Gene Wolfe: A kínvallató árnya

Az emberi képzelet szabad játéka ez, s kiemelkedő darabjai nem merevedtek bele a műfaj önnön kliséibe. A racionalitás hétköznapi világából kilépő, ám abban gyökerező fantasztikus szimbólumok, események mélyen emberi problémákat, sorsokat, viszonyokat, múlt- és jövőképeket tárgyalnak, s mivel nem csak az ész, hanem a szív nyelvét is beszélik, katartikus olvasmányélménnyel szolgálnak olvasóiknak.

Új sorozatunkban a műfaj hazánkban kevésbé ismert, avagy mostanság elhanyagolt, újító-teremtő íróit, a spekulatív és magasirodalomra hatást gyakoroló darabjait szeretnénk bemutatni. Fölelevenítjük régi mesterek munkáit, s szándékunk megismertetni a magyar olvasókkal azt a feltörekvő új nemzedéket is, amely idővel kétséget kizáróan tovább fogja formálni a spekulatív irodalmat.

Gene Wolfe Az Új Nap könyve sorozata teljesen új távlatokat nyitott a fantasztikus irodalomban, és hidat vert a történelmi regény, a tudományos-fantasztikum és a fantasy közé. Az antik műveltségre támaszkodó zarándoklatregény-folyam egyes köteteit több ízben jelölték Hugo- és Nebula-díjra, mely utóbbit a World Fantasy-díjjal egyetemben el is nyerte. Hatása egy egész új írónemzedék munkáján érződik, és mára az öt kötetes sorozat igazi klasszikusnak számít.

A spekulatív irodalmat nem érthetjük meg legjelesebb képviselőinek ismerete nélkül, s bízunk benne, hogy A képzelet mesterei sorozattal az eddigi paletta, ha nem is válik teljessé, de színesebb lesz.

Hátsó szöveg:

A történelem utáni világban Severianus, a kínvallató-tanonc elárulja mestereit, ezért büntetése a kitagadás.

A kortárs irodalom mérföldkövének számító, négy-részes sorozat indító kötetében kezdetét veszi utazása  az Új Nap ígérete felé.

 {mospagebreak title=Részlet}

I. fejezet

Feltámasztás és halál

 

Meglehet, valamilyen módon előre sejtettem jövendőmet. Az előttünk magasodó rozsdás bezárt kapu, tüskéi között hegyi ösvényekként kanyargó füstpamacsokkal száműzetésem jelképeként maradt meg fejemben. Ezért kezdtem beszámolómat fürdőzésünk után, amikor is én, a kínvallatótanonc, Severianus, csaknem vízbe fúltam.

– Az őrség elment – így szólt barátom, Roche, Drotte-hoz, aki addigra maga is látta, mi a helyzet.

A kisfiúnak számító Eata bizonytalanul felvetette, hogy kerülnünk kellene. Vékonyka, szeplővel borított karjának intése jelezte a viskók között végighúzódó, majd a hegyen felszaladó több ezer lépés hosszú falat, amely aztán összetalálkozott a Fellegvár bástyakörével. Ezt az utat aztán megtettem, jóval később.

– és oltalomlevél nélkül akarsz bemenni a kapunő Azonnal Gurloes mesterhez küldenének.

– De hát miért ment el az őrség?

– Nem számít. – Drotte megzörgette a kaput. – Eata, gyere ide, hátha átférsz a rácsok között!

Drotte volt a vezetőnk, így Eata egyik karját és lábát átdugta a vasból készült palánklécek között, noha azonnal látszott, remény sincs arra, hogy testének többi része is átjut.

– Jön valaki – suttogta Roche, mire Drotte kirántotta a fiút.

Az utca felé pillantottam. A lengedező lámpások felől hallatszó lépések zaját és a beszédhangokat tompította a köd. Elbújtam volna, de Roche megfogott, és azt mondta:

– Várj! Pikákat is látok.

– Szerinted az őrség az?

– Túl sokan vannak hozzá – ingatta a fejét.

– Legalább tucatnyian – tette hozzá Drotte.

A Gjoll vize még nem párolgott el rólunk, úgy vártuk őket. Elmém egyik zugában most is ott állunk, dideregve. Akárcsak minden, ami múlhatatlannak tűnik, önnön elpusztítására hajlik, a maguk idején leginkább illékonynak tűnő pillanatok is újból kirajzolódnak… Nem csupán az én emlékezetemben – mivel, utoljára is, ebben semmi sem tűnik el –, hanem szívem hevesebb ritmusában, és egyszerre égnek meredő hajamban, megújítják önmagukat, akárcsak államközösségünk, amely önnön harsonáinak metsző hangja közepette minden reggel újraalkotja önmagát.

A lámpások sápadt sárga fényében hamarosan láthatóvá váló férfiakon nem volt páncél, de voltak náluk pikák, ahogy Drotte mondta, meg botok és fejszék. Vezérük hosszú, kétélű kést tűzött az övébe, de engem sokkal jobban érdekelt a nyakában lógó zsinegre fűzött óriási kulcs – úgy nézett ki, mint ami illik a kapu zárjába.

A kis Eata idegesen toporgott, a parancsnok pedig észrevett minket, és feje fölé emelte a lámpást. – Szeretnénk bejutni, gazduram – szólalt meg Drotte. Magasabb volt nála, de sötét arcán alázatos és tisztelettudó kifejezés ült.

– Hajnalig nem lehet – felelte mogorván. – Az ifiurak jobban teszik, ha hazamennek.

– Az őrségnek kellett volna beengednie minket, gazduram, de nincsenek itt.

– Ma este nem jutnak ide be. – Kezét kése markolatára tette, mielőtt közelebb lépett volna. Egy pillanatig attól tartottam, tudja, kik vagyunk.

Drotte ellépett a kaputól, mi, többiek, pedig mögötte maradtunk. – Kik vagytok ti, gazduram? Nem vagytok katonák.

– Önkéntesek vagyunk – szólalt meg egy másik. – Jöttünk megvédeni a halottainkat.

– Akkor beengedhettek minket.

A parancsnokuk megfordult. – Nem engedünk be ide mást, csak magunkat. – Kulcsa megcsikordult a zárban, és a kapu nyikorogva kitárult. Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Eata berohant. Valaki káromkodott, s a parancsnok két másikkal utána eredt, de a fiú túlságosan fürge volt nekik. Láttuk, ahogy csepűhaja és foltozott inge ide-oda cikázik a koldusok megsüllyedt sírhalmai között, aztán valamivel feljebb, a szobrok erdejében eltűnt a szemünk elől. Drotte megpróbált a nyomába eredni, de ketten megfogták a karját.

– Meg kell találnunk. Nem akarjuk kifosztani a halottaitokat.

– Akkor miért akartok bemenni? – kérdezte az egyik.

– Füveket gyűjteni. Patikáriusok vagyunk. Nem akarjátok, hogy aki beteg, meggyógyulhassonő

Az önkéntes csak bámult rá. A kulcsos férfi ledobta a lámpását, amikor Eata után eredt, s így csak kettő maradt. Halvány fényüknél ártatlannak és butának tűnt – azt hiszem, valamiféle munkás lehetett.

Drotte folytatta beszédét: – Bizonyára ti is tudjátok, hogy egyes fajták akkor a leghatékonyabbak, ha holdfénynél szedik őket, sírok között. Nemsokára fagy, és minden elszárad, de mestereinknek téli készletre van szükségük. Hármójuk úgy rendelte, hogy ma este jöjjünk ide, és én kikértem azt a fiút az apjától, hogy segítségemre legyen.

– Nincs nálatok semmi a gyógyfüveknek.

Ma is csodálom Drotte-ot azért, amit ezután tett. Azt mondta: – Kévébe kell kötnünk, hogy kiszáradjanak – és a habozás legkisebb jele nélkül előhúzott egy adag spárgát.

– értem – bólintott az önkéntes. Nyilvánvaló volt, hogy nem értette. Roche-sal együtt a kapuhoz oldalogtunk.

Drotte éppenséggel hátrébb lépett. – Ha nem engedsz minket gyógyfüveket gyűjteni, jobb, ha megyünk. Nem hiszem, hogy most már sikerülne megtalálnunk a fiút.

– Nem is. Nekünk kell kivinni.

– Hát jó – mondta vonakodva vezetőnk, és mi is beléptünk, nyomunkban az önkéntesekkel. Néhány müsztész állítja, a valóságot az emberi elme hozza létre, mivel viselkedésünket mesterséges kategóriák irányítják, amelyekbe lényegüket tekintve nem differenciált dolgokat helyezünk, olyan dolgokat, amelyek gyengébbek megnevezésükre használt szavainknál. E princípiumot ösztönösen megértettem azon az éjjelen, amikor hallottam, ahogy az utolsó önkéntes becsukja mögöttünk a kaput.

Megszólalt az egyik férfi, aki mindeddig nem mondott semmit. – Megyek, őrzöm édesanyámat. Így is túl sok időt pocsékoltunk el. Mostanra akár egy járóföldnyire is elvihették.

A többiek közül nem egy ember helyeslően mormogott erre, és a csoport szétszéledt, egyik lámpás balra, a másik jobbra. Mi a megmaradt önkéntesekkel felsétáltunk a központi ösvényen – azon, amelyiken a Fellegvár falának leomlott szakaszához szoktunk visszatérni.

{mospagebreak }Természetem része, egyszerre örömöm és átkom, hogy semmit sem felejtek el. Minden megcsörrenő lánc, minden fütyülő szélroham, minden látvány, illat és íz változatlanul megőrződik elmémben, s bár tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ilyen, képtelen vagyok elképzelni, milyen lehet másként, mintha az ember aludt volna, amikor valójában nincs másról szó, csak annyiról, hogy távoli már az élmény. Most magam előtt látom a fehér kővel felszórt ösvényen megtett néhány lépésünket: hideg volt és egyre hűlt a levegő, nem volt nálunk fényforrás, s a köd addigra tényleg hömpölyögni kezdett a Gjollból. Néhány madár a fenyők és cédrusok ágain húzta meg magát éjszakára, s most kelletlenül csapkodott fától fáig. Emlékszem, mit érzett a tenyerem, ahogy karomat dörzsöltem, és hogyan hozta elő a köd ingemből a folyó szagát, milyen volt a frissen megforgatott föld átható illata. Aznap majdnem meghaltam, megfulladtam a hálóvá fonódó gyökerek között – ez az éjszaka volt férfikorom kezdete.

Lövés hallatszott, korábban sohasem láttam még ilyesmit: az ibolyaszín energia ékként hasította ketté a sötétséget, ami aztán mennydörgés kíséretében záródott össze. Valahol emlékmű zuhant a földre óriási robajjal. Aztán csend… Úgy tűnt, mintha köröttem minden feloldódna benne. Futni kezdtünk. Valahol messze férfiak kiáltoztak. Kövön megcsendülő fémet hallottam, mintha valaki badelaire-rel sújtott volna az egyik síremlékre. Elrohantam az egyik teljesen ismeretlen – legalábbis akkor úgy tűnt – ösvényen, a két embernek épp elég széles csontzúzalék szalagon, amely völgybe vezetett. A ködben nem láttam mást, csak a kétoldalt magasodó emlékművek és kripták sötét tömegét. Aztán egyszerre, mintha valaki elrántotta volna, lábam alól eltűnt az út… Azt hiszem, nem vettem észre, merre kanyarodik. élesen kanyarodtam, hogy kikerüljem az egyszerre előttem tornyosuló obeliszket, és teljes sebességgel beleütköztem egy fekete kabátos férfiba.

Kemény volt, mint valami fatörzs – az ütközéstől elvesztettem az egyensúlyomat és kiszorult belőlem a levegő. Hallottam, mint átkozódik az orra alatt, aztán a susogó hangot, ahogy valamiféle fegyvert húzott elő. Egy másik hang azt kérdezte: – Mi volt az?

– Valaki belém rohant. Akárki is volt, eltűnt.

Mozdulatlanul feküdtem tovább.

– Nyisd ki a lámpát! – szólalt meg egy nő. Hangja olyan volt, akár a gerleturbékolás, egyúttal sürgetően csendült.

– Rögtön a nyakunkon lennének, mint egy falka dól, madame – felelte a férfi, akinek nekirohantam.

– Így is, úgy is hamarosan itt lesznek… Vodalus lőtt. Biztos te is hallottad.

– Legalább távol tartja őket.

Túlságosan tapasztalatlan voltam, hogy felismerjem az elsőként megszólalt férfi hangjának triumfánsra valló hangsúlyát, ahogy azt mondta: – Bár ne hoztam volna magammal. Nem kellene használnunk ezek ellen az emberek ellen. – Immár sokkal közelebb volt hozzám, és egy pillanat múlva már láttam is a ködön keresztül: nagyon magas volt és karcsú, fején nem volt kalap, ott állt a vaskosabbik férfi mellett, akibe belerohantam. A feketébe burkolózott harmadik alak nyilvánvalóan a nő volt. Nemcsak a lélegzetem állt el az előbb, tagjaimból is kifutott minden erő, mégis sikerült valahogy az egyik szobor tövéhez gurulnom, s amint megállapodtam, ismét szemügyre vettem őket.

Szemem hozzászokott a sötéthez, így jól láttam a nő szív alakú arcát, és megfigyelhettem, hogy majdnem olyan magas, mint a karcsú férfi, akit Vodalusnak nevezett. A testes másik eltűnt, de hallottam, amint megszólal. – Kötelet még! – Hangja alapján egy-két lépésnyire lehetett attól a helytől, ahol gubbasztottam, mégis mintha semmivé vált volna, akár a kútba öntött víz. Aztán észrevettem valami sötétet (minden bizonnyal kalapjának csúcsa volt) mozogni a karcsú férfi lábánál, és rájöttem, hogy pontosan az történt vele, amit véltem: egy lyuk volt ott, és abban állt.

– Hogy vanő – kérdezte a nő.

– Friss, akár a virág, madame. Szinte nem is bűzlik, és nincs miért aggódni. – Kiugrott, sokkal fürgébben, mint gondoltam róla. – Adja oda az egyik végét, te pedig fogd meg a másikat, jó uram, és rögtön kirántjuk, akár a répát!

A nő mondott valamit, amit nem hallottam, mire a karcsú férfi azt felelte: – Nem kell jönnöd, Thea. Hogyan venné ki magát a többiek előtt, ha semmiféle kockázatot sem vállalok? – A testes férfival együtt felnyögtek, ahogy meghúzták a kötelet, és láttam, amint valami fehérség jelenik meg a lábuknál. Lehajoltak, hogy felemeljék. Mintha az amsaszpandok egyike érintette volna meg őket sugárzó botjával, a köd felkavarodott és szétvált, rájuk ragyogott a zöld holdfény. Egy nő holtteste volt előttük. Sötét haja ziláltan lógott hamuszürke arcába; valamiféle halványszín anyagból készült hosszú ruha takarta.

– Látod – mutatott rá a testes férfi. – Ahogy mondtam önöknek, jó uram és madame, húsz esetből tizenkilencszer semmi különös sincs benne. Most már csak át kell emelnünk a falon.

Alig ejtette ki az utolsó szót, hallottam, amint valaki felkiált. Három önkéntes sietett le az ösvényen a völgy tetejéről. – Tartóztasd fel őket, jó uram! – morogta a férfi a holttestet vállára véve. – Ennek én viselem gondját, és madame-ot is épségben kiviszem.

– Vidd! – intett Vodalus. Átnyújtotta a pisztolyt, ami tükörként csillogott a holdfényben.

A testes férfi tátott szájjal bámult rá. – Még sohasem használtam ilyet, jó uram…

– Vidd csak, meglehet, szükséged lesz rá! – A karcsú férfi elhallgatott, majd kezében valamiféle sötét pálcával felállt. Fém koccant fához, a pálca helyében fényes és keskeny penge jelent meg. Felkiáltott: – Védjétek magatokat!

Gerle parancsolt szemhunyásnyi időre az arktothérionnak, ahogy a nő kivette a testes férfi kezéből a csillogó pisztolyt, majd együtt behátráltak a ködbe.

A három önkéntes nem tudta, mit tegyen. Az egyikük most jobbra indult, a másik balra, hogy három oldalról támadjanak. A középső – aki még mindig a csontzúzalék fehér ösvényén állt – kezében pika volt, a másiknál balta.

A harmadik volt a vezető, akivel Drotte beszélt a kapun kívül. – Ki vagy, és Erebosz miféle hatalma jogosított arra, hogy idejöjj és ilyesmit tégy? – kiáltotta Vodalusnak.

Az nem felelt, ám kardjának hegye szemként meredt hol az egyikre, hol a másikra.

– Egyszerre, és akkor elkapjuk – csikorogta foga alatt kapitányuk, ám habozva jöttek közelebb, s mielőtt még Vodalushoz érhettek volna, ő előreugrott. Láttam pengéje villanását a halvány fényben, és hallottam végigkaparni a pika fejét: fémes hangú nyiszorgás, mintha acélkígyó csusszanna végig valamiféle vastönkön. A pikás felkiáltott és hátraugrott, akárcsak Vodalus – azt hiszem, azért, nehogy a másik kettő mögé kerülhessen –, aztán mintha elvesztette volna egyensúlyát, elesett.

Mindez sötétben, ködben zajlott. Láttam, noha az emberek alig tűntek többnek a környezet árnyainál, mint ahogy a szív alakú arcú nő is az imént. Mégis megérintett valami. Talán Vodalus eltökéltsége, hogy meghalni is hajlandó volt a védelmében, ami értékessé tette szememben a nőt – bizonyosan ez az eltökéltség vívta ki elismerésemet. Azóta számos alkalommal, amikor valami piactéren felépített ingatag emelvényen álltam, előttem ott nyugodott Terminus Est, lábamnál a szerencsétlen csavargó, és a sziszegő suttogásokból kihallottam a tömeg gyűlöletét, egyúttal sokkal kevésbé örömtelien vettem tudomásul csodálatát mindazoknak, akik tisztátalan örömet lelnek a fájdalomban és halálban, ha az nem sajátjuk, felidéztem a sír pereménél álló Vodalus képét, és pengémet felemelve félig-meddig úgy tettem, mintha lesújtva az ő ügyében mozdulnék.

Megbotlott tehát, ahogy az előbb mondtam. Azt hiszem, abban a pillanatban az övével együtt egész életem mérlegre került.

A két oldalról támadó önkéntesek felé rohantak, ám nem engedte el fegyverét. Láttam felvillanni a fényes pengét, pedig tulajdonosa még mindig a földön feküdt. Emlékszem, arra gondoltam, milyen jó dolog lett volna, ha nekem is ilyen kardom van aznap, amikor Drotte az inasok vezére lett, és Vodalushoz hasonlítottam magamat.

A baltás irányába szúrt, aki most visszavonult – a másik hosszú késével rárontott. Addigra már talpra álltam, egy kalcedonangyal válla fölött néztem a küzdelmet, és láttam lesújtani a kést, aztán hüvelykujjnyival elkerülni Vodalust – aki valahogy arrébb tekeredett –, majd markolatig beleállni a földbe. Ekkor a férfi a parancsnokra vágott, ám pengéje hosszához képest túl közel volt hozzá; ahelyett, hogy meghátrált volna, elengedte fegyverét, és birkózó módjára Vodalusba kapaszkodott. A felnyitott sír peremén álltak: gondolom, az előbb a kiásott földben botlott meg.

A másik önkéntes magasba emelte baltáját, aztán habozni látszott. Parancsnoka volt a legközelebb hozzá, ezért körbement, hogy semmiképpen se találja el, amíg végül alig egy lépésnyire volt rejtekemtől. Mialatt helyet változtatott, láttam, hogy Vodalus kirántja a kést, és a parancsnok torkába döfi. A balta csapásra emelkedett – már-már ösztönösen megragadtam a nyelet közvetlenül a fej alatt, és egy rúgással majd egy ütéssel egyszerre a küzdelem közepén találtam magamat.

Váratlanul az egész véget ért. Az önkéntes – véres fegyvere a kezemben – halott volt. Parancsnokuk a lábunknál vergődött. A pikás eltűnt – fegyvere ártalmatlanul hevert az ösvényen. Vodalus fekete botot emelt fel maga mellől a fűből, és belecsúsztatta kardját.

– Ki vagy te?

– Severianus. Kínvallató vagyok, vagyis inas vagyok a kínvallatóknál, jó uram. Az Igazságot és Bűnbánatot Keresők Rendjénél. – Mély levegőt vettem, aztán: – Vodalarius vagyok, egyike az ezernyi vodalariusnak, akik létezéséről tudomása sincs. – Csupán néhányszor hallottam e kifejezést.

– Tessék! – nyomott valamit a kezembe; apró érme volt, sima, mintha bezsírozták volna. Csak álltam, ezt szorongattam a szétdúlt sír mellett, és figyeltem, ahogy elsiet. A köd jóval azelőtt elnyelte, hogy elérte a peremet, néhány másodperccel később szárnyaló dübörgött el felettem, hegyes orrú, akár egy nyílvessző.

A kés valahogy kicsúszott a halott torkából; talán haláltusája közben húzta ki. Amikor lehajoltam, hogy felvegyem, rájöttem: az érme még mindig a kezemben van, úgyhogy zsebembe tettem.

Mi, emberek, azt hisszük, jelképeket találunk ki. Igazság szerint ők találnak ki minket – az ő teremtményeik vagyunk, éles, határozott vonalaik formálnak minket. Amikor a katonák leteszik esküjüket, érmét kapnak, egy ászimit, rajta az autarkha képmásával. Az érmét elfogadva a katonaélet nehézségeit fogadják el: ettől a pillanattól fogva katonák, bár meglehet, semmit sem konyítanak a fegyverforgatáshoz. Ezt nem tudtam akkor, ám óriási hiba lenne azt hinni, tudnunk kell az efféle dolgokról, hogy befolyással lehessenek ránk, s ezt hinni valójában nem jelent mást, mint hinni a mágia legsilányabb, legbabonásabb fajtájában. Egyedül a magát varázslónak képzelő ember hisz a tiszta tudás hatékony voltában – aki értelmes, tisztában van azzal, hogy a dolgok vagy önmaguktól is működnek, vagy egyáltalán semmire sem jók.

Így aztán amikor zsebembe hullott az érme, semmit sem tudtam a Vodalus vezette mozgalom eszméiről, bár hamarosan mindet megismertem, mivel benne voltak a levegőben. Vele együtt megtanultam gyűlölni az autarkhiát, bár fogalmam sem volt róla, mivel lehetne felváltani. Vele együtt megtanultam megvetni a triumfánsokat, akik nem keltek fel az autarkha ellen, és ágyassági ceremóniákon hozzákötik legszebb leányaikat. Vele együtt megtanultam lenézni az embereket fegyelmezetlenségükért és a közös cél hiányáért. Mindama értékek közül, amelyeket Malrubius mester – aki fiúkoromban az inasok mestere volt – igyekezett megtanítani nekem, és amelyeket Palaimón továbbra is próbált átadni, egyetlenegyet fogadtam el: a céh iránti hűséget. Ebben helyesen jártam el… Úgy éreztem, tökéletesen elfogadható, hogy Vodalust szolgálom és kínvallató maradok. Ekképpen indultam el a hosszú úton, amelyen a trónig hátráltam.

 

]]>