Vér, arany,kifosztott hajók, elásott kincsek, elhagyott szigetek, kéklő vagy viharostenger. Ezek jutnak először az ember eszébe, ha kalózokról hall. De valójábannem volt olyan regényes életük, mint amilyet elképzelünk magunknak.




A kalózkodásmestersége egyidős a hajózáséval; elvégre mindig is voltak, vannak és lesznek,akik más emberek kifosztásából akarnak megélni. Ám a tengeren éppoly bonyolulta helyzet, mint a szárazföldön; a kalózoknak több fajtája is létezik, kortól éstársadalomtól függően. Az alábbiakban igyekszem röviden bemutatni az egyes”alfajokat”. 

Mindenekelőtt ottvoltak a valódi “tengeri rablók”, akik válogatás nélkül minden hajótkifosztottak, fajra, nemre, nemzetiségre, rangra való tekintet nélkül. Ők a legvéresebbalakjai a kalózok történetének, és gyakran maradnak név nélkül; gyilkoltak éseltűntek, vagy elestek, névtelenül, ismeretlenül. Velük szemben a hatóság úgyjárt el, mint köztörvényes bűnözőkkel; felakasztatta őket. A továbbiakban akalóz kifejezést kapják címzésül.

A másik végletet akorzárok alkották; ők a romantikus képzelmek alapjai, gyakran mintapéldányai.Háborúk idején, az állam szolgálatában állva vadásztak az ellenség kereskedelmiés hadihajóira, főképp az előzőeket célozva; mindenkor törvényesen, ún.kalózlevéllel, Letter of Marque-val ellátva. Nemzeti hősök emelkedtek kiközülük, mint Sir Francis Drake vagy Jean Bart, akikről az elkövetkezendőkbenszólnék. Korzár lehetett magánszemély is, ha fel tudott szerelni egy vagy többhajót, és az illetékes hatóságoktól megkapta a kalózlevelet. Ennek birtokában asaját felelősségére és költségére viselt magánháborút az ellenség ellen, de azsákmányt be kellett szolgáltatnia; az elárverezéséből befolyó összeg bizonyosszázaléka őt illette. Az elfogott korzárok hadifogolynak minősültek, nembánhattak velük bűnözőként. Ez az intézmény 1856-ig állt fenn, a párizsiegyezményben törölték csak el, és a korzárkodással eltűnt a kalózokról alkotottromantikus kép világosabb része. 

Átmenetetképviseltek a buccaneer-ek vagy flibustierek, ámbár inkább a kalózokhoz álltakközelebb. Az elnevezés maga a karib-szigeteki emberek egy csoportjára utal,akik elvadult tehenekre vadásztak; ám egy idő után kifosztották a part menténcirkáló hajókat is, kivéve a saját nemzetükét. Fontos szerep jutott nekik akalózok és korzárok élelmezésében; mindkét fél szívesen alkalmazta őketmesterlövészként és vadászként. A tizenhetedik században jelentek meg először,és egészen a tizenkilencedik század végéig fénykorukat élték; a korzárkodásbukása az ő számukat is megcsappantotta. Az elfogott buccaneer-ekkel aszerintbántak, milyen hajón fogták el őket; korzárhajón hadifogolyként kezelték őket,de kalózkodásért ugyanúgy a bitófa várta őket.

A kalózok élete nemvolt olyan napsugaras, mint ahogy azt el szokás képzelni.

A legtöbbenkereskedelmi tengerészként vagy háborús időszakban korzárként kezdték; ám ez azélet kegyetlen és kemény volt, a fizetés pedig kevés. Néhány különlegesenkegyetlen kapitány alatt az egész legénységből lázadó, majd kalóz lett;fellázadtak, meggyilkolták vagy partra tették a nem hozzájuk húzó tiszteket,majd átvették a hajó irányítását. Volt, hogy erre a célra loptak egy kikötőbőlhajót. Olykor kalóztámadás következtében váltak maguk is kalózzá, az elfogotttengerészeknek a kalózok ugyanis felajánlották a csatlakozást. A döntés nemvolt nehéz, és ritkán utasították el az ajánlatot.

Ha meg volt a hajó,még kemény munka várt a kalózokra, míg megkezdhették “áldásos” tevékenységüketa tengereken. Először azt a hajót át kellett alakítani.

Elsőként afelépítményeket bontották le róla, a főfedélzet szintjéig, minek következtébena hajó kisebb merülésű és könnyebben kormányozható lett. Aztán a mellvédetmagasították, hogy az megfelelő védelmet biztosítson. Külön kabin csak akapitánynak jutott; a többiek a fedélközben szorongtak. A zsúfoltság elképesztőlehetett, ugyanis csak a kisebb hajók voltak elég gyorsak ehhez az szakmához;sokaknak már csak a nyílt fedélzeten jutott hely, ami viharban meglehetőstkevés kényelemmel szolgált.

De mindenképpen ragaszkodtaka kis hajóhoz; a gyorsaság és a könnyebb manőverezés mellett a kisebb merülésis jó szolgálatot tett meneküléskor; a sekély vízbe egy hadihajó nemkövethette. Ráadásul így könnyebb volt letisztogatni őket a rátelepedettmoszatoktól, rákoktól, kagylóktól, amik nehezítették a hajó futását.Teherszállításra ugyan nem volt megfelelő, ám ha a zsákmány nem fért el, akkorkönnyű volt kalózlegénységet tenni a teherszállítóra, és békés kereskedelmihajóként körbevitorlázni a szigeteket, amíg az utolsó deszkáig el nem adtakmindent. Igaz, ágyút sem sokat lehetett a kis hajókra tenni, ám a kereskedelmihajóknak ritkán volt harcra képzett legénysége, ami még célozni is tudott azágyúkkal, nem is beszélve arról, hogy az ágyúkat képtelenség volt elég gyorsanújratölteni.

A hajóknállegtöbbet használt nevek a Bosszú, Kaland és Szerencse voltak (Reverenge,Adventure, Fortune). 

A kalózélet némiszervezettséget is megkívánt; volt először is kalózkapitány, akit többnyireszavazással választottak, míg a régit lefokozták, lelőtték, tengerbehajították, vagy partra tették egy lakatlan szigeten. Ám nem ő volt alegfontosabb személy a hajón; voltak ugyan bizonyos előjogai, de legtöbbszörcsak csatákban volt teljhatalma; elsődleges feladata a harc irányítása volt.Bizonyos esetekben azonban a kapitány a hajón élet-halál ura volt, mintFeketeszakáll vagy Morgan.

A kapitány után alegfontosabb a negyedmester volt. Ennek volt szabott feladata a legénységérdekeinek képviselete, és a zsákmány pénzzé tétele. A negyedmester ismertminden megfelelő orgazdát, akik viszonylag tisztességesen működtek, és gondnélkül passzolták tovább az árut, megfelelő pénzösszeget adva érte. Az őfeladata volt az igazságos zsákmányelosztás is. A többi tisztet a kapitánnyalegyütt ő nevezte ki, köztük a hadnagyot, aki a kapitány helyettese volt,konkrét feladatkör nélkül. Abban az esetben jutott szerephez, ha a kapitánycsata közben elesett. Fontos ember volt még a hajómester is, aki a navigálásértfelelt, és ennek megfelelően ő volt az egyik legképzettebb a hajón.

A fegyelmet többeszközzel tartották fenn. Könnyebbnek számított a kilencfarkú macska, ami anegyedmester ítélete alapján járt ki a bűnösnek. Vita esetén párbajt rendeltek,első vérig. Ám súlyosabb esetben a kalóz esküdtszék ítélkezett; a bűnöstgyakran áthúzták a hajó alatt, ami nem csak fulladásveszéllyel is járt, han em ahajó gerincére tapadó éles kagylók is alaposan felszabdalták az illetőt, akit,ha kellőképpen peches volt, végül nem a társai, hanem a cápák szedték le akötélről. Gyakori büntetés volt a partra tevés is, valamely lakatlan szigeten,de kegyelemből, a köpésnyi szigeteken kitetteknek adtak egy pisztolyt is.

A kegyetlenségbebefurakodott némi bürökrácia is. Minden egyes fosztogató körút előtt szó- vagyírásbeli szerződésben rögzítették a kapitány és a legénység részesedését, majdmegszavazták, hova menjenek. Ha sikerrel jártak, a zsákmányból előszörbiztosítási díjat vontak le, amit az esetleges sebesültek kaptak meg.

A közhiedelemmelellentétben a kalózok, hacsak nem volt rá jó okuk, ritkán végeztek mindenkivel.Persze minden valamirevaló nőt megbecstelenítettek, és kifosztották mind alegénységet, mind az utasokat, de csak akkor statuáltak példát atömeggyilkossággal, ha komoly ellenállásba ütköztek. A kifosztottak legtöbbszörmegtarthatták a hajót, majd megkapták a kalózokét, ha az övék jobb volt. Hamindkét hajót megtartották a kalózok, akkor a foglyokat valami forgalmas helyenpartra tették.

Na és a kalózokelásott kincse? Sok legenda született róla, de olyan kalóz nemigen született,aki ne pocsékolta volna el a pénzét azon nyomban.

Mint látható, akalózok élete nem volt egyszerű, és pályafutásokat gyakran a hóhér fejezte le…vagy éppen hagyta függve a kérdést, és vele a kalózt. Halálos pálya, de elégjövedelmező ahhoz, hogy az ókortól napjainkig számosan válasszák.


Források:

Földi Pál: Feketelobogók alatt

BURTON, Rosemary -CAVENDISH, Richard – STONEHOUSE, Bernard (1994) Nagy felfedezők utazásai(Magyar Könyvklub)

]]>