http://www.sfportal.hu/images/stories/konyvboritok/DeltaVision/dvlogo_mini.jpg” alt=”” class=”imgleft” /> fölött az éjszakai ég tisztán és fényesen ragyogott,a csillagok gyémántként csillogtak a fekete bársonyon. Fagyos és káprázatosanszép télvégi éj volt, a hó vastagon ülte meg a fenyők és cédrusok ágait.Színtelen volt minden, élettelen. A vidék hallgatott, csak időről időre törtemeg a csendet egy-egy túlterhelt ág reccsenése vagy az ádáz északi szél általtovasöpört, földre hullt hó suhogása.

Sötét lovon ülő csuklyás lovas bukkant elő a fák közül, hátasa lassan törtetett át a vastag havon. A lovas előrehajolt ültében, a szélnek feszülve haladt, mindkét kesztyűs kezével szorosan a nyakához fogta hóval beszórt szürke köpenyét. Amikor kiért a nyílt terepre, úgy tűnt, ő vált a körülötte üvöltve kavargó haragos szél célpontjává. A férfi azonban tántoríthatatlanul lovagolt tovább. Az egyik magas fa tetejétől egy fehér bagoly rúgta el magát, és suhant el ló és lovasa mellett. A holdfényben fürdő havon egy vézna patkány iszkolt tova, elkanyarodva futás közben, ahogy a bagoly karmai a hátához értek. A kanyarral majdnem kitépte magát.
Majdnem.
De ezen a dermesztő vidéken a „majdnem” egyenlő volt a halálos ítélettel. Itt minden fekete vagy fehér volt, éles, határozott körvonalú. Nem léteztek a szürke finom árnyalatai. A kontrasztok élesek voltak. Siker vagy kudarc, élet vagy halál. Nem volt második esély, nem voltak kifogások.
Ahogy a bagoly tovarepült zsákmányával, a lovas felpillantott. A színek nélküli világban fénylő kék szeme ezüstszürkén csillogott ébenfekete arcában. A fekete ember mozgásra ösztökélte fáradt hátasát, a fák felé kormányozva a jószágot.
–Mindketten fáradtak vagyunk – suttogta a lovas, megveregetve a herélt hosszú nyakát. – Hamarosan megállunk.
Nogusta felnézett az égre. Az még mindig tiszta volt, és a férfi arra gondolt, ma éjjel nem fog havazni. Ez azt jelentette, hogy a követett nyomokat még pirkadatkor is látni lehet majd. A magas fák között holdfény szűrődött át, Nogusta pedig nekiállt pihenőhelyet keresni. A csuklyás vastag szürke köpönyeg, a fekete gyapjúing- és nadrág dacára egészen csontig átfagyott. De leginkább a fülei sínylették meg a dolgot. Szokványos körülmények között az arca köré csavarta volna sálját. De ez nem túl bölcs lépés, ha három kétségbeesett ember nyomait követjük. ébernek kell lennie minden neszre és mozgásra. Ezek az emberek már öltek, és nem haboznak majd, ha ismét meg kell tenniük.
Átvetette a kantárt a nyeregkápán, és megdörzsölte mindkét fülét. A kín gyötrelmes volt, de emlékeztette magát, hogy ne féljen a hidegtől. A hideg az életet jelentette. A félelem ideje akkor jön csak el, amikor a teste már nem küzd a hideggel, amikor melegséget érez és rátör az álmosság. Mert a csalóka meleg mögött a halál jeges tőre bújik meg. A ló törtetett tovább, kopóként követve a nyomokat. Nogusta megrántotta a gyeplőt. Valahol előtte a gyilkosok letáboroztak éjszakára. Beleszimatolt a levegőbe, de nem érezte a fa füstjét. Pedig tüzet kell rakniuk, különben meghalnak.
Nogusta most nem volt olyan állapotban, hogy elbánjon velük. Elkanyarodott a nyomoktól, és belovagolt a fák közé, menedéket adó horpadást vagy sziklafalat keresve, ahol tüzet rakhat és pihenhet. {mospagebreak } A ló megbotlott a mély hóban, de visszanyerte egyensúlyát, ám Nogusta így is majdnem leesett a nyeregből. Ahogy kiegyenesedett, a fák nyiladékán át egy kunyhó falát pillantotta meg. A hó csaknem teljesen belepte, szinte láthatatlan volt, és ha a lova nem botlik meg, el is lovagolt volna mellette. Nogusta leszállt, és kimerült hátasát az elhagyatott épülethez vezette. Az ajtó egyik bőrzsanérján lógott, a másik már szétrohadt. A faház hosszú volt és keskeny, tetejét gyepből rakták, és az egyik oldalához fél nyeregtető csatlakozott a széltől óvott felén. Nogusta itt lenyergelte lovát, és lecsutakolta. A zabostarisznyát telerakta takarmánnyal, átvetette a jószág fején, majd betakarta annak széles hátát.
Otthagyta a lovat, hogy egyen, ő pedig megkerülve a házat, visszatért a bejárati oldalhoz, majd átküzdötte magát az ajtóban felhalmozódott hótakarón. Odabent sötétség honolt, de azért ki tudta venni a kandalló szürke kövét. Ahogy az a vadonban megszokott, tűzifával rakták meg, de a hó a kéményen át beesett, és félig ellepte. Nogusta gondosan kitakarította a kandallót, majd ismét megrakta a tüzet. Elővette erszényéből taplósdobozát, ki¬nyi¬totta, de aztán tétovázni kezdett. A tapló csak rövid ideig fog égni, és ha a vékony ágacskák nem lobbannak lángra azonnal, órákba telhet, mire kovával és a késsel tüzet tud gyújtani. Márpedig neki óriási szüksége volt a melegre. Mostanra már reszketett a hidegtől. Lecsapott a kovára, a tapló pedig lángra lobbant. Odatartotta a vékonyka ágacskákhoz, és néma fohászt rebegett csillagához. Lángok nyaltak bele a száraz fába, majd rohantak végig rajta. Nogusta hátradőlt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Miköz¬ben a tűz erőre kapott, ő körülnézett, szemügyre véve a szobát. A fa¬há¬zat láthatóan gondos kezek építették. Az illesztéseket jól faragták ki, akárcsak a bútorzatot: a munkaasztalt, a négy széket és a keskeny ágyat. Az északi falra polcokat szegeltek, de mindegyik üresen árválkodott. Csak egy ablaka volt a háznak, az is szorosan bespalettázva. A kandalló egyik oldala mellé fahasábokat halmoztak fel. A rönköket régi pókháló szőtte be. {mosgoogle center}
{mospagebreak } Az üres polcok és a személyes ingóságok hiánya arra vallott, hogy a faházat építő ember már elköltözött. Nogusta elmélázott azon, hogy vajon miért. A kunyhó felépítése takaros, türelmes emberre vallott, akit nem könnyű megrémíteni. Nogusta szemügyre vette a falakat. Nem látta semmi jelét, hogy asszony is lakott volna itt. Az építő magányosan élt. Valószínűleg egy prémvadász lehetett. és amikor végül elment – talán azért, mert a hegyekben már nem volt mire vadászni –, gondosan tüzet rakott annak, aki őutána költözik be a házba. Olyan ember lehetett, aki törődik másokkal. Nogusta jól érezte magát a kunyhóban, mintha csak a tulajdonosa köszöntötte volna. Remek érzés volt.
A férfi felállt, és kiment odakint türelmesen álldogáló lovához. Levette róla az üres zabostarisznyát, és megsimogatta a nyakát. Nem kellett kipányváznia az állatot, mivel hátasa nem hagyja el ezt a menedéket. A házikó fafalába vágott kőkémény ezen az oldalon bukkant elő, és a tűz hamarosan átmelegíti a köveket.
–Biztonságban leszel itt éjszakára, barátom – nyugtatta meg hátasát Nogusta.
Felnyalábolta nyeregtáskáit, és visszatért a házba, majd a helyére tolta az ajtót, kiékelve a megvetemedett ajtófélfánál. Ezután az egyik széket a tűzhöz húzta. A kandalló hideg kövei szinte minden hőt magukba szívtak a tűzből, de a férfi türelemre intette magát. Teltek-múltak a percek. Nogusta látta, amint egy fatetű szalad végig az egyik hasábon, amikor a lángok belekapnak a fába. A férfi előhúzta kardját, és a hasábhoz tartotta, menekülési útvonalat kínálva a rovarnak. A fatetű a pengéhez szaladt, majd hirtelen megfordult és belepottyant a tűzbe.
–Bolond – szólalt meg a férfi. – A penge volt az élet.
A tűz mostanra már nagy lánggal égett, így a fekete e mber felállt, és levetette köpenyét meg az ingét. Felsőtestén súlyos iz¬mok dagadoztak, melle tele volt sebhelyekkel. Ismét leült, előrehajolt, és kezét a tűz felé nyújtotta. Szinte öntudatlanul kezdte matatni a nyakában viselt apró, díszes talizmánt. Ősrégi darab volt: karcsú aranykéz tartott a tenyerén egy ezüstfehér holdsarlót. Az arany súlyos volt és megsötétedett, de az ezüst sosem kopott meg. Olyan maradt, akár a hold: tiszta és csillogó. Emlékezetének csarnokából apja hangját hallotta:
„A királyoknál is nagyobb ember viselte ezt a bűbájtalizmánt, Nogusta. Egy nagyszerű ember. Ő volt a mi ősünk, és amíg te viseled, ügyelj rá, hogy tetteid mindig nemesek legyenek! Ha így teszel, részesülsz a harmadik szem ajándékában.”
„Te is innen tudtad, hogy a rablók az északi legelőn vannak?”
„Igen.”
„és nem akarod megtartani?”
„A talizmán téged választott. Láttad a bűbáját. Mindig a talizmán választ. Így tesz már évszázadok óta. és… ha a Forrás úgy akarja… saját fiaidból választja majd ki az utódod.”
Ha a Forrás úgy akarja…
De a Forrás nem akarta úgy.
Nogusta markába szorította az amulettet, és belebámult a tűzbe, remélve, hogy látomása támad. De nem történt semmi. {mosgoogle center}
{mospagebreak } A nyeregtáskájából elővett egy csomagocskát, és kinyitotta. Szárított, sózott marhahús volt benne, csíkokra szelve. Lassan ette meg őket.
Még két hasábot tett a tűzre, majd az ágyhoz lépett. A lángoktól távolabb érve megborzongott, mire jót nevetett magán.
–Öregszel – szólalt meg. – Volt idő, amikor a hideg nem viselt volna meg ennyire.
Visszatért a tűzhöz, és belebújt az ingébe. Egy arc ötlött fel a gondolatai között, egy éles vonású, de barátságosan, szívélyesen mosolygó arc. Orendo, a Felderítő.
Majdnem húsz éven át lovagoltak egymás oldalán, előbb az öreg királyt, majd annak harcos fiát szolgálva. Nogusta mindig is kedvelte Orendót. A férfi veterán volt, és az ember tudta róla, hogy ha parancsot kap, akkor azt betű szerint hajtja végre. és emellett volt szíve. Egyszer, évekkel ezelőtt, Orendo egy eszméletlen és a hidegtől félholt gyermekre bukkant a hóban. Visszavitte a táborba, ahol egész éjjel virrasztott mellette, takarókat melegített neki és átfagyott bőrét dörzsölgette. A gyerek életben maradt.
Nogusta felsóhajtott. Orendo most menekült, két másik katonával, miután meggyilkoltak egy kalmárt és megerőszakolták a lányát. Őt is halálra szánták, de a késszúrás elvétette a szívét, így életben maradt, hogy megnevezze támadóit.
„Ne hozd őket vissza! – mondta Nogustának a Fehér Farkas. – Holtan akarom őket látni. Nem lesz nyilvános per. Nem tenne jót a harci kedvnek.”
Nogusta belenézett az öregember fakó, fagyos szemébe.
„Úgy lesz, hadvezérem.”
„Akarod magad mellé Bölényt és Kebrát?” – tudakolta a generális.
„Nem. Orendo Bölény barátja volt. Egyedül végzem el a munkát.”
„Orendo nem volt a te barátod is?” – mérte végig alaposabban Banelion.
„Akarod a fejüket annak bizonyítékaként, hogy megöltem őket?”
„Nem. A szavad éppen elég nekem.”
Ez volt Nogusta büszkeségének forrása. Közel harminc éve szolgálta már Baneliont – szinte egész felnőttkorában. A hadvezér nem volt éppen hajlamos arra, hogy bárkit megdicsérjen, de az emberei mégis töretlen hűséggel szolgálták. Nogusta belebámult a tűzbe. Nem kevéssé lepte meg, hogy Orendo elárulta. De hát Orendót haza akarták küldeni. Akárcsak Bölényt, Kebrát, és még magát a Fehér Farkast is.
A király ki akarta selejtezni az öregeket, ugyanazokat az öregeket, akik az apjáért harcoltak, megmentve Drenait, amikor úgy tűnt, már minden elveszett, ugyanazokat az öregeket, akik berontottak Ventriába, szétzúzva a császár seregeit. Kifizetik és nyugdíjazzák őket. Legalábbis ez a szóbeszéd járta. Orendo elhitte, és kirabolta a kalmárt. Ám még így is nehéz volt el¬hinni, hogy részt vett a lány megerőszakolásában és a si¬ker¬telen gyilkosságban. A bizonyítékok azonban egyértelműek vol¬tak. A lány nemcsak azt mondta el, hogy a férfi bujtotta fel a többieket az erőszaktételre, de azt is, hogy ő maga döfte mellbe a késével.
Nogusta rosszkedvűen meredt a tűzbe. A gaztett döbbentette meg? Bár jó emberismerő volt, soha nem gondolta volna, hogy Orendo képes lenne ilyen ocsmányságra. Az eltelt évek viszont megtanították, hogy mire képesek a jó emberek. Tűzzel, vérrel és halállal tanulta meg. Megtanulta ezt a meghiúsult álmok és összetört remények révén. Megrakta a tüzet, és közelebb húzta az ágyat a kandallóhoz. Kibújt a csizmájából és beburkolózott a vékony takaróiba.
Odakint felvonyított a szél.
Hajnalban ébredt. A ház még mindig őrizte a meleget. Felkelt és felhúzta a csizmáját. A tűz mostanra pislákoló parázs¬zsá szelídült. A férfi alaposan meghúzta kulacsát, majd felöltötte köpenyét, vállára kapta a nyeregtáskát, és kisétált a lovához. A kandalló hátának kövei meleget sugároztak, a fél nyeregtetőn túl fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet.
–Hogy érzed magad, fiú? – simogatta meg a jószág nyakát, mire az állat a melléhez dörgölte az orrát. – Ma elkapjuk őket, utána pedig visszaviszlek a jó meleg istállóba. – A faházba visszatérve eltakarította a leégett tűz maradványait, majd megrakta fával a kandallót, hogy az készen várja a következő erre tévedő fáradt utazót. Aztán felnyergelte a heréltet, és belovagolt a téli erdőbe.

{mosgoogle center}

{mospagebreak }

Orendo komoran nézte a kesztyűs kezében ragyogó ékköveket, a lila ametiszteket, a csillogó gyémántokat, a vörös rubinokat. Sóhajtott egyet, majd kinyitotta az erszényt, és figyelte, amint azok belehullnak a sötét feketeségbe.
–én tanyát fogok belőle venni – szólalt meg Cassin, a legfiatalabb. – A Sentrai-síkságon. Lesz egy tehenészetem. Mindig is imádtam a friss tej ízét. – Orendo fáradt tekintettel pillantott fel a karcsú, fiatal legényre, de nem szólt semmit.
–Ugyan mi értelme ennek? – kérdezte Eris, sűrű szakállú harcos, akinek apró és sötét szeme volt. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy megvásároljuk a kemény munkát. Adjátok nekem Drenan bordélyházait, majd csapjatok hozzá egy remek kis villát a hatodik dombon! A hét minden napjára más lány jut, de mind kicsi lesz, csinos, és darázsderekú.
A csend megsűrűsödött körülöttük, ahogy eszükbe jutott a kicsi, csinos lány, akit Usa városában gyilkoltak meg.
–Úgy tűnik, ma hóesésmentes napunk lesz – törte meg végül a csendet Cassin.
– A hó csak jó nekünk – felelte Orendo. – Elrejti a nyomainkat.
– Ugyan miért követne bennünket bárki is ilyen hamar? – tudakolta Eris. – Senki sem látott minket a kalmár házánál, és csak holnap lesz névsorolvasás.
–Nogustát küldik majd – mondta Orendo, és egy darab fát dobott a tűzre. A horpadásban hideg volt az éjszaka, ő pedig rosszul aludt, rémes dolgokat álmodva halálról és szenvedésről. Ami egyszerű rablásnak tűnt, abból gyilkos éj lett, és olyan szégyen, amit sosem felejt el. Megdörgölte fáradt szemét.
– és akkor mi vanő – vicsorogta Eris. – Mi hárman vagyunk, és biztosan nem leszünk könnyű préda. Ha azt a fekete fattyút küldik, kivágom a szívét.
Orendo elfojtotta a dühös visszavágást. Inkáb b felállt, és a magasabb, testesebb férfihoz lépett.
–Soha nem láttad még Nogustát harc közben, fiú. és imádkozz, hogy ne is lásd! – Elsétált a két fiatalabb férfi mellett, és a közeli fához ballagott, ahol vizelni kezdett. – Hátborzongató az az ember – szólt vissza a válla felett. – Vele voltam, amikor négy gyilkos nyomát követtük a sathulik földjére. A sziklákon is megtalálta a nyomukat, és olyan jeleket is észrevett, amelyet még egy vadászeb sem. De nem ettől válik veszedelmessé… – Orendo folytatta a vizelést, és a húgy lassú, ritmikus sugárban spriccelt elő, gőzt fakasztva a hóból. Közel egy éve küszködött a hólyagjával, éjszaka többször is fel kellett kelnie pisilni. – Tudjátok, hogy mi teszi őt veszélyessé? – kérdezte a többiektől. – Az, hogy nincs benne semmi virtuskodás. Mozdul és öl. Méghozzá gyorsan. Amikor megtaláltuk a gyilkosokat, ő fogta magát, besétált a táborukba, azok pedig meghaltak. én mondom nektek, lenyűgöző volt.
–Tudom – szólalt meg Nogusta kriptamély hangon. – Hiszen ott voltam.
Orendo mozdulatlanul állt, és a hányingertől felkavarodott a gyomra. A vizelésnek azonnal vége szakadt, így összehúzta nadrágja korcát, és nagyon lassan megfordult. Eris a hátán feküdt, jobb szemében késsel. Cassin mellette hevert, pengével a szívében.
–Tudtam, hogy téged küldenek majd. Hogy találtál meg minket ilyen gyorsanő
–A lány túlélte.
– Hála a Forrásnak! – sóhajtott nagyot Orendo. – Egyedül jöttélő
–Igen.
A fekete férfi kardja a hüvelyében pihent, és dobókést sem tartott a kezében.
Teljesen mindegy, gondolta Orendo, mert nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy legyőzzem.
–Örülök – mondta végül hangosan. – Nem akarnám, hogy Bölény most lásson. Visszaviszelő
–Nem. Itt maradsz, a barátaiddal együtt.
Orendo bólintott.
– Szégyen, hogy így ér véget egy barátság, Nogusta. A fejünket viszed csak vissza?
– A Fehér Farkas azt mondta, elég a szavam.
Orendóban felszikrázott a remény.
– Nézd, ember, én csak az őrszem voltam! Nem tudtam, hogy gyilkosság lesz belőle. De valahogy így esett. Elég drágakő van ebben az erszényben, hogy életet vegyünk belőlük… valódi életet. Egy palotát is vehetnénk belőle, te és én. – Nogusta megrázta a fejét válaszul. – Azt mondhatnád nekik, hogy megöltél. és megtarthatnád a drágakövek felét.
– Ezt is fogom mondani nekik, mert addigra már halott leszel. Nemcsak őrszem voltál – szólt Nogusta szomorúan. – Te erőszakoltad meg a lányt, és te döfted le. Ezt tetted, és meg kell fizetned érte.
Orendo a tűzhöz indult, átlépve társainak tetemét.
–Haza akartak küldeni – térdelt le, és lehúzta a kesztyűjét. A tűz meleget adott, és a férfi melengetni kezdte a kezét. – Ho¬gyan éreznéd magad te? és hogy érzi magát Bölény? – Orendo felpillantott a sudár alakra. – Ó, persze, ez a te esetedben más, nem igaz? Te vagy a bajnok. A penge mestere. és nem vagy még olyan öreg, mint mi. Neked még senki sem mondta, hogy hasznavehetetlen vagy. De majd fogják, Nogusta. Eljön majd az a nap. – Leült, és a lángokba meredt. – Tudod, nem állt szándékunkban megölni a kalmárt. Csakhogy ellenállt, mire Eris megdöfte. Ek¬kor berohant a lány. Már lefeküdt, és csak egy áttetsző inget viselt. Még mindig alig akarom elhinni, hogy megtörtént. Aztán a szobában hirtelen nagyon hideg lett. Emlékszem rá, és arra is, hogy valami megérintett. Majd hirtelen elöntött a harag és a kéjvágy. A többiekkel ugyanez történt. A múlt éjjel beszéltünk róla. – Orendo felpillantott a másikra. – Esküszöm neked, Nogusta, hogy megszállt minket valami. Talán a kalmár varázsló volt. De volt ott valami gonosz. és mindannyiunkat hatalmába kerített. Jól ismersz engem. Az évek során, amikor egymás mellett harcoltunk, soha nem erőszakoltam meg egyetlen nőt sem. Soha.
–De három éjszakával ezelőtt megtetted – lépett közelebb Nogusta, és kivonta a kardját.
Orendo felemelte a kezét.
– Ha megengeded, magam végezném be a tettet.
Nogusta bólintott, és leguggolt a tűz túloldalán. Orendo lassan előhúzta tőrét. Egy pillanatig eltöprengett azon, hogy a fekete embert veszi célba vele. Azután szeme előtt felködlött a lány képe, és hallotta a hangját, amint az életéért könyörög. Az éles pengét gyors mozdulattal rántotta végig a bal csuklóján, mire a vér azonnal ömleni kezdett belőle.
–A nyeregtáskámban van egy üveg pálinka. Ideadnád?
Nogusta odaadta, Orendo pedig alaposan meghúzta.
– Tényleg sajnálom a lányt – szólalt meg a haldokló. – Felgyógyul?
–Nem tudom.
Orendo ismét ivott, majd átnyújtotta az üveget Nogustának. A fekete ember nagyot kortyolt belőle.
– Minden rosszul alakult – szólt Orendo. – Soha ne bízz meg a királyokban! Pedig ezt mondják. Minden olyan dicsőséges volt azokban az első időkben. Tudtuk, hol vagyunk. A ventriaiak megtámadtak minket, de mi visszavertük őket. Tudtuk, miért harcolunk – A vére mostanra tócsát alkotott a hóban. – Azután a kölyökkirály meggyőzött minket arról, hogy meg kellene támadnunk Ventriát, és így kényszeríteni rá a császárt, vessen véget a háborúnak. Azt mondta, nem vezérli a hódítás becsvágya. Csak igazságot és békét akar. Hittünk neki, nem igaz? Skanda császár, a világ jövendő meghódítója. Most éppen Cadiát fogja lerohanni. De nem vezérli a hódítás becsvágya. Ó, nem… a rohadék! – Orendo hátradőlt, Nogusta pedig megkerülte a tüzet, hogy leüljön mellé. – Emlékszel a fiúra, akit megmentettem? – tudakolta a Felderítő.
– Igen. Kiváló tett volt.
– Szerinted be fogják számítani nekem? Tudod… ha létezik paradicsom.
– Remélem, igen.
Orendo felsóhajtott.
– Már nem érzem a hideget. és ez jó. Mindig gyűlöltem a hideget. Mondd meg Bölénynek, hogy ne ítéljen meg túl keményen, jó?
–Biztosra veszem, hogy nem fog.
Orendo szavai összefolytak, majd a szeme hirtelen felpattant.
–Vannak démonok – mondta váratlanul. – Látom őket. Vannak démonok!
Ekkor meghalt, Nogusta pedig felállt, felkapta a drágaköves erszényt, és a lovához sétált.
Felpillantott az égre, ami tiszta volt, kék és ragyogó. Nyoma sem látszott felhőnek.
Nyeregbe szállt, összeszedte a másik három hátast, és visszaindult a város felé.

{mosgoogle center}

{mospagebreak }

Usa városa felett a levegőben démonok keringtek: szemfedősápadt, vézna démonok, hosszú karmokkal és éles fogakkal. Közönséges ember nem láthatta őket, és úgy tűnt, nem is jelentenek veszélyt a közönséges emberekre.
De akkor miért vannak itt? – töprengett Ulmenetha. Miért lebegnek olyan közel a palotához? A nagydarab papnő vaskos ujjaival beletúrt rövidre nyírt szőke hajába. Felkelt az ágyából, vizet öntött egy tálba, és megmosta az arcát. Felfrissülve nesztelenül kinyitotta az ajtót, és belépett a királyné hálószobájába. Axiana a hátán fekve aludt, egyik karcsú fehér karjával magához ölelte szaténpárnáját. Ulmenetha elmosolyodott. Alig néhány évvel ezelőtt az a kar hasonló módon ölelt magához egy varrott játékszert ¬– egy gyapjúoroszlánt, amelynek egyetlen üvegszeme volt.
De Axiana már nem volt többé gyerek.
Ulmenetha felsóhajtott. A papnő nagy tömege dacára némán suhant végig a királyi hálószobán, együtt érző pillantá st vetve a várandós Axianára. A királyné arca fénylett a holdfényben, és Ulmenetha csak sejthette, mekkora lesz a gyermek, akit egyre jobban megszeretett.
– Álmod legyen gazdag és örömteli! – suttogta.
Axiana meg sem moccant. A kövér papnő elérte az üvegezett erkélyt, és kilépett a holdfénybe. Fehér szálak csíkozta szőke haja ezüstként csillogott a csillagok alatt, és fehér gyapjúból szőtt bő hálóruhája úgy ragyogott, mintha selyemmé változott volna. Az erkélyen márványlapú asztal állt, mellette négy szék. Belesüppedt az egyikbe, leoldotta rúnákkal teli erszényét, és az asztalra tette. Ulmenetha felpillantott az éjszakai égre. Testének szeme csak a fényesen tündöklő csillagok képét tárta elé. Tőle balra úgy tűnt, mintha a holdsarló veszedelmesen inogva egyensúlyozna a Veshin-templom legfelső tornyán. Lehunyta testének szemét, és kinyitotta a lelkéét. A csillagok maradtak, csak most fényesebbek és tisztábbak lettek, megtisztulva attól a csillámló illúziótól, melyet az emberi szem optikai csalódása és a légkör okozott. A magas hegyeket immár tisztán lehetett látni a holdsarló messzi felszínén. De Ulmenetha nem az éjszakai eget akarta látni.
A palota felett három pikkelyes alak keringett.
Rosszindulatú jelenlétük immár hetek óta testéhez bilincselte a papnőt, aki már sóvárgott a szabad szárnyalás után. Amikor utoljára próbálkozott vele, nekitámadtak, rikácsolva hasítva az eget. Ulmenetha alig tudott visszamenekülni a testébe.
Lehunyta a szemét, meglazította rúnás erszényének kioldó zsinórját, és benyúlt: ujjai végigsimították a köveket. Simák, gömbölyűek és laposak voltak, és egy darabig csak kavargatta őket. Végül úgy tűnt, az egyik kő szólítja, mire előhúzta az erszényből. A kőre egy megrepedt kupát festettek. Ulmenetha hátrahőkölt ültében.
A Törött Korsó a bizalmatlanságot jelképező kő volt. A legjobb esetben is óvatosságot sugallt az idegenekkel kapcsolatban. A legrosszabb esetben a barátok közti árulásra figyelmeztetett.
Fehér hálóruhája zsebéből előszedett két levelet. Golyóvá gyúrta, bekapta, majd rágni kezdte őket. A levelek csípősek és keserűek voltak. Fájdalom döfött a nő fejébe, aki elfojtott nyögést hallatott. Látómezeje szélén most már fényes színek villóztak: maga elé képzelte a Törött Korsót, belekapaszkodott a képbe, és kiszabadította elméjét a tudatos gondolatok közül.
Ezüstkígyó siklott fel a korsón és körbe rajta, lassan összeroppantva azt. A kupa hirtelen összetört, darabjai kifelé robbantak, feltépve az idő kárpitját. Ulmenetha egy fákkal szegett horpadást és négy férfit látott. Axiana is ott volt, A papnő látta saját magát is, amint ott térdel a királyné mellett, védelmezőn átfogva a vállát. A négy férfi harcos volt, és körbevették Axianát: kifelé néztek, készen rá, hogy megküzdjenek valami láthatatlan fenyegetéssel. Fehér varjú körözött felettük, nesztelenül csapkodva szárnyaival.
Ulmenetha érezte, amint valami iszonytató gonosz söpör végig a horpadáson. A látomás kezdett fakulni, de ő küszködve kapaszkodott a képbe, ám az önmagába rogyott, és egy új jelenet váltotta fel. A magas hegyek között nyújtózó sötét, befagyott tó mellett tábortűz lobogott. Egy férfi, egy magas férfi ült háttal a tónak. Mögötte sötét, karmos kéz nyúlt ki a tó jegéből, hogy aztán egy démoni alak bontakozzon ki. Irdatlan nagy volt, szárnyas, és pislogva nézett körül a holdfényben. Kitárta hatalmas szárnyait, és közelebb röppent a tábortűznél ülő férfihoz. Majd kinyújtotta a karját. Ulmenetha kiáltani akart, figyelmeztetni a férfit, de képtelen volt rá. A karmok felszántották az ülő férfi hátát. Az felpattant, egyet sikoltott, majd összerogyott.
Miközben Ulmenetha figyelt, a démon csillogni kezdett, teste fekete füstté lett, amely beszivárgott a halott ember hátán ejtett sebbe. Ekkor a démon eltűnt, a férfi teste pedig felállt. A papnő nem látta az arcát, mert csuklya borította árnyékba. Az alak a tó felé fordult, és felemelte mindkét karját. A jég felszínét áttörve ezernyi karmos kéz lendült felfelé, hogy köszöntse őt.
A látomás ismét elenyészett, és most egy oltárt látott. Azon vasláncokkal megkötözve egy aranyszakállú, meztelen férfi hevert. Axiana apja volt, a meggyilkolt császár. Egy hang szólalt meg, egy lágy hang, amiről a papnő tudta, hogy ismernie kellene, de valahogy a hang szavai összefolytak, mintha csak messzi ekhót hallana.
„Most – mondta a hang – közel a feltámadás napja. Te vagy a háromból az első.” A leláncolt császár szólni akart, de ekkor egy görbe tőr hasította fel a mellét. A férfi teste ívbe feszült.
Ulmenetha felkiáltott – és a látomás szertefoszlott. Azt vette észre, hogy már csak a királyi hálószoba csupasz, holdfényben fürdő falát látja.
A látomásoknak nem volt semmi értelmük. A császárt nem áldozták fel. Miután az utolsó csatát elveszítette, segítőivel együtt elmenekült. Megölték, legalábbis ezt állították gárdájának tisztjei, azok a férfiak, akiket undorított saját gyávaságuk. Akkor miért látta mégis azt, hogy feláldozzák az uralkodót? Vajon ez egy szimbólum volt?
A befagyott tónál zajló esemény szintén badarság volt. A démonok nem a jég alatt élnek.
és a királynő soha nem kerül az erdőbe, csupán négy harcossal körülvéve. Hol volt a király és a sereg? Hol voltak a királyi gárdisták?
–Verd ki a fejedből ezeket a látomásokat! – mondta magának hangosan. – Valahol tévedés történt. Talán elrontottál valamit az előkészületeknél.
Axiana felnyögött álmában, mire a papnő felállt és az ágyhoz sietett.
–Csitulj, báránykám! – suttogta nyugtatóan. – Minden rendben.
De Ulmenetha tudta, hogy egyáltalán nincs minden rendben. Lorassium szülte látomásai titokzatosak voltak, annyi szent, és talán valóban szimbolikusak is. Viszont még sosem bizonyultak hamisnak.
De ki lehetett az a négy férfi? Gondolatban ismét felidézte az arcukat. Az egyik fekete volt, fénylő kék szempárral. A második hatalmas, kopasz ember, lekonyuló fehér bajusszal. A harmadik fiatal volt és jóképű. A negyedik egy íjat fogott. Eszébe jutott a fehér varjú, és ettől megborzongott.
Ez volt az egyetlen jel, amit nem kellett értelmeznie.
Mert a fehér varjú maga volt a halál.

{mosgoogle center}

{mospagebreak}

Íjász Kebra apró aranypénzt ejtett a feldühödött fogadós markába, mire a hájas fickó haragja azonnal lelohadt. A világon semmi sem volt fogható a tenyérbe simuló, azt melengető érméhez. Az összetört bútorzat és a befuccsolt üzlet miatt érzett fortyogó harag enyhe bosszúsággá szelídült. A fogadós az íjászra nézett, aki éppen a romhalmazt vette szemügyre. Ilbren már régóta tanulmányozta az emberi természetet, így gyorsan és pontosan tudott olvasni az emberekben, Kebra és Bölény barátsága mégis rejtély maradt előtte. Az íjász kifinomult ember volt. Ruhája mindig tiszta, akárcsak a keze és a bőre. Kulturált volt, halkan beszélt, és ritka tehetsége volt ahhoz, hogy teret alakítson ki maga körül: mintha csak utálta volna a tömeget, és mások túlzott közelségét. Bölény viszont egy kulturálatlan marha volt, akit Ilbren ki nem állhatott. Az effajta ember mindig két korsóval több sört iszik annál, mint amennyit bír, hogy aztán kötekedni kezdjen. A fogadósok gyűlölték az efféle vendégeket. Bölény mentségére legyen mondva, hogy miközben az utolsó két korsó elfogyasztására törekedett, egyben a fogadó teljes kiszárítását is el akarta érni, és ebbe mindent bele is adott. Ami természetesen jókora hasznot ha jtott. Ilbren viszont továbbra sem értette, Kebra hogyan tudja elviselni a barátját.
– Ezt mind ő tette? – tudakolta Kebra, és megcsóválta a fejét. Két hosszú lócás asztalt összetörtek, a fűrészporral beszórt földön pedig több szék hevert darabokban. A távolabbi ablak kifelé torzult, és az ólomkeretbe imitt-amott még mindig kapaszkodtak üvegszilánkok. Az ablakkal egy eszméletlen ventriai tiszt bánt el így, az ajtó közelében pedig két másik áldozat – ők közkatonák voltak – ült a padlón. Az egyiknek még mindig vérzett felhasított arca, a másik pedig bepólyázott fejét fogta.
–Ezt mind, és még többet is. Már kidobtuk az összetört cserépedényeket, meg a két meghajlott kondért, melyek használhatatlanná lapultak.
–De legalább senki sem halt meg – közölte Kebra mély és ünnepélyes hangon –, úgyhogy ezért hálásnak kell lennünk.
A fogadós elmosolyodott, és felemelt egy kancsó bort, intve a szürke ruhás íjásznak, hogy üljön le vele az egyik közeli asztalhoz. Amint leültek, a férfi alaposan szemügyre vette Kebra arcát. Azt mély árkok barázdálták, mintha csak kőből faragták volna: Kebrán mind az ötvenhat éve pontosan látszott.
Az íjász megdörgölte fáradt szemét.
–Bölény olyan, akár egy gyerek. Amikor a dolgok nem a szája íze szerint alakulnak, elveszti az önmérsékletét.
– Nem is tudom, hogy kezdődött – mondta Ilbren. – Az első jel, amiből tudtam, hogy baj van, az volt, amikor a tiszt átrepült a fogadón. Arra az asztalra zuhant, ami össze is tört alatta.
Két ventriai katona lépett be egy hordággyal. Az eszméletlen embert vigyázva rátették és kicipelték. Ekkor egy drenai tiszt lépett Kebrához. Veterán volt, és az íjász tudta róla, hogy tisztességes ember.
–Jobb, ha gyorsan megtalálod! – figyelmeztette a férfi. – A se¬besült tiszt Malikada vezérkarából való. Tudod, mi lesz a büntetés, ha meghal.
– Tudom, uram.
– Az istenekre, ember! Mintha nem lenne elég bajunk ezekkel az átkozott ventriaiakkal anélkül is, hogy az egyik emberünk betöri a tisztjük koponyáját! – A drenai a fogadósra nézett. – Nem állt szándékomban sértegetni téged, Ilbren.
–Ó, nem is vettem annak, efelől nyugodt lehetsz – felelte a másik csipetnyi szarkazmussal a hangjában. A tiszt elviharzott.
– Bocsáss meg a felfordulásért, Ilbren! – szólalt meg Kebra. – Tudod, hova ment Bölény?
–Nem tudom. Elég öreg már ahhoz, hogy okosabb legyen annál, mintsem hogy ilyen… pusztítást végezzen. – Teletöltött két kupát, és az egyiket átnyújtotta Kebrának.
– Nem volt valami jó napja – közölte az íjász szelíden. – Egyikünknek sincs jó napja. – Belekortyolt a borba, aztán letette a kupát az asztalra.
Ilbren felsóhajtott.
–Hallottam a király döntéséről. Mind hallottunk róla. Ha ez ér valamit, hiányozni fogsz. – Elmosolyodott. – Még Bölény is hiányozni fog. – Meredt tekintettel nézte a fehér hajú íjászt. – De hát a háború a fiatalok dolga, nem? Te már jócskán túl vagy azon a koron, amikor ideje lett volna letelepedned egy feleséggel és fölnevelned a fiaidat.
Kebra úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
–Merre ment Bölény?
–Nem láttam.
Az íjász felállt, és áthaladt az ajtóban heverő katonák között.
–Csak egy rossz tréfa volt – szólalt meg a bepólyált fejű fickó. – De erre megvadult.
– Hadd találjam ki! – nézett rá Kebra. – Köze volt a korához, igaz?
A fiatal katona hirtelen nagyon megszeppent arcot vágott.
– Csak egy tréfa volt – ismételte.
–Hát, biztosra veszem, hogy Bölény nem szívta túlságosan mellre a dolgot.
– Hogy mondhatod ezt? – háborodott fel a másik. – Nézd, mit tett az arcommal! – A vér még mindig csepegett feldagadt arcából, jobb szeme nem nyílt ki, és szemhéján lila duzzanat éktelenkedett.
–Azért mondhatom ezt, mert még élsz, fiú – felelte Kebra fagyosan. – Látta valaki, hogy merre mentő
Mindketten a fejüket rázták, így az íjász kilépett a gyérülő téli napsütésbe. A tér túloldalán a piaci árusok pakolták össze áruikat, gyerekek játszadoztak a befagyott szökőkútnál: hógolyókat gyúrtak, amivel aztán egymást dobálták. A tömegen egy hosszú, sötét köpenyt viselő, magas, fekete bőrű ember tört keresztül. A gyerekek megálltak, hogy alaposan megbámulják. Egyikük nesztelenül mögé osont, és felemelte a kezét, benne a hógolyóval.
–Nem valami okos húzás – szólalt meg a fekete ember anél¬kül, hogy hátranézett volna. – Mert, ha eldobod, kénytelen leszek… – ekkor hirtelen megpördült – …levágni a fejed! – A megrémült fiú elejtette a hógolyót, és visszarohant a barátaihoz. A fekete ember jót kuncogott, és odaballagott, ahol Kebra várt rá.
–Felteszem, nincs a kaszárnyában – mondta az íjász.
Nogusta megrázta a fejét.
– Senki sem látta.
Együtt indultak tovább, mint valami össze nem illő páros: Nogusta fekete volt és hatalmas, míg Kebra vékony, akár a bot, fehér hajú és sápadt bőrű. Átvágtak a keskeny utcákon, míg el nem értek a folyóra néző kis falatozóig. Ott letelepedtek a tűz melletti asztalhoz, és ennivalót rendeltek. Nogusta levette köpönyegét és az alatta viselt juhbőr zekéjét, majd leült, kezét megmelengetve a lángoknál.
–Ami azt illeti, én személy szerint örülök, hogy búcsút mondhatok ennek a fagyos országnak. De Bölény mitől olyan lehangolt? Talán nem három feleség várja őt odahaza?
–Ez éppen elég, hogy bárkit lehangoljon – mosolyodott el Kebra.
Némán ettek, de a bajtársiasság körüllengte őket. Nogusta újabb hasábot dobott a tűzre.
–Miért olyan lehangolt? – kérdezte újra, miután végeztek az evéssel. – El kell jönnie annak az időnek, amikor az ember túl öreg lesz a katonáskodáshoz, és ezen mindannyian túl vagyunk már. Ráadásul a király minden embernek egy erszény aranyat ígért, meg írást arról, hogy földet kapnak, amint hazatérnek Drenaiba. Csak az írás megér önmagában száz aranyat.
Kebra elgondolkodott a kérdésen.
– Volt idő, amikor minden élő íjásznál jobban lőttem. Aztán, ahogy az évek múltak, észrevettem, hogy már nem látok olyan élesen. Amikor ötvenéves lettem, már nem tudtam elolvasni az apró betűs írást. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hazatérek. Hiszen semmi sem tart örökké. De Bölény nem az a gondolkodó típus. Az ő szemszögéből a király éppen azt közölte vele, hogy többé nem férfi. és ezt sérelmezi.
– Mindnyájunknak fáj ez valamennyire. A Fehér Farkas közel kétezer embert fog hazavezetni. Mindegyikük érezni fogja az elutasítást ilyen-olyan formában. De mi élünk, Kebra. én harcoltam a király apjáért, akárcsak te, és harmincöt éven át forgattam a kardom különféle háborúkban. Mostanra elfáradtam. A hosszú menetelések kemények már a vén csontoknak. Ezt még Bölénynek is be kell ismernie.
Kebra megrázta a fejét.
–Bölény nem ismer be semmit. Látnod kellett volna az arcát, amikor felolvasták a lajstromot. Nem tudta elhinni, hogy őt is kiválasztották. én mellette álltam, és tudod mit mondott? „Hogyan küldhetnek vissza ezekkel az öregemberekkelő” én ne¬vettem, mert egy pillanatra azt hittem, csak tréfál. De nem. Még mindig azt hiszi, hogy huszonöt éves. – Halkan káromkodott egyet. – Miért kellett megütnie azt a ventr iait? és mi van, ha az meghal?
–Ha meghal, akkor Bölényt felakasztják. Nem valami kellemes gondolat. Miért ütötte meg a férfit?
–Bölény korával tréfálkozott.
– és a többiek?
– Fogalmam sincs. Majd megkérdezzük tőle, ha megtaláljuk. A tiszt Malikada egyik embere volt.
–Ettől csak még rosszabb lesz az egész. Malikada mindentől függetlenül is követelheti Bölény felakasztását. Kemény fickó.
– A Fehér Farkas soha nem engedné.
– Az idők változnak, Kebra. A Fehér Farkast is hazaküldték, velünk együtt. Kétlem, hogy elég hatalma lenne szembeszállni Malikadával.
–A ragya verje ki Bölényt! – csattant fel Kebra. – Mindig bajba keveredik. Emlékszel, amikor ő, meg Orendo ellopta azt a disznót…? – Az íjász elhallgatott. – Sajnálom, barátom. Ez otrombaság volt.
Nogusta vállat vont.
–Orendo is részt vett a megerőszakolásban meg a gyilkos¬ság¬ ban. Elszomorít, hogy halott, de saját tetteinek lett az áldozata.
–Azért ez furcsa. Jó emberismerő vagyok, és soha nem hittem volna, hogy Orendo képes lesz ilyesmire.
– Mint ahogy én sem. Hol keressük Bölényt? – váltott témát Nogusta.
Kebra vállat vont.
–Részeg volt, amikor összeverte azokat az embereket. Ismered Bölényt. Verekedés után nő után néz. Vagy kétszáz örömtanya van járótávolságon belül. Nem szándékozom azzal tölteni az éjszakát, hogy átfésülöm őket.
Nogusta bólintott, majd szélesen elvigyorodott.
–Eggyel azért megpróbálkozhatnánk.
– Mi értelme lenne? Annak az esélye, hogy megtaláljuk őt, elhanyagolható.
Nogusta közelebb hajolt, és barátja vállára tette a kezét.
–Nem Bölény keresésére gondolok, hanem inkább egy puha testre, és egy meleg ágyra.
Kebra megrázta a fejét.
– én inkább visszatérek a kaszárnyába. Ott vár rám a meleg ágyam.
Nogusta sóhajtott.
–Bölény nem hajlandó megöregedni, te meg nem vagy hajlandó fiatal maradni. Annyi szent, hogy a fehér emberek továbbra is rejtélyesek előttem.
– Az élet unalmas lenne rejtélyek nélkül.
Miután Nogusta elment, Kebra rendelt még egy kancsó bort, majd megtette a kaszárnyához vezető hosszú sétautat. A szoba, melyet Nogustával és Bölénnyel osztott meg, hideg volt és üres. Bölény ágya nem volt bevetve, takarói a földön hevertek egy kupacban mellette. A rangidős teremfelügyelő többé már nem inspekciózott, így a büntetés eshetőségének elmúltával visszatért Bölény slampossága is.
Nogusta takarosan beágyazott, de az ágyán rajtahagyott egy tunikát.
Kebra priccse pedánsan rendezett volt, a takarókat négybe hajtotta, rátette a párnáját, lepedőjét feszesre húzta, a sarkokon túlnyúló rész pedig tökéletesen vízszintes volt. Kebra a kandallóhoz lépett és begyújtott. Még reggel kikotorta a hamut és megrakta a tüzet, tökéletesen szimmetrikusan rendezve el a tűzifát.
Nogusta mostanra már egy hájas, izzadt ringyó mellett fekhet. és talán ő a huszadik férfi ma, akinek a nő széttette a lábát. Kebra megborzongott. Hányingere támadt a gondolattól.
Halk léptekkel indult el a fürdő felé. A kazánokat nem gyújtották be, a víz hideg volt. Kebra azonban így is levetkőzött és belemerült a vízbe, szappannal mosva meg testét. A szárítón nem talált tiszta törülközőt. Immár mérgesen feltúrta a nagy szennyeskosarat, és lecsutakolta hideg testét a legtisztább használt törülközővel.
A fegyelem összeomlása idegesítette az íjászt. Felnyalábolta ruháit, visszatért a szobájába, és dideregve leült a tűz elé. Majd ládájából kiszedte hálóingét, és belebújt. Az ropogós volt és tiszta, Kebra érezte rajta a pamut frissességét. Ettől megnyugodott.
Ilbren szavai ötlöttek fel benne: „Te már jócskán túl vagy azon a koron, amikor ideje lett volna letelepedned egy feleséggel és fölnevelned a fiaidat.”
Kebra úgy érezte, hogy a szavak súlyos sziklaként nehezednek a szívére.

{mosgoogle center}

{mospagebreak}

Palimát ügyfeleinek zöme aranyszívű ribancnak tartotta. Ezt a meglátást ő maga is támogatta, főleg ahogy idősödött, és ahogy a kor és a gravitáció törvényei összeesküdtek ellene, megtépázva vonásait. Az igazság azonban ennél sokkal ridegebb volt, bár Palima szíve tényleg olyan volt, akár az arany: fagyos, kemény és gondosan rejtegetett.
Most éppen az ágyán feküdt, és az ablaknál álló nagydarab alakot figyelte. Bölényt jól ismerte: bőkezű óriás, híján mind a képzelőerőnek, mind az intellektusnak. Egyszerű igényei voltak, korlátolt követelményei és lenyűgöző energiája. Immár egy éve – amióta a drenaiak bevették a várost – hetente legalább egyszer felkereste. Jól fizetett, soha nem háborgatta csevegéssel vagy üres ígéretekkel, és ritkán maradt a kelleténél tovább.
A mostani éjszaka azonban más volt. Bebújt az ágyába, és gyengéden magához ölelte, majd elaludt. Bölény általában egy ezüstpénzzel fizetett távozáskor. Ma éjjel azonban rögtön érkezése után egy fél aranyraqot nyomott a kezébe. Palima megpróbálta felgerjeszteni a férfi vágyát, ami általában nem volt nehéz feladat. De Bölénynek most nem volt kedve szeretkezni, ami viszont nem aggasztotta Palimát. Ha egy férfi arannyal akar fizetni egy ölelésért, akkor ő örömmel engedelmeskedik. Az óriás fel-felriadva aludt két órát, szorosan magához ölelve őt. Majd felöltözött és az ablakhoz sétált. Bölény már egy ideje ott álldogált a lámpafényben: hatalmas ember, meggörnyedt vállal és hosszú, erős karokkal. Oda sem figyelve megráncigálta tüskés fehér rozmárbajszát, és lebámult a kinti éjsötét térre.
–Gyere vissza az ágyba, én szeretőm! – hívta a nő. – Hadd űzze Palima a varázslatát!
– Ma éjjel nem – érkezett a felelet.
–Mi baj? – tudakolta a kurtizán. – Palimának elmondhatod.
A férfi odafordult hozzá.
–Mit gondolsz, hány éves vagyok? – kérdezte váratlanul.
Ahogy végigmérte a másik kopasz fejét és fehér bajszát, a nő arra gondolt, hogy hatvanötnél egy nappal sem lehet fiatalabb. De a férfiak már csak ilyen gyermetegek.
–Talán negyven.
Bölény elégedettnek tűnt a válasszal, és Palima látta, hogy ellazul.
– Öregebb vagyok, de nem érzem magam annak. Mégis hazaküldenek. Az összes öreg hazamegy.
– Nem akarsz hazamenni?
–Az elsők között csatlakoztam a Fehér Farkashoz. Még akkor, amikor Drenait minden oldalról ostromolták, és a király serege szinte teljesen megsemmisült. Amint tudod, aztán mindenkit legyőztünk. Egyiket a másik után. Amikor gyerek voltam, a hazámat a távolból kormányozták. Mi csak parasztok voltunk. De megváltoztattuk a világot. A király birodalma kiterjed… – úgy tűnt, hogy egy pillanatra birkózik a matematikával – … több ezer mérföldre – fejezte be végül sután.
– Ő a legnagyobb király, aki valaha is élt – mondta a nő szelíden, remélve, hogy a férfi ezt akarja hallani.
– Az apja még nagyobb volt. A semmiből építkezett, és én huszonhárom éven át szolgáltam. A kölyökkirályt pedig újabb húsz éven át. Ezalatt huszonhat nagyobb csatában vettem részt. Íme! Huszonhat csata. Mit gondolsz erről?
–Ez rengeteg csata – ismerte el a nő, nem tudva, hova vezet ez a beszélgetés. – Gyere vissza az ágyba!
– Így van, ez rengeteg. Tizenegyszer sebesültem meg. és most már nincs szükségük többé rám. Ezernyolcszázunkra nincs szükség. Köszönjük, és ég veletek! Itt egy zacskó arany. Térjetek haza! De hova haza, ha? – Felsóhajtott, és letelepedett az ágyra, az pedig megnyikordult hatalmas súlya alatt. – Nem tudom, mit tegyek, Palima.
–Erős ember vagy. Megtehetsz bármit, amit akarsz: oda mehetsz, ahova akarsz.
–De én a sereggel akarok maradni. én mindig az első sorban álltam. Ez vagyok én. Ezt akarom!
A kurtizán felült, és két tenyere közé fogta a másik arcát.
–Időnként… legtöbbször nem kapjuk meg azt, amit akarunk. Még azt is ritkán kapjuk meg, amit kiérdemeltünk. Azt kapjuk, amit kapunk. Ennyi. A tegnap elmúlt, Bölény, és soha nem történik meg újra. A holnap az, ami még nem volt. Nekünk csak a ma van. és tudod, hogy mi az, ami a valóság? – A markába fogta a másik kezét, és odavonta meztelen melléhez, a húsához nyomva a férfi ujjait. – Ez a valóság, Bölény. Mi vagyunk a valóság. és ebben a pillanatban mi vagyunk minden.
A férfi keze lehullt, majd az óriás előrehajolt és arcon csókolta a nőt. Korábban még soha nem tett ilyet. Az igazat megvallva, Palima már nem is emlékezett rá, mikor csókolta meg az arcát egy férfi. Bölény ekkor felállt.
– Jobb, ha visszamegyek.
– Miért nem maradsz? Ismerlek, Bölény. Jobban éreznéd magad utána. Mindig így volt.
– Egen, ez igaz. Tudod, te vagy a legjobb. és egy egész élet tapasztalata mondatja velem azt, hogy megéri fizetni érte, de most mennem kell. Vád alatt állok. Az őrség már valószínűleg kutat utánam.
– Mit tettélő
–Kijöttem a sodromból. Meglegyintettem néhány katonát.
–Meglegyintettélő
– Nos, talán nem csak meglegyintettem őket. Az egyikük kiröhögött. A ventriai mocsok! Azt mondta, hogy a sereg jobban tenné, ha megszabadulna a vénemberektől. Erre felkaptam és eldobtam, mint egy lándzsát. Tényleg vicces volt, de az egyik asztalon landolt, és a fejével törte át. Ez persze felzaklatta az ott falatozó ventriai katonákat. Így hát meglegyintettem kissé mindegyiket.
–Hányan voltak?
– Csak öten, ha jól rémlik. Tényleg nem bántottam őket. Vagyis nem nagyon. – Ezen elvigyorodott. – Vagyis hát nem nagyon-nagyon. De vád alá fognak helyezni.
– Miféle büntetést kapsz majd?
–Nem tudom… tíz korbácsütést. – Megvonta a vállát. – Vagy húszat. Nem gond.
Palima kimászott az ágyból, és megállt meztelenül a férfi előtt.
–Mit éreztél, amikor „meglegyintetted őket”? – kérdezte.
– Az… jó volt – ismerte el a férfi.
– Férfinak érezted magad?
–Igen. Ismét fiatalnak éreztem magam.
A nő keze lesiklott Bölény nadrágján.
–Férfinak – suttogta Palima kéjvágyóan. érezte, hogy a másik megduzzad az érintése nyomán. – és hogy érzed magad most?
Az óriás hosszan felsóhajtott.
–Férfinak, de ők már nem akarják többé, hogy az legyek. ég veled, Palima!
és egyetlen szó nélkül kisétált az éjszakába.
Palima az ablakból nézte, ahogy elmegy.
–A himlő verjen ki, drenai, és az egész fajtádat! – suttogta. – Takarodj haza, és dögölj meg!

{mosgoogle center}

{mospagebreak}

Banelion, a legendás Fehér Farkas összeszedte térképeit, és gondosan elpakolta őket rézpántos ládájába. A férfi magas volt és szikár, hosszú fehér haját a tarkójánál fogta össze. A generális gyorsan és precízen mozgott, miközben a ládába rakodott, az egész életüket katonaként szolgálók szakértelmével. Minden gondosan a helyére került. A térképeket úgy rendezte, hogy kéznél legyenek, ha a szükség úgy hozza a nyugati kikötőig tartó ezernégyszáz mérföldes út során. Melléjük kerültek a törzseket és azok főnökeit, az útközbeni állomásokat, erődítményeket és városokat feltüntető jegyzetek. Mint ahogy minden, amibe belevágott, a hazavezető út is aprólékosan meg lett tervezve.
A széles asztal túloldalán tetőtől talpig arany- és bronzpáncélba öltözött ifjú tiszt állt és figyelte a hadvezért. Az öreg felpillantott, és felvillantott egy röpke vigyort.
–Miért vagy olyan szomorú, Dagorianő
Az ifjú lassan nagy levegőt vett.
– Ez így nincs rendjén, uram.
– Badarság! Nézz rám! Mit látsz?
Dagorian rámeredt az ősz hajú hadvezérre. A Fehér Farkas si¬ vatagi nap és téli szelek cserzette arca ráncos és redős volt. A szúrós fehér szemöldök alatt fakó, de fényes szempár ült – ez a szempár birodalmak bukását és seregek szétszóratását látta.
–A valaha élt legnagyobb hadvezért látom – mondta végül a fiatalember.
Banelion elmosolyodott. Őszintén meghatotta a tiszt ragaszkodása, és egy pillanatra a fiú apjára gondolt. Ők ketten annyira nem hasonlítottak egymásra. Catoris hideg, kemény ember volt, becsvágyó és halálos. A fia hozzá képest végtelenül kedvesebb, hűséges és állhatatos. Egyetlen erényben osztozott apjával, és az a bátorság volt.
–Dagorian, akit magad előtt látsz, egy olyan ember, aki két évvel elmúlt hetven. Amit te látsz, fiú, az csak az, ami volt. és nem az, ami most. Őszinte leszek veled. Csalódott vagyok. De még így sem hiszem azt, hogy a király hibát követ el. Akárcsak én, azok a katonák is, akik először meneteltek a Ventriai Császárság ellen, mostanra megöregedtek. Ezernyolcszáz ötvenévesnél idősebb ember. Köztük vannak kétszázan, akik már soha többé nem lesznek hatvanévesek. A király csak harmincöt, és át akar kelni a Nagy-folyón, hogy meghódítsa Cadiát. Minden jelentés arra utal, hogy ez a háború legalább öt évig eltart majd. A sereg sivatagokon és hegyeken kel majd át, krokodiloktól hemzsegő folyókba gázol, dzsungelekben vág magának utat. Az effajta vállalkozáshoz fiatalokra van szükség. és az öregek között akadnak olyanok, akik hazavágynak.
Dagorian levette fekete-arany sisakját, és öntudatlanul is végigsimított a fehér lószőrforgón.
–Nem kétlem, hogy igazad van az öregebbek kapcsán, uram. De magaddal szemben nincs. Nélküled lesznek csaták, melyek…
A Fehér Farkas ajkához emelte ujját: a mozdulat gyors volt és határozott.
– én már minden csatámat megvívtam. Most pedig hazamegyek, és élvezem a nyugalmat. Lovakat tenyésztek, és nézem, mint emelkedik a nap a hegyek fölé. Várni fogom a király győzelmeiről szóló híreket, és otthonomban csendesen megünneplem őket. Szolgáltam Skandát, éppen úgy, mint az apját: hűségesen, jól és képességeim legjava szerint. De most szükségem van egy kis friss levegőre. Gyerünk, sétáljunk egyet a kertben!
Banelion a vállára terítette birkabőr köpenyét, kitárta a kétszárnyú ajtót, és nekivágott a hóborította kertnek. A kövezett utat már nem lehetett látni, de az azt szegélyező szobrok mutatták, merre húzódik. A hó ropogott a lábuk alatt, ahogy a két férfi elsétált a befagyott szökőkút mellett. A szobrok mindegyike ventriai harcost ábrázolt, amint őrszemekként állnak, lándzsájuk az égre mutatott. Az idősebbik férfi megragadta Dagorian karját, és odahajolt hozzá.
– Ideje megtanulnod féket tenned a nyelvedre, fiatalember – mondta halkan. – A palotában elhangzó minden suttogást jelentenek a királynak és új tanácsadóinak. A falak üregesek, és a hallgatózók lejegyeznek minden egyes szót. Megértetted?
– Még utánad is kémkednek? Nem hiszek a fülemnek!
– Higgy neki! Skanda többé már nem az a kölyökkirály, aki mindnyájunkat lenyűgözött. Férfi, méghozzá könyörtelen és becsvágyó férfi. Elszánta magát arra, hogy meghódítja az egész világot. és valószínűleg meg is teszi, ha új szövetségesei csakugyan olyan megbízhatóak, ahogy azt hiszi.
–Kételyeid vannak Malikada herceget illetőenő
Banelion elvigyorodott és elindult, hogy megkerülje a befagyott tavat.
–Nincs okom kételkedni benne. Vagy a varázslójában. Ma¬li¬kada lovassága kiválóan képzett, és az emberei jól harcolnak. De nem drenai, a király pedig mélységesen hisz benne. – A tó túloldalán elérték a kőívet, amely alatt egy villás szakállú, magas és domború homlokú, jóképű férfi mellszobra állt. – Tudod, ki ez? – kérdezte Banelion.
–Nem, uram. Talán egy ventriai nemesemberő
– Ez Bodasen generális. Háromszázötven évvel ezelőtt halt meg. Ő volt a ventriaiak valaha élt legnagyobb hadvezére. Ő vetette meg Gorbennel együtt a birodalom alapjait.
Az öreg megborzongott, és összehúzta magán a köpönyegét. Dagorian szúrós szemmel méregette a fehér kőbüsztöt.
–Tanulmányoztam a történelmet, uram. Robotoló katonaként írtak róla. Azt mondták, hogy Gorben volt az, aki diadalra vezette a sereget.
Banelion kuncogott.
– Pont úgy, mint Skanda. és az elkövetkező hónapokban ugyanezt fogod hallani majd rólam is. Ilyen a világ, Dagorian. A történelmet a győztes királyok írják. De most térjünk vissza, mert ez a hideg átjárja a csontjaimat.
Amint ismét odabent voltak, a tiszt rakott a tűzre, a generális pedig odaállt a lángok elé, és összedörzsölte a tenyerét.
–Mondd csak, megtalálták már Bölényt?
–Még nem, uram. Most éppen a bordélyházakat fésülik át. A betört koponyájú férfi visszanyerte az eszméletét. A felcserek azt mondják, életben marad.
–Ez valóságos áldás. Utáltam volna, ha fel kell lógatnom a vén Bölényt.
–Úgy tudom, hogy a kezdetektől veled volt.
– Egen, a kezdetektől, amikor az öreg király még ifjú herceg volt, és a királyság romokban hevert. A vér és a tűz napjai voltak azok, Dagorian. Nem akarnám még egyszer átélni őket. Bölény, akárcsak én, azoknak az időknek a relikviája. Már nem sokan maradtunk ilyenek.
– Mit teszel majd vele, ha megtaláljuk őt, uram?
– Tíz korbácsütést kap. De ne kössétek hozzá az oszlophoz: az sértené a méltóságát. Ott fog állni, és kibírja. A háta vérezni fog, de semmilyen hangot nem ad majd ki.
–Felteszem, kedveled őt.
Banelion megrázta a fejét.
– Ki nem állhatom. Olyan erős, akár egy ökör, és ehhez mérhető agya is van. Nála bosszantóbb, fegyelmezetlenebb gazfickót még nem láttam. De ő jelképezi az erőt, a bátorságot és az akaratot, amely átjuttatott minket a fél világon. Az az ember hegyeket mozgat meg, Dagorian. Most viszont legjobb lenne, ha pihennél! Majd reggel befejezzük.
–Igen, uram. Hozhatok forralt bort, mielőtt lepihensz?
–A bor mostanában már nem esik jól. Meleg tej és méz viszont jólesne.
Dagorian tisztelgett, meghajolt és távozott.


Kapcsolódó
Megjelent: David Gemmel: A tél harcosai
Delta Vision fórum az SFportalon
]]>