Filmkritika: Ördögűzés Emily Rose üdvéért

Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című film – ahogy magát reklámozza – egy megtörtént eset hiteles feldolgozása. Ezért aztán ha a fentebb felsorolt démonikus sallangokat várja tőle az ember, hát csalódni fog.

Egy lány megkísértéséről szól a mozi, ámde már a jövőből visszatekintve: Emily Rose halott, s Moore atya, aki az ördögűzést végezte, a bíróság előtt áll. Tizenkét tanúnak kell döntenie ég és föld dolgában. Létezik-e a sátán, létezik-e az érzékeinken túl valamiféle transzcendens gonosz (s ezzel együtt a jó is), vagy nem létezik egyik sem.

A kézzelfogható bizonyítékokkal szemben csupán a megvádolt pap és a mélyen vallásos családtagok szava áll, és olyan „szakértők”, akik a transzcendens világgal foglalkoznak. Ámde ők a hitükkel „látnak”, s a tudomány mást mond. A film nagy kérdése itt van elrejtve: a látomások, amik Emily Rose-t felzaklatták, vajon egy bomló elme, egy pszichésen zavart epilepsziás lány képzetei vagy tényleg az ördög megnyilvánulásai? Az orvosság meggyógyította-e a lányt vagy éppen hogy lehetetlenné tette, hogy megszabaduljon az ördögtől? Használnak-e a kémia boszorkánykonyhájában a test bajaira kikísérletezett szerek az emberi szellemnek?

A film a bírósági teremből a tanúkon keresztül idézteti fel a történéseket, a legelső megszállottságtól egészen a legutolsóig Szaggatottsága erős feszültséget visz az amúgy is felzaklató történetbe. Az alkotók nem törekedtek arra, hogy gusztustalan dolgokkal és trükkök ezreivel kápráztassanak el minket. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című film tulajdonképpen bírósági tárgyalás története, nem is horror. Mások szemén keresztül látjuk az eseményeket – nem egy esetben ugyanazt két különböző tálalásban.

Mind a védőügyvédet játszó Laura Linney (Erin Bruner) mind Tom Wilkinson (Moore atya) rendelkezik már Oscar-jelöléssel, s éppen ezért nem lehet meglepő, hogy ők ketten képesek voltak remekül eljátszani szerepüket. Ám a fiatal Jennifer Carpenter (Emily Rose) is zseniálisat alakít, a filmben több arcát is láthatjuk: a boldogságban úszó tinilánytól kezdve az őrült megszállottig bezáróan. A szereposztásra nem lehet panasz, de semmi másra sem: Christopher Young zenéje mellett jól felépített dialógusok és ügyesen adagolt feszültség viszi előre a történetet. Nincsenek nagy fordulópontok, de a megfelelő helyeken a forgatókönyvíró-rendező mindig nekünk szegez egy lényeges kérdést, amire a nézőnek kell válaszolnia, nem másnak.

A film – szerintem és Scott Derrrickson sajtónyilatkozatai alapján az alkotók szerint is – nem foglal állást túlvilág dolgában, habár a moziból kijövet néhány megjegyzésből úgy ítéltem meg, hogy ezt nem mindenki így élte meg. Talán azért, mert Moore atya hite megérinti a nézőket. Az, amit a pap az ördögűzés során magára vállalt, s nem csupán akkor, de a bírósági tárgyalás alatt is – az kimagaslóan megindító. Mindkét esetben egy nálánál nagyobb hatalommal állt szemben, s mindkét esetben Istenért és a kislányért tette, ami tett.

És marad a kérdés: a gyógyszerek jobbá teszik-e életünket, vagy csak eltompítják a transzcendens világra nyíló szemünket. Tényleg létezik-e a gonosz vagy rafinált módon elhitette velünk, hogy nincs, miközben itt munkálkodik közöttünk…