arthur-c-clarke-foldfenyNa de nézzük az Űr-trilógia záró darabját. A Földfény nem túl távoli jövőjében az emberiség benépesíti a Naprendszert, meghódítja a bolygókat és holdakat, azonban ez a terjeszkedés nem csupa öröm és boldogság. Hasonlóan Asimov Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban) c. regényéhez, Clarke-nál sincsenek idegenek, csak az emberek közötti Földlakó – Űrlakó érdekellentét. A Föld és a távoli kolóniák Szövetségének konfliktusát a kimerülő nyersanyagforrások okozzák, mely elkerülhetetlenül háborúhoz vezethet. A forgatókönyv ismerős a Föld történelméből, Clarke a gyarmatosítás és a függetlenségi háború történetét írja újra, csak már nem országokról van szó, hanem bolygókról és holdakról. A Földfény főhőse, Bertram Sadler földi titkos ügynök azt a megbízást kapja, hogy utazzon a holdi obszervatóriumba és találja meg, ki szivárogtat ki információt a Szövetségnek. Ehhez mindent és mindenkit meg kell ismernie a Holdon, ami arra ad lehetőséget, hogy Clarke a lehető legrészletesebben bemutassa égi kísérőnk felszínét és a holdi kutatóbázis működését, miközben a háború egyre elkerülhetetlenebbnek látszik. A regény kerete voltaképpen a nyomozás, de meglehetősen érdektelen, nincs meg benne a kémtörténetek feszültsége. Miért érdekelné az olvasót a kém személye, amikor a főhőst sem izgatja túlságosan, sőt még abban sem biztos, hogy egyáltalán van kém. Úgy látszik, a kémkedésnél Clarke számára sokkal izgalmasabb egy szupernóva, egy holdi porkatlan, vagy Mars és a Szaturnusz impozáns képe a teleszkóp lencséjén át… A vékonyka regény háromnegyedénél egyébként kitör a háború, ami elvileg a mozgatórugója volt az eseményeknek. De fenyegető szörnyűség helyett a háború egyetlen-egy csatát jelent, azon sem rágja az ember tövig a körmét izgalmában, majd a felek azonnal békét kötnek. Szóval, aki a történet és a borítószöveg alapján Földfénytől látványos űrcsatákat, akciót és pergő cselekményt vár, garantáltan csalódni fog. Más szemmel nézve viszont a Földfény igazi csemege: regényben ott van az ötvenes évek, a férfiak uralta világ, ahol a holdon van növényi élet, a számítógépekbe programszalagokkal viszik be az információt, és a teleszkóp alkotta képet folyadékkal kell előhívni. A regény legnagyobb erényén meg amúgy sem fog az idő vasfoga: Clarke Holdja egy csodálatos látomás, ahová mindenki el akarna jutni. Tizenöt évvel a Holdra-szállás előtt Clarke leírta a holdi tájat és égboltot, ahogy a Nap ragyogásba vonja a hegycsúcsokat, majd felkel a földfény, miközben az egysínű felkapaszkodik a gerincre. Kit érdekelnek ehhez képest a NASA fotói a valóságról? Amikor aztán az ember befejezve félreteszi a Földfényt, kellemes szájízként még napokig megmarad a hit, az emberiség ragyogó jövőjébe vetett bizalom. „Mi végre törte magát az ember annyira, hogy elhagyhassa a szülőbolygóját, ha minden utazása és tapasztalata ellenére oly kevéssé változik meg az alaptermészete?” Hát Clarke regényeiben megváltozik. Egy nap a háború, melyet igazságos döntés, és a tudományos felfedezéseknek köszönhetően évszázados béke követ. Ez nem az az emberiség, amit most ismerünk.]]>