Wayne Chapman: Keleti szél 2. részlet

A hegyvidék számkivetettjeiszámára a gleccserek tempójában hömpölygött tovább az idő. A jellel születettektöbbsége jelöletlen utódokat nemzett, és félreállt azok útjából, akik tucatnyigaugnak is képesek voltak továbbadni sajátságukat, a homlokeresz felett, az orrtövében vagy valamelyik arcfélen ködlő rajzolatot. Az Alapítók varázsánakbélyege még csonkán is nagy tisztességet jelentett, a hibátlanok pedig egésznemzedékek hitét adták vissza az Ígéretben. Hordozóiknak ölniük sem kellett,hogy héroszokká legyenek: puszta létükkel bizonyították, hogy őseik alkuja jóalku, társaik halála szükséges áldozat volt.

Kötések Tudója  már négyagyaras korában gyanította, hogy apróbára az ő életében kerül sor. A lassan fejlődő oni írásbeliség nemkényeztette anyakönyvekkel, de elég adattal szolgált a jellel születettekrőlahhoz, hogy eldönthesse: két teljes rajzú egyed egyidejű felbukkanásaritkaság,  s mint ilyen, a végjátékközeledtére utal.

A hó eleji vihar éjjelénverdeső szárnyak, lobogó tüzek és vérten elvásó pengék látomására riadtösszedúlt vackán. Félig öntudatlanul támolygott a szabadba – az érctollú Madár,melyről törzse legősibb regéi szóltak, épp ekkor suhant el odafent, hogyvércseként csapjon Liangszan lángjai közé. Rikoltása az ott küzdő embereknek szólt, a vezérsámán azonbankihallotta belőle a Farkas-szellem vonítását. Ösztönösen válaszolt neki… ésrádöbbent, hogy maholnap, oly sok békés esztendő után,  újra élet és halál dolgában kell döntenie.

Felrezzent, és teljes rajzúfajtársaira bámult. Szaguk elárulta, hogy képzeletben már csatáznak… és avalódi összecsapás sem késhet soká.

A vezérsámán hátralépett,és torokhangú mordulással villantotta rájuk agyarait. Hallotta a robajt, ahogyazok ketten meglódulnak; a csattanást, ahogy válluk-mellük egymásnak feszül.Oda sem kellett pillantania, hogy tudja, melyikük perdül ki és hajol el,melyikük hárít és csap le ismét. Nem lelte örömét a látványban, de nem issiettette a döntést: a természetes kiválasztódás egy harcmester önfegyelmévelajándékozta meg. A Világgyűrű erdeibe húzódott onik közül sokan rendelkeztekhasonló képességekkel: szentül hitték, hogy annak, aki sorsát akarja kézbevenni, előbb önnön testén és természetén kell úrrá lennie.

Kötések Tudója a mozdulatokszelébe szimatolt, a gyengeség jeleit kutatta, a jellel születettek azonban állták a próbát: egyikük sem kapottkomolyabb sebet, és mindkettő töretlenül bízott a maga győzelmében. Avezérsámánnak eszébe villant, hogy a megmérettetés végére mindkettőt elveszítheti,és szinte megkönnyebbült a fájdalmas hördülés hallatán: az egyik  jelölt hibázott, megingott… és mielőttegyensúlyát visszanyerhette volna, egy oldalról jövő csapás a hóba döntötte.

Kötések Tudója várt egydarabig, és mikor a sebesült nem mutatott hajlandóságot a harc folytatására, agyőztesre villantotta zölden lángoló szemeit.

– Van neved?

– Snorgaug – zihálta amaz.– Knurrah és Mehri fia a szélbérci portyázó-nemzetségből. –  Hatalmas termetű hím volt, de avállára-mellére boruló vaspáncél miatt még nagyobbnak látszott: két-három arasszalmagasodott volna legszálasabb ugoni rokonai fölé. Jobbjában tagló, bal csuklójahelyén fekete szőrű, arasznyi karmú medvemancs. Bal szeme alatt régi sebnyomaként sötétlett Tiwaz, a Belső Erő jegye – a legkülönb ómen mind közül.

– Van őrződ? – tudakolta avezérsámán, noha tudta a választ: Snorgaug történetét ismerték a hegyvidékminden tábortüzénél.

– A medve, akinekkölyökkoromban karomat és véremet adtam. Karmát azóta hordom, hogy szellemekísérőm, ereje az én erőm legyen. 

A vezérsámán botjátnyújtotta neki. Snorgaug félredobta a taglót, hogy marokra kaphassa. Szemevillanása elárulta, hogy eszmélése óta erről a pillanatról álmodik.

– Van vasad?

Snorgaug a dolmen feléfordult, előredöfött… a sokasággal együtt mordult fel, mikor a bot vége  a puszta sziklába mélyedt. Kirántotta, ésborzongva bámult a tíz hüvelyk hosszú, rőt fémből kovácsolt acélívre, melyet azAlapítók varázsa forrasztott hozzá: a szélbérci portyázók hagyományosfegyverének számító naganból az Ötödkor óta nem készült ennél tökéletesebbdarab. 

– Van vasam a harchoz,merszem a halálhoz… – Snorgaug lassan ocsúdó ellenfeléhez trappolt, hogy nagantmarkoló kezét nyújtsa neki – …és van Árnyékom is! – Nagyot rántott a nyélen,hogy társát, a Jégodvak harcos-nemzetségének első hímjét talpra segítse. –Három kar, két szív, egy cél. – Vadállatszemei körbevillantak. – Ki szólellene?

A sokaság némán viszonoztapillantását. A gesztus szokatlan volt, de nem példa nélküli: az oniknak arejtőzés évezredei alatt maga a természet adott leckét egymásra utaltságból.Természetük eleve kizárta, hogy a harcra művészetként tekintsenek, az igazielőrelépést azonban az a felismerés jelentette, hogy hatékonyságból is többfélelétezik. Az ölés jogát harcban kivívó, annak gyakorlásáról önként lemondó Snorgaugegyszerre bizonyította rátermettségét és előrelátását. életet ajándékozott egyharcosnak, hogy együtt szolgálhassák a közös ügyet… és helyettesét ismegnevezte arra az esetre, ha ő maga elesne, mielőtt jellel születettekbőltoborzott falka célhoz ér.

Kötések Tudójamegkönnyebbülten sóhajtott. A bot átadásával terhét is átruházta; egyszerűsámánként már csak a szertartás sikeréért tartozott felelőséggel.

– Van álmod? – hördült avaspáncélosra, aki árnyékostul, lándzsáját három kézzel tartva lépett elé ismét.

– Álmom látta az érctollúMadarat, mielőtt szemem látta volna. Álmom hallotta hívását, mielőtt fülemhallotta volna. Álmom tudja a két ordas nevét: az egyik értünk vérzett, a másikáltalunk vész majd, hogy az Alapítók ígérete áldássá legyen.

Az Elveszettek sámánja akelő holdat nézte a két bajnok válla felett… és már nem is érezte övéit annyiraelveszettnek. 

– Szítsd fel a tüzet!

Snorgaug és Árnyék a dolmenárnyékában sötétlő halomhoz lépett. A rögök közé hatoló penge nyomán kígyókéntsziszegtek a vörösen izzó sárkánykövek. 

– Tüzet adok a földnek, éserőt veszek rajta. Tűz a sorsom, tűzből a vérem, tűzön át érem el célom… vagy aKígyóhajú tüzében égek el.

A legfegyelmezettebb onikis felhördültek, ahogy a fémhegy a hórétegen áthatolva a fagyos talajba mart. Afennsík friss sebéből lángoszlop csapott fel, majd visszaroskadt, és két ágonsistergett tovább, amerre tápláléka, a liangszani raktárból elemelt gyúporcsíkja vezette. Erősödő moraját üvöltés nyomta el: a választottak falkája abámészkodókkal együtt köszöntötte a világkorszak első hadifőnökét.

– Gash bagrúh! – rikoltottaSnorgaug. – Tűz, jöjj velem!

]]>