a nedvességet a levegőből. Néha egy Radzsnak nevezett férfi meglocsolta a kertet egy szivattyúból, ami mélyen lenyúlt a földbe, és azokon a reggeleken ásványi anyagokban gazdag víz illata terjengett a levegőben: acélos szag, ami kilométerekre érzett. Az öntözés napján a szirti cickányok alagutat ástak a kerítés alatt és komikusan bukdácsoltak keresztül a kőlapokkal burkolt udvaron. Isaac napjai gyöngéd egyformasággal teltek tizenkettedik éve kora nyarán, ahogy eddig is, ám ennek az álmos békének vége szakadt aznap, amikor az öregasszony megérkezett.

Aki, szokatlan módon, gyalog jött. Isaac aznap délután kiment a telepről és nem messze tőle fölmászott a hegyekbe egy gránitpárkányhoz, ami úgy nyúlt elő egy hegygerinc lejtőjéből, mint hajóorr egy kavicsos tengerből. A délutáni nap a sziklát igazán tüzes hőfokra hevítette. Isaac, akit az égető napfénytől széles karimájú kalap és fehér pamuting védett, a gerinc kiálló pereme alatt ücsörgött, ahol még akadt árnyék, és a látóhatárt nézte. A sivatag fodrozódni látszott a tűzhányóforró levegő emelkedő hullámaiban. A fiú egyedül volt, mozdulatlan – lebegve a hőségben, hajótörött egy aszott kőtutajon –, amikor az öregasszony fölbukkant. Először csupán egy pont volt a kövezetlen úton, ami azokból a messzi városokból vezetett ide, ahová Isaac gondozói eljártak ennivalót és utánpótlást venni. Lassan mozgott, vagy legalábbis úgy tűnt. Csaknem egy óra telt el, mire a fiú ki tudta venni, hogy nő, aztán, hogy öregasszony a hátán csomaggal, görbe láb okozta görnyedt testtartásban, kitartó, céltudatos léptekkel. Az öregasszony fehér köntöst és fehér szalmakalapot viselt. Az út ennek a sziklának a közelében haladt el, közvetlen alatta, és Isaac, aki nem akarta, hogy észrevegyék, bár nem tudta volna megmondani, miért, eliszkolt egy görgeteg mögé és ott kucorgott, ahogy a nő közelgett. Behunyta a szemét és elképzelte, hogy érzi az alatta lévő föld tömegét és súlyát, a vénasszony léptei úgy csiklandozzák a sivatag bőrét, mint egy bogár egy szunnyadó óriás testét. (És érzékelt egy másik jelenlétet is, mélyen a földben, egy csöndes behemótot, ami mocorog hosszú álmában a messzi nyugaton…) Az öregasszony megtorpant a sziklapárkány alatt, mintha képes lenne látni a fiút a rejtekhelyén. Isaac ezt abból vette észre, hogy a nő csoszogó lépteinek ritmusa megtört. Az asszony figyelt – vagy talán csak ártatlanul megállt, hogy kortyoljon a kulacsából. A vénasszony nem szólt. Isaac teljesen moccanatlan tartotta magát; olyasmi volt ez, amihez értett. Aztán az öregasszony léptei folytatódtak. Továbbment, elhagyva az utat ott, ahol egy ösvény kanyarodott a telep felé. Isaac fölemelte a fejét és utánanézett. A vénasszony most már sokméternyire járt, a délután hosszú fénye úgy húzta mellé az árnyékát, mint egy nyakigláb karikatúrát. Amint a fiú meglátta, az öregasszony megtorpant és megfordult, s egy pillanatig úgy tűnt, pillantásuk találkozik, és Isaac sietve lebukott, nem tudva biztosan, vajon meglátták-e. Meglepte a vénasszony tekintetének pontossága, így hosszú ideig maradt elbújva, egész addig, míg a napfény ferdén nem esett a hegyszorosok mélyére. Még maga elől is rejtőzött, némán, mint egy hal az emlékek és gondolatok tavában. Az öregasszony odaért az épületegyüttes kapujához és bement és bent is maradt. Mielőtt az égbolt teljesen besötétedett volna, Isaac követte. Eltűnődött, vajon be fogják-e mutatni a nőnek, talán a vacsora alatt. Nagyon kevés kívülálló érkezett a telepre. Azok közül, akik idejöttek, a legtöbb itt is maradt.

Az után, hogy megfürdött és tiszta ruhát vett, Isaac az ebédlőbe ment. Ez volt a hely, ahol az egész közösség, mind a harminc felnőtt, minden este összegyűlt. A reggeli és délutáni étkezéseket rögtönözték, bármikor ehette őket az ember, ha hajlandó volt tenni érte a konyhában, ám a vacsora közös erőfeszítés gyümölcse volt, mindig mozgalmas és elkerülhetetlenül zajos. Általában Isaac élvezte, hogy hallja a felnőtteket maguk közt beszélgetni, bár ritkán értette, amit mondtak, hacsak nem csip-csup ügyekről volt szó: kin van a sor, hogy a városba menjen élelemért, hogyan lehetne egy tetőt megjavítani vagy egy kutat tökéletesíteni. Ám a beszélgetés gyakrabban terelődött elvont témákra, mivel a felnőttek főleg tudósok és teoretikusok voltak. Amikor figyelt, munkájuk általános tartalmából valami megmaradt Isaac emlékezetében, bár a részletekből csak kevés. Mindig esett szó az időről, a csillagokról és a Feltételezettekről, technológiáról és biológiáról, evolúcióról és átalakulástól. Noha ezek a csevegések rendszerint olyan szavak körül forogtak, amiket ő nem érthetett, a csengésükben volt valami hangzatos és emelkedett. A viták – vajon helyes-e a Feltételezetteket lényeknek, tudatos entitásoknak nevezni vagy ők inkább csupán óriási és értelem nélküli folyamatok? – gyakran váltak hevessé, a hipotéziseket katonai célpontokként támadták és védelmezték. Olyan volt, mintha valami közeli, mégis megközelíthetetlen teremben magát a világegyetemet szednék szét darabokra és raknák össze újra. Ma este a moraj tompa volt. Jelen volt egy újonnan jött: az öregasszony az útról. Isaac félénken letelepedve egy székre Dr. Dvali és Mrs. Rebka között, lopva kíváncsi pillantásokat vetett rá. A vénasszony nem viszonozta ezeket; tulajdonképpen úgy tűnt, a fiú jelenléte az asztalnál hidegen hagyja. Amikor módja nyílt rá, Isaac tanulmányozta a nő arcát. Az asszony még annál is öregebb volt, mint gondolta. A bőre sötét volt, ráncok útvesztője. Szeme fényesen és csillogón kandikált elő a szemüregéből. Hosszú, törékeny ujjakkal tartotta a kést meg a villát. A tenyere világos volt. Sivatagi viseletét lecserélte a többi felnőttéhez jobban hasonlító ruházatra: farmerra és egy világossárga pamutingre. Haja vékony volt és egészen rövidre vágott. Nem viselt gyűrűt vagy nyakláncot. Az egyik könyökhajlatába ragtapasz rögzített egy vattacsomót: Mrs. Rebka, a közösség orvosa, minden bizonnyal már vett tőle vért – ez minden újonnan jöttel megtörténik. Isaac eltűnődött, vajon nehéz dolga volt-e Mrs. Rebkának, míg talált egy vénát abban az inas, vézna karban. Eltűnődött, hogy a vérvizsgálatot minek a kimutatására szánták, és hogy Mrs. Rebka megtalálta-e, amit keresett. A vacsoránál nem fordítottak különösebb figyelmet a vendégre. Az öregasszony bekapcsolódott a társalgásba, a csevegés azonban felületes maradt, mintha senki sem akarna titkokat elárulni, mielőtt az idegent teljesen jóváhagyták, befogadták, megértették volna. Addig, míg le nem szedték a hosszú asztalt és nem tettek rá több kanna kávét, Dr. Dvali nem is mutatta be Isaacet neki. – Isaac – kezdte és a fiú feszengve bámulta az asztal tetejét –, ez itt Sulean Moi…, aki nagyon messziről jött, hogy veled találkozzon. Messziről? Az meg mit jelent? És… hogy vele találkozzon? – Helló, Isaac! – mondta az öregasszony. Hangja nem az a recsegő krákogás volt, amire a fiú számított. Tulajdonképpen mézédes volt, egy bizonyos keménység ellenére… és valamiképpen, amit Isaac nem tudott megfogni, ismerős. – Helló! – felelte, még mindig kerülve a nő tekintetét. – Légy szíves, szólíts Suleannak! – kérte az öregasszony. A fiú óvatosan biccentett. – Remélem, barátok leszünk – jegyezte meg a másik.

Isaac persze nem beszélt azonnal a vénasszonynak újonnan fölfedezett képességéről, hogy behunyt szemmel is meg tudja különböztetni az égtájakat. Ezt még senkinek sem mondta el, még a szigorú Dr. Dvalinak vagy a megértőbb Mrs. Rebkának sem. Tartott a tüzetes kivizsgálástól, ami vele járna. Sulean Moi, aki beköltözött az épületegyüttesbe, minden délelőtt meglátogatta a leckék után, még ebéd előtt. Isaac eleinte rettegte ezeket a látogatásokat. Szégyenlős volt és félt Sulean nagy életkorától és látszólagos törékenységétől, nem is kicsit. De a nő kitartóan, udvariasan barátságos volt. Tiszteletben tartotta a fiú hallgatásait és a kérdések, amiket föltett, ritkán voltak kínosak vagy tolakodóak. – Szereted a szobád? – kérdezte egy nap. Mivel jobb szeretett egyedül lenni, Isaac megkapta ezt a szobát: egy kicsiny, mégsem zsúfolt kamrát a legnagyobb épület legkeletibb szárnyának második emeletén. Volt benne egy sivatagra néző ablak, Isaac az íróasztalát és székét ez elé az ablak elé tette, az ágyát meg a túlsó fal mellé. Szerette nyitva hagyni a spalettát éjszaka, engedni, hogy a száraz szél simogassa az ágyneműt, a bőrét. Szerette a sivatag illatát. – Egy sivatagban nőttem föl – mesélte neki Sulean. Az ablakon ferdén beeső napsugár megvilágította a nő bal oldalát, egyik karját, orcája meg füle pergamenjét. A hangja csaknem suttogássá halkult. – Ebben a sivatagban? – Nem, nem ebben. De egy ettől nem nagyon különbözőben. – Miért hagytad ott? Az öregasszony elmosolyodott. – Voltak helyek, ahova el kellett mennem. Vagy legalábbis azt hittem, el kell mennem. – És ez az itt, ahova jöttél? – Végső soron igen. Mivel kedvelte és mert akarva-akaratlan tisztában volt azzal, ami kettejük közt kimondatlan maradt, Isaac így szólt: – Nincs semmi, amit neked adhatnék. – Nem is várok semmit – válaszolta az öregasszony. – A többiek azt teszik. – Valóban? – Dr. Dvali meg a többi. Régebben egy csomó kérdést tettek föl nekem… hogy érzem magam, milyen gondolataim vannak, és mit jelentenek a dolgok a könyvekben. De a válaszaim nem tetszettek nekik. – Végül abbahagyták a kérdezgetést, mint ahogy abbahagyták a vérvizsgálatokat, pszichológiai vizsgálatokat, észlelési vizsgálatokat. – Én tökéletesen elégedett vagyok veled, úgy, ahogy vagy – jelentette ki az öregasszony. A fiú szeretett volna hinni neki. De a nő újonnan jött, egy napsütötte kövön mászó rovar hidegvérével vágott át a sivatagon, szándékai homályosak voltak, és Isaac még mindig húzódozott attól, hogy megossza legkellemetlenebb titkait.

Az összes felnőtt tanította, bár némelyik türelmesebb vagy figyelmesebb volt, mint mások. Mrs. Rebka oktatta a biológia alapjait, Ms. Fischer a Föld és az Újvilág földrajzát, Mr. Nowotny mesélt neki az égről, a csillagokról és a napok meg a bolygók viszonyáról. Dr. Dvali tanította fizikára: a ferde síkokra, a reciproknégyzetre, az elektromágnesességre. Isaac nem felejtette el ámulatát, amikor először látta, ahogy egy mágnes fölemel egy kanalat az asztalról. Hiszen egy egész bolygó húzza lefelé – hogyan áll hát hatalmában ennek a kődarabkának, hogy megfordítsa az általános érvényű irányt? Épp csak elkezdte megérteni Dr. Dvali feleleteit. Tavaly Dr. Dvali mutatott neki egy iránytűt. A bolygó is egy mágnes, magyarázta a férfi. Van neki egy forgó mozgást végző vasmagja, ennélfogva erővonalai, egy pajzsa a napból érkező töltéshordozó részecskék ellen, mágneses vonzása-taszítása, ami megkülönbözteti északot déltől. Isaac akkor kérte, hogy kölcsönvehesse az iránytűt, egy súlyos, katonai modellt, ami a Földön készült, a férfi pedig nagylelkűen megengedte neki, hogy megtartsa. Aznap késő este, egyedül a szobájában Isaac úgy tette az íróasztalára az iránytűt, hogy a tű vörös hegye az N betűre mutasson. Aztán behunyt szemmel forgott körbe, majd megállt és várta, hogy elmúljon a szédülése. Még mindig csukott szemmel érzékelte, amit a világ mondott neki, érezte benne a helyét, megtalálta az irányt, ami enyhített valami belső feszültséget. Aztán kinyújtotta a jobb kezét és kinyitotta a szemét, hogy lássa, melyik irányba mutat. Egy csomó dologra rájött, többnyire jelentéktelenekre. Három, egymást követő éjszaka végezte el a kísérletet. Minden éjszaka csaknem tökéletesen egy irányba helyezte magát az iránytű lapján lévő W betűvel. Aztán megint megtette. És megint. És megint.

Nem sokkal az évenkénti meteorzápor előtt végül úgy döntött, hogy megosztja ezt a nyugtalanító felfedezést Sulean Moi-val. A meteorzápor mindig augusztus végén érkezett – ebben az évben 34-én. (Az Újvilág hónapjait a földi hónapokról nevezték el, bár mindegyik néhány nappal tovább tartott, mint névrokona.) Equatoria keleti partján az augusztus jelezte az enyhe nyarak végének kezdetét: a hajók utolsó zsákmányukkal elindultak a gazdag, északi halászhelyekről, hogy visszaérjenek Port Magellánba, mielőtt elkezdődnek az őszi viharok. Itt, a sivatagban nem jelentett többet az alig érzékelhető, de egyenletes éjszakai lehűlésnél. Isaacnek úgy rémlett, a sivatagi évszakok inkább éjjelente éreztetik az eltéréseket: a nappalok többnyire egyformák, de például a téli éjszakák metszően, fájóan hidegek tudnak lenni. Lassacskán Isaac hagyta, hogy Sulean Moi a barátjává legyen. Nem mintha sokat beszélgettek volna valami különösen fontosról. Sulean majdnem olyan szótlannak tűnt, mint amilyen gyakorta Isaac volt. De elkísérte a fiút sétáin a dombokon át, és mozgékonyabb volt, mint ami lehetségesnek látszott az ő korában: lassú volt, de éppoly jól tudott hegyet mászni, mint Isaac, és képes volt egy óráig vagy még tovább mozdulatlanul ülni, amikor Isaac is ezt tette. Sosem keltette a fiúban azt a benyomást, hogy ez kötelesség lenne vagy stratégia, esetleg bármi más, mint a maga sajátságos módja bizonyos gyönyörűségek megosztására, amikről a fiú korábban mindig azt hitte, csakis neki okoznak örömöt. Sulean nyilván sosem látta korábban az éves meteorzáport, hiszen azt mondta Isaacnek, hogy csak néhány hónapja érkezett Equatoriára. Isaac rajongott ezért a látványért és kijelentette, hogy az asszonynak a megfelelő kilátást nyújtó helyről kell megnéznie. Így aztán – Dr. Dvali nem szívesen adott engedélyével, aki úgy tűnt, nem egészen fogadja el Sulean Moit – 34-e estéjén elvezette a nőt a lapos sziklához a hegyek közt, a sziklához, ahonnan először látta őt megjelenni a napfénytől reszketeg láthatáron. Akkor nappal volt, most pedig sötét. Az Újvilág holdja kisebb volt és sietősebb, mint a Földé, és átkelt a teljes égbolton, mire Sulean és Isaac megérkeztek a céljukhoz. Mindketten kézilámpást cipeltek, hogy megvilágítsák az utat, és mindketten magas szárú bakancsot és vastag lábszárvédőt viseltek, hogy védekezzenek a szkinkek ellen, amelyek gyakran melegednek ezeken a gránitpárkányokon, amikor a kő még visszasugározza a nappal hőségét. Isaac gondosan szemügyre vette a helyszínt és nem talált jelenlévő vadállatot. Törökülésben leült a kőre. Sulean lassan, de panasz nélkül ugyanebbe a helyzetbe hajtogatta magát. Az arca derűs volt, nyugodtan várakozó. Kikapcsolták a lámpákat és hagyták, hogy elnyelje őket a sötétség. A sivatag feketébb volt, mint az ég, az eget csillagok hintették be. Hivatalosan senki sem nevezte el ezeket a csillagokat, bár a csillagászok adtak nekik katalógusszámot. Az égen olyan sűrűn helyezkedtek el a csillagok, akár a rajzó rovarok. Minden csillag nap, ezt tudta Isaac, és sokan közülük a fényüket megközelíthetetlen, megismerhetetlen tájakra sugározzák – talán olyan sivatagokra, mint ez. Azzal is tisztában volt, hogy laknak valamik a csillagok közt. Valamik, amik óriási, lassú, hideg életet élnek, amiben egy évszázad elmúlása nem több egy távoli szem pislogásánál. – Tudom, hogy miért jöttél ide – jelentette ki Isaac. Nem tudta kivenni az öregasszony arcát ebben a sötétben, ami könnyebbé tette a beszélgetést, csökkentette a téglaszerű szavak zavarba ejtő nehézkességét a szájában. – Tényleg? – Hogy engem tanulmányozz. – Nem. Nem azért, hogy téged tanulmányozzalak, Isaac. Sokkal inkább vagyok az ég tanulmányozója, mintsem különösebben a tiéd. Ahogy a többieket is a telepen, Suleant is érdekelték a Feltételezettek – a sosem látott lények, akik átrendezték az eget és a földet. – Azért jöttél, ami vagyok. A nő fölkapta a fejét és azt felelte: – Nos, igen, ez igaz. A fiú elkezdett mesélni neki az irányérzékeléséről. Először akadozva beszélt, aztán magabiztosabban, amikor az asszony kérdezősködés nélkül hallgatta. Megpróbálta előre kitalálni a kérdéseket, amiket az öregasszony föl akarhat tenni. Mikor vette először észre ezt a különös tehetséget? Nem emlékezett; csak arra, hogy valamikor idén, néhány hónappal azelőtt. Először csak pislákolva: például szeretett a telep könyvtárában dolgozni, mert az ottani asztala ugyanabba az irányba nézett, mint a szobájában lévő íróasztal, bár ott nem volt ablak, amin kinézhetett volna. Az ebédlőben mindig az ajtóhoz közelebb eső oldalán ült az asztalnak, még akkor is, ha nem volt ott senki más. Az ágyát is áthelyezte, hogy kényelmesebben tudjon aludni, egy irányban a… hát, mivel is? De ezt nem tudta megmondani. Akárhová ment, ha mozdulatlanul állt, mindig volt egy irány, ami felé szívesebben nézett. Ez nem volt kényszer, csak gyöngéd késztetés, könnyedén figyelmen kívül hagyható. Volt egy irány, amerre jó nézni, meg egy másik, kevésbé jó. – És most a jó irányba fordulsz? – kérdezte Sulean. Pontosan ezt tette. Mielőtt az öregasszony megkérdezte, a fiú nem volt tudatában, de kényelmesen érezte magát ezen a sziklán, háttal a hegyeknek, a fénytelen hátország felé nézve. – Nyugat – állapította meg Sulean. – Nyugat felé szeretsz fordulni. – Egy kicsit északra nyugattól. Tessék. A titok kitudódott. Több mondandója nem volt, és hallotta, hogy Sulean Moi igazít a tartásán a csöndben, alkalmazkodva a szikla nyomásához. Eltűnődött, vajon fájdalmas vagy kényelmetlen-e ennyire öregnek lenni és a tömör sziklán ülni. Ha az, az öregasszony nem adta jelét. Sulean fölnézett az égre. – Igazad volt a hullócsillagokkal kapcsolatban – jegyezte meg hosszú idő múlva. – Tényleg csodaszépek. Elkezdődött a meteorzápor. Ez mindig lenyűgözte Isaacet. Dr. Dvali mesélt neki a meteorokról, amik egyáltalán nem is csillagok, csak szikla vagy por izzó darabkái, ősöreg üstökösök maradványai, melyek az Újvilág napja körül keringtek évezredeken át. Ám ez a magyarázat csak fokozta Isaac bámulatát. Érzékelte ezekben a tünékeny fényekben az ősi geometriák eljátszását, a vektorokat, melyeket jóval a bolygó létrejötte előtt (vagy mielőtt a Feltételezettek megalkották volna) hoztak mozgásba, ritmusokat, amelyek egy egész élet vagy több élethossz vagy akár egy faj egész élettartama alatt alakultak ki. Szikrák szálltak a zeniten át, keletről nyugatra, miközben Isaac befelé fülelt az éjszaka mormogására. Ezzel elégedett is volt egész addig, mígnem Sulean hirtelen fölállt, hátra, a hegyek felé meredt és azt mondta: – Nézd csak… mi lehet az? Mintha valami zuhanna. Mint egy fényzápor, mintha vihar érkezett volna a vízválasztó magaslati hágóin át – ahogy néha szokott is, de ez a ragyogás nem villámlás volt, ez szórt fény volt és állandó. Az öregasszony megkérdezte: – Ilyen szokott lenni? – Nem – felelte Isaac. – Nem. Egyáltalán nem ilyen szokott lenni. – Akkor talán vissza kéne mennünk. Isaac kelletlenül bólintott. Nem félt a közelítő – nos, „vihar”-tól, ha ez az volt –, de az olyan jelentőséget hordozott, amit nem tudott elmagyarázni Suleannak. Valami kapcsolatot a néma jelenlevővel, ami a Rub al-Khali, a Távol-Nyugat Üres Vidéke alatt élt, és amihez hozzá volt hangolva az ő magántájolója. Sietős léptekkel, de azért nem futva mentek vissza az épületegyütteshez, mert Isaac nem volt biztos abban, hogy egy annyira törékenynek látszó valaki, mint Sulean, képes futni, s közben a keletre fekvő hegycsúcsokat először fölfedték, majd eltakarták ennek a különös, ködös fénynek az újabb hullámai. Mire a kapuhoz értek, a meteorzáport teljesen elrejtette ez az új jelenség; valamiféle por kezdett el szitálni az égből és Isaac lámpása egyre kisebb rendben kaszált ki látómezőt. Isaac azt gondolta, hogy a hulló anyag hó lehet – látott már havat videofilmeken –, de Sulean azt mondta, nem, egyáltalán nem hó, inkább olyan, mint a hamu. A szaga meg büdös volt, kénes. „Úgy hullanak – gondolta Isaac –, mint halott csillagok.” Mrs. Rebka a telep főbejáratánál várt és olyan szorosan megmarkolva húzta belülre Isaacot, hogy az már fájt. A fiú döbbent, szemrehányó pillantást vetett rá: Mrs. Rebka sosem okozott eddig fájdalmat neki; egyik felnőtt se bántotta soha. A nő nem vett tudomást Isaac arckifejezéséről, azt mondta neki, hogy félt, hogy elvész ebben a, ebben a… Nem talált szavakat. A társalgóban Dr. Dvali az audioadást hallgatta az Equatoria keleti partján fekvő nagyvárosból, Port Magellánból. A jelet léggömbök segítségével továbbítják a hegyeken át és meg-megszakad, közölte Dr. Dvali az egybegyűlt felnőttekkel, de megtudta, hogy a Portban ugyanezt a jelenséget tapasztalják, valami hamuszerű esőfüggönyt, amire nincs azonnali magyarázat. A városban egyesek kezdenek pánikba esni. Aztán a közvetítés, vagy a jelet továbbító léggömb, teljesen csődöt mondott. Isaac Mrs. Rebka sürgetésére a szobájába ment, míg a felnőttek beszélgettek. Nem aludt, el sem tudta képzelni az alvást. Inkább az ablaknál ült, ahol nem lehetett semmit sem látni, csak szürkeséget, benne alagúttal, ahol a fölülről jövő fény belehasított a hamuesőbe, és hallgatta a nagy semmit – olyan némaságot, ami mindazonáltal úgy tűnt, szól hozzá. Hallgatta a jelentőséggel teli csöndet.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.

]]>