Alfonso Cuarón érti a dolgát, olyan sci-fit tett le elénk, amely az 1984, a Brazil vagy az Equilibrium a hagyományait továbbvivően komor, sőt kegyetlen világot, diktatúrát tár elénk. A diktatúra okai nem fontosak: egy azonban biztos: valakiknek mindig menekülniük kell. és az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, vajon sikerül-e kijutni a jobb világba, már ha az a világ nem csupán a halovány remény utolsó, emberi elme teremtette illuzórikus mentsvára.

Ilyen üldözéses jelenet még nem volt: az autó nem indul be, a gyújtás szaggatottan köhög. A fegyveresek észreveszik a menekülőket, és rohannak utánuk. Hozzászokhattunk, hogy az utolsó pillanatban a tétova motor mégis bepöccen, mert a motoroknak ez a szokása a filmekben. Nos, itt nem. Itt nem segít a mindennapos filmes csoda, más megoldást kell keresni, a főszereplő nem várhat az égiekre.

Ilyen Cuarón filmje az első pillanattól kezdve. és kell is, hogy ilyen legyen, hiszen a kiindulási pont eléggé abszurd: 2027-et írunk, és tizennyolc éve nem született gyermek a Földön. Se tudományos okok, se magyarázat, csupán egy vicc, ami a miértet megvilágíthatja, és éppen ezért az egész valahogy szélsőségesen irracionális. Kell, hogy minden más hihető legyen.

és az is lesz: a szereplők mindennapjai a brit szigetek erőszakos rendőrállamának keretei között is természetesnek hatnak, mert maguk a szereplők is azok. Amikor a film elindul, a fásult Theo (Clive Owen), az utolsó hippi, Jasper (Michael Caine) és a harcos Julian (Julianne Moore) összes megvillanásából természetesség sugárzik. Mert élni a romok felett is lehet, és az ember sose veszti el humorérzékét, a nyugalom és a háborítatlan magánélet iránti vágyát. Nem múlnak el érzései, nem múlnak el igényei a szépre és a jóra, a műalkotások gyűjtésére, még akkor sem, ha tudja, pár évtizeden belül az egész emberiség kihal. és ha történetesen államellenes megmozdulásokat tervez, akkor ennek helyszíneként nem csillogó-villogó toronyházat vagy kastélyt kell keresnie, hanem megteszi egy újságpapírral beragasztott bódé vagy állati hangoktól hangos tanyaház. Sáros bakancsban és posztókabátban jár és nem fekete lakkcipőben, fekete bőrkabátban.

A film legnagyobb erénye a hitelessége, amely kockáról kockára érzékelhető, és ettől olyan ijesztő. Kiváltképp akkor, amikor az antiutópia mindennapjaiból kiszakadva hirtelen egy háború mindennapjaiban találjuk magunkat, ahol az összecsapás sűrűjében még az operatőr is lehajtott fejjel és imbolyogva rohan a szereplőkkel együtt. Ahol nincs mód vágásokra, egyben megy le az anyag. és ekkor a nézőtér felett megdermed a levegő, kitapintható a döbbenet és a hitetlenkedés keveréke. Gyerekek, ez trükk? Biztos az, annak kell lennie!

A háború minden nyersessége és brutalitása a képünkbe vágódik. Az emberiség legsötétebb napjait idézi vissza a náci Németország nagyvárosi gettóitól a délszláv háború modern fegyverekkel vívott őrületéig. A naturalizmus borzasztó, és az ember hirtelen arra gondol, ha kimegy a sötét moziból, ugye nem ez van kint az utcákon. Mert valamibe kapaszkodni kell a szörnyűség képei alatt. Aztán bekövetkezik a csoda a filmben, és azt is elhisszük, mert minden mást elhittünk… és kiváltképp azért, mert a pillanat múlandó.

Az utóbbi évek egyik legjobb filmjét láthatja az, aki jegyet vált rá a moziban. és ha valaki azzal kacérkodik, hogy letölti a világhálóról, és úgy nézi meg, hadd áruljam el, hogy hihetetlen sokat fog veszíteni. Teljesen más, amikor a moziban dörögnek az ágyúk, csapódnak be a lövedékek, és omlanak le a falak. Filmajánló: Az ember gyermeke
Kulisszák mögött: Az ember gyermeke (Children of Men)
Hazai bemutató: 2006. november 16.

]]>