Kalandozók, kóborlók, vándorok. Időnként egyirányba vezet útjuk, máskor elválnak ezen utak. Van mikor huzamosabbideig, (míg a halál el nem választ) együtt járják a vidéket, máskorcsak ideig-óráig haladnak egymás mellett. Mindenesetre míg együttvannak (és figyelnek egymásra): csapatot alkotnak.
Surya novellája egy csapatról szól, pontosabban:
A csapat
1886}
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
József Attila:
[Ime, hát megleltem hazámat…]
Csakegy kis kocogás
Suhannakmellette a fák. Köpenye lobog, pedig nem is fúj a szél.
Hiába, ő aztán tud futni, más számáramegmagyarázhatatlan lenne a látszólag oktalan rohanás, de ő így csak utazott,más lovagol, ő kocog; napi tizenkét – tizennégy órán át bírta így. A köpeny hatalmas testettakart, a mozgásában mégis volt valami kecsesség. Több mázsás tömege nesztelenhaladt előre a végtelen erdőben. Esteledett. Egy fácán kapirgált azaljnövényzetben. A futó lassított, majd elrugaszkodott, a tigris kecsességévelvetette magát áldozatára, a madárnak nyikkanni sem volt ideje. Az óriáskörülnézett. „Ez ideális hely lesz az éjszakára.”
Ismerte még régről a környéket, még abból azidőből, amikor apja még társak nélkül dolgozott; tudta, hogy kell itt lennieegy falunak.
Majdholnap bemegy, de hogy ma ott éjszakázzon… a gondolattól is felállt a hátán aszőr. Holnap benéz, de még korán, amikor a férfiak is otthon vannak. Nemakarta megijeszteni a nőket. Erős volt,de emberfeletti erejét nem csak a férfiak félték… Nagyon szeretett volna márvalami főttet enni. Sóhajtott midőn a fácánra nézett. Nemsokára már csak egytollcsomó meg néhány nagyobb csont emlékeztetett a „lakomára”. Csupán ezeketkímélte meg a hatalmas test. Még mindig éhes volt, de ehhez már hozzászokott;szinte soha nem lakott teljesen jól.
Szájában még elalvása előtt is a nyers hús ízevolt. Köpött egyet. De nem az íz zavarta. Fura érzés kerítette hatalmába.érezte, hogy valami olyan fog történni, ami megváltoztatja eddigi életét.
Ãlmában nem volt egyedül. Igazi társai voltak,olyanok akik nem féltek tőle, olyanok akik megérezték, ha mások uralták tudatátés segítettel neki, akik nem hagyták, hogy olyan legyen, mint apja. Felriadt,de csak egy egér szaglászott csizmájánál.
Mielőtt visszaaludt volna, meglazította övébenfegyverét. A fegyverek szakértői azonnal egyetértettek volna a falusiasszonyokkal; ők tudták volna, hogy a gigásznak mestersége a gyilkolás, ésigazi mester, nem valami kontár.
ébredés
Amint derengeni kezdett, a gigásznakkipattantak a szemei. Beleszimatolt a hajnali ködbe. – Félelem- morogta.
A félelem bűzét hozta a falu felől a szél.Elgondolkodott azon, hogy mégse menjen be a kis településre, de a kíváncsiságkerekedett felül.
Kinyitotta a batyut, amit a feje alá tettéjszakára. Díszes köpeny volt benne, ugyanúgy hatalmas csuklyával, mint az amitakkor viselt. Óvatosan körülnézett. Mikor meggyőződött arról, hogy senki semlátja gyorsan, átöltözött. Ha egy falubeli látta volna, biztosan ez a kép jöttvolna elő legszörnyűbb rémálmaiban; pedig a jelenség a maga fajában nemszámított volna csúnyának, vagy ijesztőnek.
Fekete haja sörényszerűen ránőtt nyakára is;arca egy macska vonásait hordozta; borostyán-sárga szemében kalandvágy lángolt,de ott volt mellette valami megmagyarázhatatlan fájdalom, mindezek ellenére a legfurcsábbaz arcán meredező cicabajusz volt.
Az övéhez hasonló izomzattal ember nemrendelkezhet. Más mozgását már az ehhez hasonló izmok is nehézkessé tettékvolna, nem hogy ez, de ő mégis kecses tudott maradni.
Egy fejjel lehetett magasabb még a valódi égimeszelőnekszámító, két méteres embereknél is.
Csak a felületes szemlélő gondolta volna, hogyminden idegszálával a tájékozódásra koncentrál. Valójában gondolatai még mindigaz álma körül forogtak.
– Tényleg jó lenne, ha lennének társaim, nemlennék ilyen egyedül. Lassan már beszélni is elfelejtek. Persze Sylmirt egyedülkell legyőznöm, de addig is, meg főleg miután újból megbecsülést szereztemcsaládom nevének… Igen! – elmosolyodott – Azután senkinek nem kéne szégyellniemagát miattam.
Nemcsaka tyúkok menekülnek
Ahogy közeledett a faluhoz egyre, jobbanérezte, ahogy ő hívta, a félelem bűzét. Minden porcikáján felállt a szőr.
A falu határába érve megigazította a csuklyát.
– Nem lehet semmi baj!
Rendületlenül haladt tovább. Az utcácskánegyre sűrűsödtek a házak. Néhány tyúk kapirgált az út mentén, ahogy lépteiközeledtek, a tyúkok riadtan rebbentek fel… Mentették életüket. Olyan hárompercnyi séta után kiért a főtérre. Valami szentély is állt ott, de nem tudta,milyen (sosem volt túl jó a Pyarroni istencsaládban), és nem is foglalkozottvele túl sokat. Az ami őt érdekelte ott állt vele rézsut szemben. A kocsma!Meleg étel! Sietve átvágott a főtéren.
Fogadó Dreina batyujához – hirdette a cégér.
Ajaj – sóhajtott – Remélem nem az én ebédemárából akarnak az istennőnek új templomot emelni!
Kissé lelohadt lelkesedéssel lépett be afogadó ajtaján. A fogadós épp a pult mögött állt, és egy 16 éves forma fiútszidott.
– 8 korsó nem egész egy hónap alatt!…- deamint a belépőre pillantott, abbahagyta. Először lenézően nézett végig agigászon, de amikor figyelmesebben megszemlélte a köpenyt, arckifejezéseazonnal nyájasra változott.
– Hát ön nagyságos uram? Mi járatban errefelé?Nem ajánlom ám az úrnak, hogy csak úgy kísérő nélkül járjon-keljen. Mostanábannagyon sokakat megtámadnak,
kirabolnak, sőt tessék elképzelni tegnap este még afaluba is bemerészkedtek, és kirabolták az egyik egyedül élő hölgy házát. Jaj,bocsánat, nagyságos úr! Hisz nem is kínálom hellyel. Hát tessék csak helyetfoglalni, bárhol, ahol csak tetszik. Mit hozhatok? Reggelire valamit?Netalántán egy kis frissítőt? Meg is tetszik pihenni nálunk? Máriselőkészítettem a legszebb szobámat.
Amíg ezt a szózuhatagot rázúdította akocsmáros, ő a legeldugottabb sarokban álló asztalhoz ment.
– Enni.
– Reggelire egy kis főttet vagy egy kis sajtotfriss cipóval, esetleg egy kis sonkát?
Most jól jött, hogy olyan sokat fecseg akocsmáros. Ennyi idő alatt összeszedte gondolatait. Ezek a támadások éppen jóljönnek neki. Próbálta összerakni a mondatokat, de sosem volt egy nyelvzseni.
– Rég én nem ettem. Engem is megtámad, aligbírt megszökni őelőlük. Mindenem el, ló, hintó, minden. Csak az van, ami mostrajtam.
A kocsmáros gyanakodva nézett végig rajta – Nehiggye, hogy csak a rangjáért megetetem.- gondolta.- Mit képzel, mi vagyok énőJótékonysági intézmény? –
Kissé ridegebb hangon folytatta:
– Esetleg maradtak ékszerek, de akár aköpenyért is, adhatok valamennyit enni. Persze nem úgy mintha pénz lenne, csakpuszta jóindulatból. De hát tudja jótett helyébe jót várj!
A végét ugyan nem igazán értette (- Hogy! Hátazt a! Hogy ezek csak ilyen flancosan, mindenféle kifejezéssel tudnakbeszélni.), de a lényeg így is kiderült számára: pénz, de hát mit is várhatna.Dreina… Ennyit még ő is tudott az Istenekről.
– Pénz valamennyi marad. én mindig magammalvisz. Nem sok, nem aludni itt, csak eszel, aztán megy. Esz főtt hús. Sok. Ivolkancsó bor.
A vendéglős szeme felcsillant, mikor megtudta,hogy maradt pénze ( – Nem sok… Ami neki nem sok, annyit én egész évben nemlátok.) Felrémlett benne az arany képe.
– Egy egész arany… Már csak tizennyolc ezüst hiányzikhozzá… Ettől kér húszat, kettőből vesz valamit az asszonynak. Egy kis csipkét megvalami gyöngyöt talán, úgy is be kell mennie beváltatni egy fénylő aranyra.Persze az egész falu előtt áldozhatna egy egész ezüstöt Dreinának. Végül is azasszonynak elég a csipke, mit akar fölvágni.
Lelkesedése kissé megcsappant mikor megtudta,hogy nem akar nála megszállni az utazó. – Nem baj! Akkor is húszat kérek. Nem isolyan sok, ha úgy vesszük. húsz rezet kérek egy komplett család ebédjéért. Csakszázszoros. Mi az? Főleg ennek…
A vendég pedig csak evett…
Olyan három, négyszer annyit, mint egy átlagcsalád. A tulajdonos csak szörnyülködött.
– Mit csinál ez? Leeszi a húsz ezüstjét?
– Köszönöm! Elég! Fizet!
– Hát az úgy lenne uram – kezdte, de akolosszus közbevágott.
– Ennyi! Mert kedves is volt, meg finom!
Nagy kegyesen két ezüstöt rakott a tulaj elé, éskisétált.
A vékony kis ember arcát izzadtság öntötte el.Megkövülve állt egy darabig. Utálta, ha valaki nem olyan mértékben átverhető,mint ő gondolta volna.
Dühödten fordult a csaposhoz.
– Ha jól látom, még van mosatlan! Mirefizetlek? Hogy a szádat tátsd? Két rezet levonok a béredből! Persze a korsókárát se felejtsd el!
Az utas addigra a falu szélén járt már.Elhatározta, hogy utánajár ennek a rablónak. Persze jobb lenne, ha valakimegbízná, és valami haszna is származna a dologból. Igaz, ha úgy vesszük, kitudja, mennyit költött a rabló. Valamiből meg kell élni…
Ekkor egy gyereket látott meg, amint egykismacskának könyörgött.
– Gyere le! Ha lejössz, kapsz tejet! Kérlek!Anya megöl, ha megtudja, hogy kiengedtelek.
Egy árnyék vetült a kisgyerekre. A gyerekösszerezdült félelmében. Már el akart futni, amikor a hatalmas bácsi furánelkezdett nyikorogni, és a cica lejött a fáról. Megpróbált odadörgölőzni azóriáshoz, de az rámordult, mire a macska dorombolva leült kisgazdája elé.
– Köszönöm bácsi!
A gigász azonban figyelmetlen volt, éscsuklyája hátracsúszott kissé. A gyermek a szemébe nézett, majd riadtanfelordított és elrohant.
Az óriás gondolkodás nélkül futásnak eredt.
Az őt kereső, kaszával felszerelt parasztokmár senkit nem találtak a környéken.
{mospagebreak title=A Csapat 2.}
Acsapat?
Ismét futott, de most nem kényelmesen, hanemmegfeszített erővel. Gyorsabban száguldott, mint a vágtázó ló. Estig így eléria viszonylag közeli települést, a falubeliek meg úgy sem fogják ott keresni.
Nem feltételezik róla, hogy addig el tud jutni.
Megszáll ott egy éjszakát, aztán meg majdmeglátja mi lesz.
Amikor a lemenő nap fénye egy embernek márcsak arra lett volna elegendő, hogy éji nyughelyet készítsen magának, acsuklyás alak indulni készült. Åt nem zavarta a sötét, sőt örült, hogy még azta néhány madárcsontot is eltakarja üldözői elől, amit a vacsorából hagyott.Ennyi utalt arra, hogy ott járt.
Úgy fél órával járhatott napnyugta után,amikor nyílt a fogadó ajtaja. Egy hatalmas alak tornyosult az ajtóban. Deszinte senkinek nem tűnt fel. A falu apraja-nagyja a fogadóban csoportosult.
Pontosabban a falu férfilakosai. Egypillanatra visszahőkölt az alak, de aztán meghallotta miről beszélgetnek.
– Rámnézett!
– Borostyán-sárga a szeme!
– én ilyet még életemben nem láttam.
– Vajon tényleg ilyen könnyű, vagy csak ilyenlégiesnek látszik? Kérdezte hangosan egy középkorú férfi, senki sem álltmellette, talán az égiektől várt választ. Amúgy is ki emelt valaha ilyentüneményt a falu férfiúi közül, akik egy pillanatig eltűnődtek a légies szón.
– Minek vág fel így azzal az iskolával? –Kérdezte az egyik középkorú férfi a mellette állót.
– Miért ne
m tud ez is úgy beszélni, mint azapja, annak jó volt a hagyományos beszéd, az asztán megfogta a kapát hakellett, ez meg csak a könyveket nyálazza.
A másik válaszolt – Nekem egy év iskolám nincsmégis aszondom’ nem csak a mezőn venni több hasznomat, de még ez az úri hölgyis; mer’ ilyen csak az lehet ám; szóval még ez is jobban élvezné, ha velemlenne egy kicsit, nem egy ilyennel.
– Tényleg és az a mosolygós gyerek kimellette?
– Még soha nem láttam, pedig úgy néz ki, mintaki ismeri a tréfát. Ha környékbeli lenne, biztos ismerném.
– Hogy ismernéd már? Nem látod a bototmellette? Biztos, hogy Lar Dorból jön!
De erre a mondatra már nem figyelt az óriás alak,pedig akkor biztosan folytatja a futást. Nem kedvelte a varázshasználókat.
– Egy szobát az éjszakára, és oda vacsorát is.Kérek!
– Sajnos egyik szobánk sem szabad, viszont,amiben az az úr lakik, az két ágyas. Kérdezze meg, hátha ellenne magával is. KéremNagyságos Úr! – kiáltotta el magát a fogadós.
– Igenő Egy pillanatra megbocsát hölgyem, deúgy tűnik, a fogadósnak időközben levágták a lábát, úgyhogy nem tud járni. -állt fel az „úr” gyönyörű útitársa mellől.
– Ezer bocsánat, hogy én csak úgy zavargok,csak hát tessék tudni, úgy van, hogy minden szobánk tele, oszt az úr megaludna, oszt biztos tessék tudni…
– Igen nálam két ágy van, ha arra gondol, énnem rejtegetek semmit, úgyhogy hozzám nyugodtan jöhet.
Túlzottan elcsigázta az egész napi rohanásahhoz, hogy bármi ellenvetése legyen.
Addigramár mellettük állt a közérdeklődés tárgya, egy ténylegesen gyönyörű félelf nő.Hosszú ezüstszín hajából néhány tincs be volt fonva.
– Erran. – Nyújtotta a kezét a mosolygósférfi.
– Vyrn – jött gondolkodás nélkül a válasz azóriástól.
– Scilla – hangzott el a név a nő szájából.
– Vyrn.
Kézfogása, akár a vasmarok.
Az egész hónapnyi fáradtság most jött kirajta.
Logan halála. Saját ígérete, hogy bosszút álla kegyetlen gyilkosért, aki egyetlen barátja volt. Az első ember, aki elfogadtaőt olyannak, amilyen. Az első ember, aki szerette őt. Mester volt, ésmestersége a gyilkolás, de nem munka közben érte a vég, az más lenne, de az,hogy egyik tanítványa támadta hátba bosszúért kiált.
Miközben felvánszorgott a szobába azongondolkozott, hogy hiába menekül Sylmir a vég nem azonnal érkezik, egyszer utolfogja őt érni, és akkor megküzdenek. Amint felért ledőlt aludni.
Ãlmában társai voltak, akik azonban nemismerték fel, amikor valaki uralma alá hajtotta a tudatát. Egyedül állt atömegben, és nem volt segítség, nem volt választása, mert nem akart úgy élni,mint az apja. Nem akarta, hogy kihasználják erejét, képességeit. Nem akartaelárulni népét. Elég volt neki, hogy apja miatt ő is átkozottként él. Nem voltmás választás. Saját vére folyt, saját kezétől.
Ãtizzadtan ébredt fel.
Az a másik még mindig nincs itt.
– Hibáztam, és ez akár az életembe kerülhetettvolna. – Megigazította a csuklyát, de már fölöslegesen, és vissza feküdt, el isaludt, de már közel sem olyan mélyen.
Lent egész éjjel Scilla és Erran beszélgettek.
Megvitatták, hogy mennyire veszélyes egykhallal útra kelni, és arra a megállapításra jutottak, hogy még mindig inkábbvele, mint nélküle.
– Gondolj csak bele milyen erős, és amúgyolyan gonosznak sem nézett ki.
Különös, hogy itt van…
– Meg ne kérdezd tőle, mit csinál itt. Biztosvalami becsületbeli ügy. Csak azért hagyhatják el a hazájukat. – intetteóvatosságra Erran a lányt.
Másnap reggel, amikor lejött a szobából Vyrn,már terített asztal várta.
– Jól aludtál? – kérdezték
Megindult az udvarias társalgás, bár elégakadozottan, hisz Erran poénjai leperegtek a célpontról; egyrészt, mivel nemértette hozzá eléggé a közös nyelvet, másrészt meg ha nyelvileg értette volnais a poénokat, a természetjáráshoz és öléshez szokott agya nem tudta volnaértelmezni.
A bőséges reggeli után útra is keltek, ugyanisScilla pont azt ajánlotta fel, amire Vyrn vágyott.
Egy tisztességes megbízatást, valahol Erionmellett. Scilla se tudott sokat, csak toborzott.
Valami barlang állt a dolgok középpontjában,meg valakik akik onnan jönnek és elvisznek erős férfiakat, meg fiatal lányokat,sőt kis gyerekeket is.
Ãllítólag majd valami papok is jönnek velük,amitől nem volt elragadtatva. Nem tartotta sokra őket, bár voltak kivételek.Például egy a szerelem istennőjének gyönyörű papnői közül, de nem tartottavalószínűnek, hogy pont ő tartana majd velük.
Csapat!
Tizenhét nap múltán érkeztek Erionba.
Vyrnnek nem tetszett túlságosan a nagyváros, arengeteg ember, aki mind utána fordult az utcán, és nagyra tátotta a száját.
Scilla azt mondta, ismeri az utat a városban,de Vyrn számára nem volt túl meggyőző a környék. Å ilyesféle helyen élte legyermekkora egy jelentős részét, amikor is apja nem tudni milyen befolyás alattállt, és egy tolvajklán által működtetett arénában küzdött mint gladiátor.
Aztán egyszer nem jött haza. Vyrn nem tudta,hogy az arénában érte-e utol a vég, vagy egy pillanatra visszanyerte tudatát,és végzett magával. Szerette volna azt hinni, hogy tudatában volt annak, hogymegszabadul a szörnyű befolyástól, amikor meghalt.
Közben egyre beljebb mentek a sikátoroklabirintusában, míg el nem értek a helyi vezető tolvajklán székhelyére.
Scilla határozottan lépett be. Látszott rajta,hogy ő itt otthon van.
Vyrn ölt a megélhetésért, de gyerekkéntsokszor kényszerült lopásra, így el
tudta fogadni Scilla szakmáját, Erran pediga legkisebb megdöbbenést sem mutatta, mintha számított volna arra, hogy ittkötnek ki.
Maga a klán vezetője fogadta, és igazítottaútba őket.
Å sem tudott sokkal többet magáról aküldetésről, de Vyrnt az a kevés is eléggé kétségbe ejtette. Nagyon soknak tűntbenne a mágia.
Mentek hát tovább a küldetés ténylegesszervezőjéhez. Scilla igyekezett a kisebb forgalmú utcákon vezetni őket, deahogy közeledtek céljukhoz, a feltűnés elkerülhetetlen volt.
A város legelőkelőbb negyedében álló, hatalmaspalotába vezetett utuk. Vyrn nem igazán értett a drága anyagokhoz, nem tudtaegy házon megkülönböztetni a márványt bármi más kőtől, és nem értett aszobrokhoz, de a hatalmas palota előtt teljesen lenyűgözve állt. Erran látvamegdöbbenését hadarva magyarázott neki:
– Aházat márvány burkolja, azok a kagylódíszek aranyból vannak, és cseppet semlenne ildomos, ha most letörnéd és magadal vinnéd.
– Ildomos?- Kérdezte
– Nem szabad.
– Szép fehér nő? Fönn mi csinál?
– Å csak szobor, úgyhogy ne próbáldmegszöktetni. Fehérmárványból van, szóval nem él.
– Meghalt?
– Nem. Å Ellana, a szerelem Istennőjéről egyszobor. Tudod, hogy mi az a szobor? Egy kődarab, amit valaki addig farigcsált,amíg ilyen nem lett.
– Å szobor.
– Pontosan.
– és a többiek?
– Azok is szobrok. – sóhajtott Erran. élveztea szellemi fölényét, és büszke volt türelmére, de Vyrn néha még őt iskimerítette.
Vyrn az új szót ismételgetve bandukolt be aváros legbefolyásosabb kereskedőjének házába. Teljesen lekötötte, hogy fel isfogja, mi is egy szobor. Már olyan négy-öt perce vezethették őket, amikor boldogansóhajtott fel. Rájött, hogy mi is az a szobor. Egy embert leküld egy kőben aszerelem istennője.
Mikor körülnézett, már egy hatalmas, díszesenfaragott fa ajtó előtt állt. Oroszlán mancsát formázta a kilincs aranyból.
Nem értette, nem érezte a szagát, nem tudottrájönni, hogy is juthattak hozzá a rokonának mancsához.
Legszívesebben elszaladt volna. Nem bízott megebben a házban. Félve tekintett hatalmas, kesztyűs kezére. Nem adja.Felmordult.
Erran félve nézett rá. Jobban szerette volna,ha a gazdagság láttán dorombol, és nem morog.
Bevezették őket egy hatalmas terembe, ahol mártöbben voltak. Amikor belépett, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.Egyrészt végtelen felszabadultság, és boldogság, másrészről viszont a fenyegetettség szörnyűelőérzete.
– Megtaláltam, végre megtaláltam! A csapat! –gondolta, de nem emlékezett az álomra. Boldog volt és közben nem vigyázott úgymint mindig, minden idegszálával a tudatára.
Közben ment Erran után és ő is bemutatkozottmindenkinek.
Két fekete ruhás lány állt egymás mellett.
Bemutatkoztak neki, de ő képtelen volt márneveket megjegyezni, valami nem volt rendben a tudatával. Amikor belépett olyanérzete volt, mintha valaki félve nyúlna bele a tudatába, aztán nem érezte a kézpuhatolózását. Annyit felfogott, hogy a lányok Darton papnői. Erran előzékenyensúgott neki: Halál, humor, túlvilág.
Micsoda gyönyörű kislány – gondolta. –Szegény! Milyen gyámoltalanul néz ki. Majd megvédem! – határozta el.
Egy férfihoz lépett oda legközelebb. Tisztatekintettel nézett az ő egyre zavarosabb szemébe.
– Delthorn – mondta a férfi. Görcsösenigyekezett megjegyezni a nevet, de már reménytelen volt. Végül az állandóanhangzó zsörtölődés forrásához fordult. Egy törpe állt előtte, de már nemszámított ez sem. Mintha valaki megszorította volna a szívét emlékein át, éstöbbé nem engedte el.
– Nibin vagyok. Mit bambulsz? érti egyáltalánez a behemót dög, amit mondok neki?
A végsőválság
De ő már nem hallotta, ment gépiesen a többiekután, sőt köztük, de senki nem figyelt rá.
Megérkezett álmai csapatába, de senki nemtörődött vele. Mikor kiértek a városból, azt mondta valaki az ő szájával, hogyő külön megy. Ismeri az utat, mert már régen járt erre. Vállalja amegváltozott, elátkozottnak tűnő erdőben való utazást. Åt nem bántja itt semmi.
Valami fura volt azok számára, akik márismerték, de nem tudták, hogy mi. A nyelv amin beszélt, egy kis akcentustóleltekintve tökéletes volt.
Ekkorra ő maga már nem létezett.
Fájdalmat érzett, a hihetetlen fájdalom egypár másodpercre összerendezett néhány álmot. Ezek köré felépült egy pillanatalatt, ha nem is az igazi személyisége, de egy lenyomata annak.
Ez a személyiség egyszer nagyon szeretettvolna belesüppedni a más irányítása alatti kényelembe, másrészt felrémlettelőtte apjának a képe.
Döntenie kellett, de igazából régóta tudta,hogy itt nincs választási lehetőség.
Le volt kötözve, de szinte fel sem tűnt nekimint, ahogy a két idegen nő sem.
Kirohant a házból, be az erdőbe. Mintha meg issebesült volna, de nem érezte igazán.
Mindenki egyedül áll a föld szívén,
mit átdöfött a nap egy sugara,
és hirtelen leszáll az este.
SalvatoreQuasimodo:
és hirtelen leszáll az este
