M. John Harrison: Fény (részlet)

M. John Harrison Fény című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A brit SF legendás alakja végre a magyar olvasók előtt is bemutatkozik ezzel az összetett, formabontó regénnyel. A kötetből Galamb Zoltán fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.

EGY Kiábrándulva a ténylegesből

1999: A dolgok vége felé valaki megkérdezte Michael Kearneytől: – Mit gondolsz, hogyan fogod tölteni az új évezred első percét? Ezt a témát vetették fel a vacsora utáni beszélgetéshez egy sivár közép-angliai kisvárosban, ahová beszédet mondani érkezett. Szeles eső verdeste a magánétkező ablakait, és futott le az ablaktáblákon az utcai lámpák narancsszínű fényében. Az asztal körül világos kiszámíthatósággal sorra felhangzottak a válaszok, némelyik ravasz, némelyik visszafogott, de mind optimista. Addig isznak majd, amíg az asztal alá nem buknak, szeretkeznek, a tűzijátékot vagy a végtelen naplementét bámulják a mozgó repülőgépről. Aztán valaki felvetette: – A kurva gyerekekkel, azt hiszem. Erre mindenki harsány nevetésben tört ki, aztán valaki rávágta: – Olyasvalakivel, aki annyira fiatal, hogy akár a gyerekem is lehetne. Még több nevetés. Tapsvihar. Az asztal körül ülő tucatnyi személy többsége ehhez hasonló gondolatokat forgatott a fejében. Kearney egyiküket sem tartotta sokra, és ezt szerette volna a tudtukra adni; haragudott a nőre, aki idehozta, és ezt közölni is akarta vele. Így, amikor rá került a sor, azt mondta: – Valaki más kocsiját fogom vezetni két, számomra ismeretlen kisváros között. Hagyta, hogy elmélyüljön a csend, aztán célzatosan hozzátette: – De jó kocsinak kell lennie. Itt-ott felnevettek. – Istenkém – szólalt meg valaki. Mosolyogva körbejártatta a tekintetét az asztaltársaságon. – Mennyire savanyú mindenki. Valaki más új témát vetett fel. Kearney már nem figyelt rájuk. Cigarettára gyújtott, és elgondolkodott az ötleten, ami kifejezetten meglepte őt. Amint ¬megfogalmazódott – amint tudatosult benne a kérdés –, rájött, mennyire maró hatású. Nem a képzet magányos, önös mivolta miatt, a lanyha tudományos és politikai önelégültség itteni légkörében; hanem gyerekessége miatt. A szabadság, amit jelképezett – az autó melegsége és üressége, a műanyag és a cigaretták szaga, az éjszaka csendjében halk zenét árasztó rádió hangja, a műszerek zölden izzó fénye, az eszköz vagy az irányzott, minden útkanyarnál igénybe vett eszközszerű döntések sorozatának érzete –, éppoly gyerekesnek, mint amennyire boldogítónak hatott. Mindez addigi életének leírása volt. Induláskor kísérője megjegyezte: – Hát, nem valami felnőttesen viselkedtünk. Kearney legkisfiúsabb mosolyával válaszolt. – Nem bizony. A nőt Clarának hívták. Harmincas, vörös hajú, teste még egészen fiatalnak tűnt, arcán azonban ráncok és a nyúzottság jelei mutatkoztak a lépéstartás kényszerétől. A munkában folyton eredményeket kellett felmutatnia. Egyedül is sikeresen kellett nevelnie gyerekeit. Minden reggel öt mérföldet kellett kocognia. Jártasnak kellett lennie a szeretkezésben, és továbbra is kívánnia és élveznie kellett, és tudnia kellett, hogyan súgja éjszaka, hogy: – Ó, igen. Még, még. Ó, igen! – Vajon meglepte, hogy egy vöröstéglás és terrakotta viktoriánus szállóban találja magát egy olyan férfival, akinek láthatóan semmit nem mondanak ezek az eredmények? Kearneynek fogalma sem volt. Végignézett a folyosók csillogó, piszkosfehér falain, melyek gyerekkorának iskoláira emlékeztették őt. – Micsoda gyászos disznóól – állapította meg. Kézen fogta a nőt, hogy együtt leszaladjanak a lépcsőn, aztán behúzta egy üres szobába, melyben két vagy három biliárdasztal állt, és ahol éppoly gyorsan megölte őt, ahogy korábban a többieket. A nő felnézett rá, az érdeklődést értetlenség váltotta fel szemében, mielőtt végleg elhomályosodott a tekintete. Kearney talán négy hónapja ismerte őt. Kapcsolatuk kezdetén Clara „sorozat-monogámistának” nevezte, Kearney pedig azt remélte, hogy végre megérti a kifejezésben rejlő iróniát, ha már az egyértelmű dagályosságát nem érzékeli. Mintha – miután megvonta a vállát, majd gyorsan és többször is megtörölte a száját –, mozgást vélt volna felfedezni odakint az utcán: falra vetülő árnyékot, az utcai lámpák narancssárgás fényében felsejlő mozdulatot. Úgy tűnt, egyszerre hull eső, jeges eső és hó. A keveredésben mintha tucatnyi apró fényszemcsét látott volna. Szikrák – gondolta magában. Mindenben szikrákat látott. Aztán felhajtotta kabátja gallérját, és távozott. Miközben a leparkolt kocsit kereste, hamar eltévedt az utak és a vasútállomásra vezető sétálóutcák útvesztőjében. Ezért inkább vonatra szállt, és napokig vissza se tért. Amikor végül visszament, az autó, egy vörös Lancia Integrale, amit meglehetősen kedvelt, még mindig ugyanott állt.

Kearney ledobta a holmiját – egy régi laptopot és a Tánc az idő zenéjére két kötetét – az Integrale hátsó ülésére, majd visszahajtott Londonba, ahol egy dél-tottenhami utcában hagyta a kocsit, és ügyelt rá, hogy az ajtókat nyitva, a slusszkulcsot pedig az önindítóban hagyja. Aztán földalattival a kutatólakosztályra ment, ahol munkája nagy részét végezte. Bizonyos pénzügyi bonyodalmak miatt, melyek túlságosan szövevényesnek bizonyultak ahhoz, hogy kibogozza őket, a lakás a Gower Street és a Tottenham Court Road közötti egyik mellékutcába került. Ott, egy Brian Tate nevű fizikussal, három hosszú szobát töltöttek meg olyasféle felszereléshez kapcsolt Beowulf rendszerű számítógépekkel, melyek Tate reményei szerint végül kiszűrik a környező mágneses zajból az ionpár-kölcsönhatásokat. Ez elméletileg lehetővé tenné számukra, hogy kvantumeseményekbe kódoljanak adatokat. Kearney kételkedett a sikerben; de Tate Cambridge-ből érkezett az MIT és, ami talán még fontosabb, Los Alamos érintésével, ezért ő is számított valamire. Amikor a lakosztályt még neurobiológusok használták élő macskákon folytatott kísérletekhez, az állati jogokért harcoló szélsőséges aktivisták többször is felgyújtották a helyet. Esős reggeleken enyhén még mindig érezni lehetett a megégett fa és műanyag szagát. Kearney, aki tudta, mennyire felháborítja vele a tudományos közösséget, nyilvánosságra hozta, hogy előfizetett az Állati Felszabadítási Front lapjára, és tovább fokozta a feszültséget azzal, hogy két sziámi kiscicát, egy fekete kandúrt és egy fehér nőstényt költöztetett be magukhoz. A hosszúlábú és kegyetlenül vékony testű macskák éppoly szemtelen kecsességgel járkáltak fel-alá, akár a topmodellek, bizarr pózokba vágták magukat, és rendre Tate körül lábatlankodtak. Kearney felemelte a nőstényt. A macska egy pillanatig küszködött, aztán dorombolni kezdett, és hagyta, hogy Kearney a vállára fektesse. A kandúr, mely úgy meredt Kearneyre, mintha sohasem látta volna még, hátralapította a fülét, és behátrált egy pad alá. – Ma kifejezetten idegesnek tűnnek – állapította meg. – Gordon Meadows itt járt. Tudják, hogy nem kedveli őket. – Gordon? Mit akart? – Azt szerette volna tudni, készen állunk-e egy kisebb előadásra. – Így fogalmazott? – kérdezte Kearney, aztán, mikor Tate felnevetett, hozzátette: – Kinek? – A Sony embereinek, azt hiszem. Most Kearneyn volt a sor, hogy felnevessen. – Ez a Gordon egy seggfej – mondta. – Ettől a Gordontól kapjuk – felelte Tate –, a bagót. Talán lebetűzzem neked? B-A… – Menj a picsába te is! – csattant fel Kearney. – A Sony keresztben lenyelhetné Gordont. Körbejártatta a tekintetét a felszerelésen. – Sikerült elérnünk valamit a héten? Tate megvonta a vállát. – Mindig ugyanaz a gond – felelte. Tate az átlagosnál valamivel magasabb, nyájas tekintetű férfi volt, aki a szabadidejét – már amennyiben akadt neki –, az összetettségen alapuló, általa „természetesnek” nevezett alakzatokkal és görbékkel teli architekturális rendszerek tervezésével töltötte. Croydonban élt a feleségével, aki tíz évvel idősebb volt nála, és a nő korábbi házasságából származó két gyerekkel. Talán a Los Alamos-i múltat idézendő, Tate szívesen viselt tekés inget, szarukeretes szemüveget és Buddy Hollyéra emlékeztető, gondosan lenyírt frizurát. – Lelassíthatjuk a qubit fázisfelvételének a sebességét. E téren tulajdonképpen többet elértünk Kielpinskinél – ezen a héten négyes és magasabb együtthatókat is kaptam. Megvonta a vállát. – A felett győz a zaj. Nincs qubit. Nincs kvantumszámítógép. – És ennyi? – Ennyi. – Tate levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrát. – Ja. Volt valami. – Micsoda? – Gyere, nézd meg! Tate korábban egy harminccolos síkképernyős monitort helyezett a szoba végében álló számítógépasztalra. A billentyűzeten babrált valamit, mire a képernyő jégkéken felragyogott. A Beowulf rendszer valahol a párhuzamos labirintusaiban modellezni kezdte egy ionpár dekoherenciamentes alterét – a Kielpinski-féle teret. Fátyolos, erőteljes kiterjedései az északi fényre emlékeztették Kearneyt. – Ezt már láttuk – mondta. – Azért csak figyeld! – figyelmeztette Tate. – Mielőtt szétbomlik. Már vagy egymilliószor lelassítottam, de még mindig nehéz kivenni – odanézz! Fraktálok madárszárnyra emlékeztető zuhataga tűnt fel, mely oly parányi volt, hogy Kearney alig vette észre. Ám a nőstény sziámi, melynek szenzomotoros befogadási idejét más biológiai megfontolások alapján alkották meg, egy pillanat alatt leugrott a válláról. Odament az immár üres monitorhoz, és többször is megpofozta elülső mancsával, s valahányszor belenézett, mintha arra számított volna, hogy elkapott velük valamit. Kisvártatva a hím macska is előkászálódott a rejtekhelyéről, és megpróbált beszállni a játékba. A nőstény lenézett rá, és dühösen fújni kezdett. Tate felnevetett, és lekapcsolta a monitort. – Minden alkalommal ezt teszi – mondta. – Lát valamit, amit mi nem. Bármi történik is, az után megy végbe, amit még láthatunk. – Egyáltalán nincs ott semmi. – Futtasd le még egyszer! – Egyszerű modell – kötötte az ebet a karóhoz Tate. – Nem a tényleges adatok. Meg sem mutattam volna neked, ha annak hittem volna. Kearney felnevetett. – Megnyugtattál – felelte. – Le tudod lassítani még jobban? – Végül is megpróbálhatom. De minek fárasszam magam? Csak egy programhiba. – Azért próbáld meg – kérte Kearney. – Szórakozásból. Megsimogatta a macskát. A nőstény visszaszökkent a vállára. – Okos cicus – mondta Kearney szórakozottan. Kihúzott néhány dolgot az íróasztal fiókjából. Többek között azt az elszíneződött bőrzacskót is, melyben a huszonhárom éve, a Nyűrőtől ellopott dobókockákat tartotta. Benyúlt a zacskóba. A dobókockák melegnek hatottak az ujjai alatt. Kearneyt megborzongatta a hirtelen felötlő tiszta emlékkép a közép-angliai asszonyról, amint az ágy mellett térdepel, és az éjszaka közepén azt súgja magának: – Annyi mindent szeretnék elérni. Aztán azt mondta Tate-nek: – Lehet, hogy egy kis időre el kell hagynom a várost. – Épp most jöttél vissza – emlékeztette Tate. – Gyorsabban haladhatnánk, ha gyakrabban itt lennél. A hideggázkutatók a sarkunkban járnak. Masszív állapotokat tudnak felmutatni, amíg mi nem; ha további eredményeket sikerül elérniük, teljesen lemaradunk. Tisztában vagy ezzel? – Igen. Kearney az ajtóból nyújtotta felé a fehér macskát. A nőstény ficánkolt a kezében. Fivére még mindig az üres képernyőt bámulta. – Elnevezted már őket? Tate zavartnak tűnt. – Csak a nőstényt – felelte. – Úgy gondoltam, hívhatnánk Justine-nek. – Illik rá – ismerte el Kearney. Aznap este, ahelyett, hogy egyedül maradt volna a lakásban, felhívta Annát, az első feleségét.

]]>