Megjelent I. M. Brod első regénye, a Tüske a köröm alatt. A Mysterious Universe sorozatba tartozó mű egy új szeletét villantja föl a harmadik évezred misztikus történéseinek. Főhőse Ross Quinlan, egy 23. századi magánhekus, akit ketten is felbérelnek ugyanannak a lánynak a megkeresésére. Quinlan nem könnyű ember, a feladat azonban még őt is meggyötri. Alább részlet olvasható a regényből.


A masszív, vörös épület még az orosz negyedben is hírhedten nehéz helynek számított. Az Energiaháború idején rommá lett moszkvai palota darabjaiból épült Kreml kaszinó nem tartozott az úri szórakoztató centrumok közé, de nem is az orosz rulett, vagy a pirog vonzott ide.
    A Kreml és a Vörös Tér környéke a vor zakonyje, a legkeményebb orosz keresztapa, Jurij Nyikolajevics Dolgurukij tulajdona volt, ő felügyelte többek között a prostitúciót is Los Angeles északi részében.
    A kocsimat bepasszíroztam két hatalmas gravodzsipp közé. Kivettem a kesztyűtartóból a hengeres csomagot és az átlátszatlan műanyag tokot, majd az egyik oldalbejárathoz mentem. Ãœgyet sem vetettem a BELéPéS CSAK SZEMéLYZETNEK táblára, bár az ilyen helyeken nem árt a figyelmeztetést komolyan venni. Beléptem a hűvös folyosóra. A légkondicionáló teljes erővel működött, másodpercek alatt borzongani kezdtem a hidegtől.
    – Eltévedtél, tovaris? – A megtermett, szőke, pirospozsgás őr mintha a semmiből köszönt volna rám. A hangja harang mélyen kondult, és a kezében egy Kalasnyikov protongéppisztolyt tartott, látszólag céltalanul himbálva.
    – Ross Quinlan vagyok és a Vor-hoz jöttem – jelentettem ki határozottan, szememet a Kalasnyikov csövére szegezve.
    Az orosz felnevetett, minden vidámság nélkül.
    – A főnök nem fogad látogatót, pláne nem olyat, akik nem a főbejáraton érkezik! Ez nem a cári balett, tovaris!
    Kár, mert elképzeltem a fickót talpig tüllben.
    – Csak mondja meg neki, hogy Ross Quinlan szeretne vele beszélni.
    – Milyen ügybenő
    – Magán!
    – Zsaru vagy? – hörögte dühösen a orosz, és megemelkedett kezében a fegyver.
    – Magán – Elmosolyodtam. A folyosó végén elhelyezett biztonsági kamerák lassan elfordultak, teljes látószögükbe fogva bennünket. A Kreml személyzete nagyjából most kaphatta meg a vészjelzést, és ha arra gondoltam, hogy hatvan, hetven állig felfegyverzett vorzenye áll miattam készültségben, hát nevetnem kellett.
    Az őr nagyon ideges lett.
    – Kin szórakozik ilyen jól?!
    – Magán.
    Nem tudom mivé fajult volna a dolog, ha a fali hangszórókból nem dördül közénk egy hang.
    – Szása, kísérd Mr. Quinlant a Brezsnyev terembe. Mr. Dolgurukij fogadja őt.
    Az őr elmormolt egy félperces káromkodást, majd a vállára vetette a Kalasnyikovot, és intett, hogy kövessem. A folyosó egy rozsdamentes, kétszárnyú ajtóban végződött. Szása kilökte az ajtót, és udvariasan megtartotta, amíg besiklottam mögötte. A raktárban voltunk, hegymagas tornyokban álltak a piás ládák és a szardíniás raklapok. Ahogy elhaladtunk az egyik halom mellett, enyhén rothadó káposztaszag csapta meg az orromat.
    – Még mindig itt főzik a legjobb borscsot a városbanő – kérdeztem meg a kísérőmtől, csak hogy megtörjem a mogorva hallgatást.
    – Da – felelte, és nem fűzött további kommentárt a dologhoz. Az előcsarnok aranyfényű padlózata nedves volt, csak nemrég moshatták föl. A csarnok belső terét kialakító építész AC Milan1 szurkoló lehetett, a vörös márvány és a fekete tikkfa együttese egész különös hatást keltett. A falakon a moszkvai Kremlből megmentett képek lógtak, de a pompa összességében mértéktartó volt.
    – Erre! – mutatott Szása az egyik, nehéz, tömör fából egyben kifaragott ajtó felé. Bementünk. A terem végében hatalmas bárpult, a falak mellett pedig vörös bársonnyal bevont fotelok sorakoztak. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár lógott, amiből ezernyi neoluxégő világította meg a falakat díszítő freskókat.
    A bárpult mellett, testőrök gyűrűjében, ott állt Jurij Nyikolajevics Dolgurukij, a Vor Zakonyje, Los Angeles egyik leghatalmasabb keresztapája.
    Alacsony volt, legalább két fejjel alacsonyabb nálam. Szlávos, masszív pofacsontján megfeszült a bőr, és hideg, fekete tekintetével engem nézett. Már jóval hatvan fölött járt, elegánsan rövidre nyírt ősz hajával mégis impozáns látvány nyújtott. A testőrök ugrásra készen várakoztak, de eszembe sem jutott őrültséget elkövetni. Szása megállt mögöttem, és a pult mögötti hatalmas tükörben láttam, hogy válláról a kezébe csúszik a Kalasnyikov.
    A Vor hangja dallamos és lágy volt.
    – Barátaim, aki még nem tudná, ez az ember egy átkozott zsaru!
    Tisztelettel meghajoltam felé.
    – Vor, köszönöm hogy fogadott, és áldoz rám az idejéből.
{mospagebreak title=Részlet 2.}Dolgurukij kilépett a testőrei közül, és lassan felém sétált.
    – Vagy tizenöt évvel ezelőtt, még az apám volt a család feje. Nehéz idők voltak, háborúban álltunk a Japán Sárkányokkal, akik át akarták venni az üzleteinket. Nyikolaj Dolgurukij ezt nem tűrhette, ezért le akart számolni a jakuzákkal. Egy sárga, egy nindzsa azonban végzett vele, amikor nem voltam mellette, és nem tudtam őt megvédeni. Hogy is hívták? Nem jut eszembe a neve – nézett rám a Vor komoran.
    – Tomura – válaszoltam, mire fekete szeme megenyhült.
    – Igen. – Dolgurukij a testőrök felé fordulva folytatta. – Tomura elmenekült előlünk, és az embereivel elfoglalt egy repülőgépet. Japánba akart szökni, ahol már nem férhettünk volna hozzá, de a rendőrség különleges kommandója keresztülhúzta a számítását.
    Az egyik fotelből női hang szólalt meg:
    – és mi történt aztánő – A hang tulajdonosa, egy húsz év körüli, karcsú nő felemelkedett a fotelből, és odasétált a Vorhoz. Ahogy közelebb ért, rájöttem hogy tévedtem. Megfontolt mozgásából és tekintély parancsoló tartásából látszott, hogy már jócskán elmúlhatott harminc is.
    – Az osztag betört a repülőgépbe, és végzett a mocskokkal. A ködgránátok füstjében a sárga patkány megpróbált kereket oldani, de a kommandó parancsnoka észrevette, és a nyomába eredt. Egyiküknél sem volt már fegyver, összecsaptak, és a nindzsa húzta a rö videbbet. A fiatal policáj eltörte a nyakát.
    – Ha tudom hogy nindzsa, inkább futni hagyom – jelentettem ki, de a keresztapa elengedte a füle mellett.
    A nő engem nézett. A szeme zöld volt, mandulavágású. Ovális arcát fekete haj keretezte, kiemelve ívelt szemöldökét és domborodó pofacsontját. Fekete kosztümöt viselt, divatlapba illő eleganciával.
    – Maga ölte meg a nagyapám gyilkosát? – kérdezte, lágy, olvadt mézzel a hangjában. Akcentussal beszélte az angolt, mintha nem itt nőtt volna fel.
    Dolgurukij visszafordult felém és átölelte a vállam.
    – Nem csak hogy megölte, hanem a holttestet kocsiba rakta, és mivel ismerte a szokásainkat, átadta nekem. Ez a policáj nagyon okos ember volt, gondolt a jövőre, és tudta, hogy a Vor Zakonyje hálájára mindig számíthat. – Megragadta a karomat és kétfelől arcon csókolt. – Sose felejtem el neked, testvér!
    Aztán a nőhöz fordulva bemutatott.
    – Tányecska, ez itt Ross Quinlan. Ő pedig az én szemem fénye, a kislányom.
    A kislányt közelről már harmincötnek saccoltam, és az arcán átfutó fintorból arra következtettem, hogy nem tetszik neki a megnevezés.
    Kezet nyújtott. Kézfeje finom volt, szinte törékeny.
    – Tánya Dolgurukij. Köszönöm, amit a családomért tett. Nem csak az apám hálájára számíthat, hanem az enyémre is – mondta komolyan, és amikor a szemembe nézett, elöntött egy rég érzett melegség.
    – Ez már nagyon régen történt – jelentettem ki, és a szükségesnél pár másodperccel tovább tartottam fogva a kezét. Aztán mint minden, ez is véget ért. – Ezt önnek hoztam! – adtam át Dolgurukijnak a hengeres csomagot. A testőrök merev pillantásától kisérve a Vor letépte a csomagolást, majd tele szájjal felnevetett.
    – Maga semmit nem felejt el, Ross! Látod kislányom, a szocializmus már kétszáz éve halott, és a világmegváltó szándék eredményeit egy híján elmosta az idő.
    Magasba emelte az üveget.
    – Kétszáz éves Gorbacsov! A vodkák királya!
    A testőrökben leengedett a feszültség. Mindenki nevetett, még Tánya is elmosolyodott. Fehér fogsora megcsillant a neolux égők fényében, és hegyes rózsaszínű nyelvével megnyalta az ajkait.
    – Az apámnak van a világ legnagyobb vodkagyűjteménye, maga most homokot hozott a sivatagba!
    – A szándék a fontos – vélekedtem, és a nő bólintott.
    Jurij Dolgurukij egy mozdulattal elküldte a testőröket.
    – Hagyjatok magunkra bennünket! Mr. Quinlan régi barátja a családnak.
    A katonák, mert biztos, hogy nem egyszerű izomemberek voltak, kimasíroztak a teremből. Tánya felült az egyik bárszékre, combján megfeszült a fekete szövetnadrág. Jurij Dolgurukij a vodkát méregette, majd megszólalt.
    – Van egy régi orosz mondás, barátom: kovában a tűz, emberben a lélek nem látszik. Maga ennyi idő után meglátogat, ez nem lehet véletlen. Amikor bajba került, nem akarta hogy segítsek. Nagy ostobaság volt, de tiszteletben tartottam a döntését. Most itt van, hát üljön le, és beszéljen! I. M. Brod: Tüske a köröm alatt Mysterious Universe sorozat
Kiadja: Graal könyvek kiadó
Ára: 2290 Ft.]]>