Dan Brown híres-hírhedt regényének filmváltozata ellen már jóval annak bemutatása előtt megindultak a tiltakozások. Emlékezhetünk egy apáca vezette demonstrációra az egyik forgatási helyszínen, illetve arra, hogy mások plágium vádjával egyenesen beperelték az amerikai írót. Mindezek ellenére elkészült az év filmjének kikiáltott alkotás, hogy megismertesse a bizarr elméletet azokkal is, akik netalán nem olvasták volna még a best-sellert.


Jean RenoMinden rendelkezésre állt ahhoz, hogy A Da Vinci-kódból egy jó film kerekedjen ki: hatalmas költségvetés, lenyűgöző helyszínek, sokat bizonyított szakmai stáb és persze az alapmű, ami regényként már többmillió példányban eladta magát. A produkció 93,5 millió dollárból, azaz közel húszmilliárd forintból készült el. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy rendkívül érdekes (és nyilván drága) helyszíneken, a Louvre-ban, Párizs és több más város híres helyein is forgattak jeleneteket. A színészek is nyilván megkapták a maguk gázsiját: Tom Hanks az egyik legismertebb amerikai férfi szereplő, de a francia Audrey Tautou is bizonyított már az Amélie csodálatos életében, Jean Reno pedig a Bíborfolyók sztárja volt. Ron Howard, a Csodálatos elme direktora rendezte a filmet, a forgatókönyvet pedig az az Akiva Goldsman írta, akinek nevéhez többek között a Lost in Space, a Constantine és a még be nem mutatott Poseidon kapcsolódik.

Mégis furcsa kettősség, két, egymással párhuzamban álló, és mégis teljesen ellentétes vonal járja át az egész alkotást. Robert Langdon professzor (Tom Hanks) és Sophie Neveu ügynök (Audrey Tautou) pillanatok alatt csöppen bele az öldöklő harcba, amelyek voltaképpen a majd kétezer évvel ezelőtti események miatt folynak a mai napig. A rendőrség mint gyilkosokat, az Opus Dei egyházi szervezet pedig mint titkot tudókat üldözi a férfit és a nőt, akik életük mentése mellett folyamatosan próbálják felgöngyölíteni a Szent Grál rejtélyének szálait, hogy megtudják, miért lett Sophie nagyapja gyilkosság áldozata. A fejvesztett menekülés közben Ron Howard dokumentumfilmbe illő képsorokkal igyekszik megmagyarázni a „kétezer éves hazugságot”, ami „a világ legnagyobb csalása”. A mozgalmas jelenetek mellett pihentetőnek szánt momentumok inkább összezavarják a nézőt, mintsem megnyugtatnák, vagy ne adj’ Isten, megvilágítanák a regény és a film fő mondanivalóját.

Tom HanksA néhol akciófilmbe torkolló jelenetek mellett A Da Vinci-kód a hollywoodi filmipar további kellékeit is felvonultatja: van benne árulás, jó helyen elcsattanó poénok, erőltetett misztikum és olyan grandiózus zene, hogy bizsereg tőle az ember a hátán a szőr. Ezekkel az eszközökkel kissé túl is lőttek a célon a készítők: a rengeteg, néhol tényleg izgalmas akciójelenet miatt a mondanivaló erős csorbát szenved. A bizonyítási eljárás tulajdonképpen degradálódik néhány “pincéből előszedett”, kétes eredetű evangéliumi sorra, illetve Leonardo Da Vinci Utolsó vacsora című festményére, amelynek néhány részletébe igyekeznek belemagyarázni a nagy igazságot. Kár, mert a regény elgondolkodtató állításait itt felváltják az egymást is túlharsogó hangok, amelyek ellentmondást nem tűrően sulykolják a propagandát a nézőkbe.

Emellett eltörpül az, hogyan képes Langdon professzor minden szembejövő kódot megfejteni, de az ehhez fogható szuperhősökön már nem lepődünk meg a mozivilágban. Azon már sokkal inkább, ha az év durranásának kikiáltott A Da Vinci-kód ebben a formában bárkit is képes meggyőzni Dan Brown igazáról. Szinte saját paródiájának illik be a film, a sok helyütt igen gyenge színészi teljesítmények pedig tovább rombolják az imázst. A legeredetibb alakítást nem a tulajdonképpeni főszereplők, hanem az ismét nyomozót játszó Jean Reno, illetve az albínó aszkéta, Silas nyújtotta. Ők azért valamelyest karaktert adtak saját szerepüknek, persze ahhoz, hogy elvigyék az egész szupermozit, vajmi kevés a beleszólásuk az egészről kialakult képbe.

Ha a kritikusok fanyalognak, minden okuk megvan rá. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a klisékkel, akciójelenetekkel és más gúzsba kötő elemekkel teletűzdelt amerikai stílusú filmgyártás nem képes megbirkózni egy olyan összetett feladattal, mint amilyen Dan Brown könyvének vászonra vitele. Ha a forgatókönyvíró, producer és maga a rendező is elfelejtkezik a szabványról és egy dokumentumfilm-szerű alkotással igyekszik megtalálni a regény hangját, többre mentek volna. Persze akkor felvetődik a kérdés: ugyan ki nézte volna meg A Da Vinci-kódot?

]]>