A Fictiongarden.net közreműködésével az SFportal.hu az elkövetkezendő időben heti rendszerességgel közöl sci-fi novellákat – az alább olvasható írás az első ezeknek a sorában.
A magyar fociválogatott 4:2-re vezet a félidőben az angolokkal szemben, az időpont 2054 – ez a feltételezés már önmagában a science-fiction kategóriába helyezi az alábbi novellát…
Hitõ László annyira hozzászokott a lelkét elöntõ kellemes érzésekhez, hogy már úgy úszott bennük, mint hal a vízben.
Csalás! – ez a szó, meg sem fordult a fejében hónapok óta. De hogyan is fordult volna, hiszen háromféle zsongás is bizsergette, édesen simogatta szívét: az exsztázisig hevült közönség moraja, amely a stadion folyósóin keresztül az öltözõkig hatolt, biztonságot és egyfajta meleg alaphangot adott. Ezen hullámzottak végig újra meg újra a gyõzelem biztos tudatának diadalmas, szinte zsibbasztó harsonahangjai, és -igen- harmadiknak ott volt a legfontosabb, a mindent átitató érzelem- és gondolategyveleg, a Csapat egyesült tudata.
A fiúk, sárosan, kicsit átfagyva a szentpétervári hûvös széltõl, özönlöttek be, s nem szóltak egy szót sem egymáshoz – ezt a sityakok teljesen feleslegessé tették – de nevettek és lapogatták egymás hátát. Elégedett, gyors mozdulatokkal vetkõztek és siettek a zuhanyozókba, hogy a rövid szünet alatt még minél többet élvezhessenek a forró vízbõl.
4:2 a félidõben – dúdolgatta az õsrégi slágert Hitõ László – Lacipaci, ahogy a fiúk szólították, amikor még szükségük volt a kimondott szavakra. – Az angolokat most biztos kerülgeti a guta – gondolta magában egy csipetnyi kárörömmel, ám a következõ pillanatban lerogyott a padra és a fejéhez kapott. Szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy a Tölcsér a sityakon keresztül bezúdította gondolatai közé:
– Baj van!
Úgy érezte, mintha a saját gondolata lenne, pedig hogyan is lehetne, hiszen már hónapok óta semmi baj sem volt, tehát nem az övé… Egy pillanat, s már meg is értette, hogy Frici volt az, aki üzent.
– Baj van! RÖGTÖN a meccs után nanodopping vizsgálaton kell megjelennie az elõdöntõket játszó csapatok tagjainak! Ez a hivatalos közlemény.
– Nanodopping! – ez volt az utolsó értelmes gondolat, az utolsó nyugodt pillanat, ami után elszabadult a pokol. Mindenki egyszerre és nagyon erõsen valami mást gondolt, s mivel a Tölcsér egyetlen DOMINÃNS, logikus elemet sem talált a Csapat tagjainak gondolataiban, hát az összeset közvetítette mindegyikük agyába, egyszerre és kíméletlenül, elvégre erre volt beprogramozva. Az érzelmek terén azonban teljes volt az összhang: mindenki megijedt és félt, mindenki menekülni akart, gyorsan és messze, tehát ezt különösen erõsen sugározta a Tölcsér a sityakokon keresztül, amitõl csak még jobban megrettentek: pozitív visszacsatolás. Kitört a pánik. Fenõ Huba pucér feneke hatalmasat csattant a vizes kövön, ahogy magáról elfelejtkezve elcsúszott a zuhanyozóban, a feje koppant a fülke falán. Baltázó Dani szája tátva maradt, nagy barna szemével kétségbeesetten Lacipacira bámult és az orra tövében elkezdett rángatózni egy izom, leállíthatatlanul. Gerendás Pityu éppen a hátát törölte, de most a keze megállt a levegõben és úgy is maradt. Aztán lehorgasztotta a fejét. Kéreghúzó János – a Janó – felnyögött, Fejszés Ernõ nyüszíteni kezdett, De la Fa Celes csak ingatta a fejét, ingatta, és nem bírta abbahagyni, egyszerûen nem bírta abbahagyni. A sityakokon keresztül áramló zagyvaságok már-már fájdalmat okoztak, még akkor sem volt ilyen zûrzavar, amikor felhelyezték õket, öt évvel ezelõtt, az elsõ Tölcséres-sityakos napon.
Percek is elteltek talán, és Hitõ László nem tudta, hogy mit csináljon, pedig abban biztos volt, hogy neki kellene valamit tenni, õ a szövetségi kapitány, ez itt meg a világbajnoki elõdöntõ, Magyarország Anglia 4:2 a félidõben, de semmi sem jutott az eszébe a többiek zûrzavaros gondolatain kívül. El volt veszve minden.
Minden: az elmûlt öt év csodálatos menetelése, az ismerkedés a sityakokkal, a Tölcsérrel, a sok gyakorlás, amíg olyan szintre jutottak, hogy elég volt, ha csak a csapat egyetlen tagja látta a pályát, a többiek szemét akár be is lehetett volna kötni, a Tölcsér mindenkinek az agyába sugározta úgyis a képet. Hát még, ha mindenki nézett, érzékelt és gondolkodott!
Aztán, ahogy fokozatosan átérezték egymás testét. Szavak nélkül, magyarázatok nélkül vették át egymástól a technikai tudást, a lelkesedést, a kitartást. Eleinte nem is akadt más dolguk, mint az állóképesség és a robbanékonyság javítása, a többi jött, fejlõdött magától. Késõbb jöttek rá, hogy már túlságosan is jók! Akkor kellett megtanulniuk, hogyan kapjanak úgy gólokat, hogy az ne legyen feltûnõ, hogyan veszítsenek el meccseket úgy, hogy ne legyen bundaszaga. Együtt mozgott már a Csapat, egy szervezetté vált, egy volt a gondolata, egy volt az akarata, a Tölcsér volt az agy, a sityakok voltak az adó-vevõk és ment minden, mint a karikacsapás.
{mospagebreak }
Néhány perc múlva Hitõ László, immár kopaszon, a kispadon ült és hallgatta a helyi konferátor lelkendezését, melynek minden szava fájt, eleven sebet ütött:
– Most már érthetõ, hogy miért késtek a magyar fiúk! Talán valami õsi rítust elevenítenek fel, talán az elszántságukat akarják jelezni, vagy csak az ellenfelet megzavarni, nem lehet ezt tudni náluk, bár félniük nincs mitõl. Veretlenül érkeztek ide, a döntõ kapujába, és bízvást állíthatom, hogy a 2054 -es világbajnokság legesélyesebbnek vélt csapata nem hagyja cserben önöket, kedves nézõink…
A kedves nézõk pedig, mind a kétszázötvenezer a szentpétervári olimpiai stadionban, és mind a két és fél milliárd, otthoni 3D készülékeik elõtt, izgatottan várta hogy lássa a csodát, a verhetetlen magyar csapat játékát, a hihetetlent, a lenyûgözõt. Hitõ László tudta, hogy ebbõl lincselés lesz a meccs után…
A fiúk tántorogtak a pályán. Agyuk, mint egy csúcsrajáratott gõzgép, elkeseredetten zakatolva kereste a kapcsolatot a többiek agyával, kopasz fejük fázott és a sokk kiszívta minden energiájukat. A közönség még semmit sem vett észre, sõt talán az angol játékosok sem. De Hitõ tudta azt is, ez nem tarthat így sokáig.
Máris elhelyezték a labdát a kezdõkörben… itt az elsõ passz, a második… Dowel fut el a szélen, senki sem kíséri… beadja, ó ! Length-nek még csak fejelni sem kell, mert Deszka Bálint olyan szerencsétlenül kaszál a kezével a labda felé, -szinte véletlen, hogy bele tudott érni- hogy pont betolja a hálóba.
– Góóóóóóól, ü
völt a helyi konferátor. 4:3.
Hitõ László akkor feláll a kispadról és elhagyja a pályát, elindul kifelé. Elhagyja a fiúkat, a nézõket, a meccset. Fejében sötét gondolatok kavarognak, nem néz se jobbra se balra. Szeme elõtt látja, szívével érzi, tudja, ahogy Gallyazó Feri, a kis Ferkó, most letérdel a kispad elõtt és sírva fakad. Biztos sírva fakad, mert érzékeny nagyon, és már azt sem szerette soha, ha néha be kellett engedni egy-két labdát a saját kapujukba, nemhogy ilyen tehetetlenül potyagólt kapni. Mindig gyõzni akar, ez az élete, de most már õ is megtört, itt a vég, itt már nem a mi akaratunk érvényesül. Mindenki látja Ferit, mindekinek megesik rajta a szíve, de Lacipacit már ez sem érdekli. Megy, minél messzebb, annál jobb, csak el innen. Hiába gondolja most Huba, hogy "gyere Feri, kelj fel, ez már nem segít", hiába jön erre egyszerre három helyeslõ válaszgondolat õ csak megy.
Megy és megtorpan…
– Micsoda???
– Mi micsoda? – ötlik fel az agyában anélkül hogy õ maga ezt gondolta volna. és van folytatás is: egyre lépnek be a többiek is a közös gondolatfolyamba: Baltázó Dani, Fûrész Gabi, Celes és Bak Bandi, mind a tizennyolcan, a játékosok és Frici.
– Sityak nélkül? Tölcsér nélkül? – ez az elsõ közös gondolat, és ahogy ezt elcsípik, másodpercek alatt helyreáll a régi rend, és a Csapat tudata újra felépül. Magától.
Frici elsõ gondolatát "a Tölcsér megtanította nekünk a telepátiát", értik is meg nem is, de túl sokat nem rágódhatnak rajta, mert folytatni kell a meccset.
A pályán sincsen Lacipaci, – pedig rohan ám vissza, ahogyan csak bír – mégis látja az agyában a pálya képét: Celestõl Kéreghúzó Janin át Baltázó Daniig úgy reppen a labda, hogy nem is ér földet. Fejrõl lábra, lábról fejre és tovább. A közönség sikoltozik. Dani – ez a kedvence – huszonnégy méterrõl, kapásból a bal kapufa és a keresztléc találkozásához bikázza a bõrt, a visszapattanót pedig Lendítõ Kelemen bevágja az üresen maradt hosszú sarokba. 5:3.
– Ma lehet még egyet lõni fiúk! – kapja Lacipaci utasítását egyszerre az egész csapat. – és meglátjátok, holnapután felfaljuk a németeket a döntõben! Só nélkül!!!
]]>