Zsoldos Péter-díj két zsűritagjának, Sárdi Margitnak és Mandics Györgynek az értékelése Markovics Botond (Brandon Hackett) A poszthumán döntés című regényéről.Merész jövőkép a részekre szakadó emberiségről: a technológiai fejlődést preferáló poszthumánok, a való világ-tól teljesen elszakadó emberi tudatok, a nagy kollektív tudatba beleolvadó telepaták, a rövid ciklusú szaporodásra kényszerült vírusfertőzöttek között elsikkad a maival megegyező, kevéske emberiség. A téma nagyon sok mély filo-zófiai kérdést vet föl az élet lényege, az emberség, az emberi mivolt, a lét célja, a vezetés és a tömegek kapcsolata területén, többségüket bátran és eredetien. A nézetek kifejtése azonban sokszor felületes, az epikum és a jellemrend-szer esetlegességeivel felülírt, a lehetséges álláspontok és következtetések nem világosak. A téma sok nézőpontú, bonyolult narrációban jelenik meg, több idősíkban. El?ször is egy keret veszi közre, ami reflexiós pontként is szolgál egy aktív, de addig belülről sosem láttatott szereplő szemszögéből; aztán Nicole és Eliott naplói következnek, de ez mindkettejük esetében egy ponttól elhasadással keletkezett rész-személyiségek  élményeit jelenti; ráadásul Eliott naplói is időkeretbe foglalják ezek egy részét; közbül beékelődik Nicole régi napló-ja. Ez nagyon bonyolult előadást igényel, és némelyik attitüd nem is sikerült tökéletesen, pl. a serdül? Nicole nem serdül? módon ír és gondolkodik; általában is a legalább négy különböző személyiség (Eliott; serdül? Nicole; felnőtt Nicole; újjászületett gyermek Nicole) meglehetősen hasonló módon és stílusban ír és gondolkodik. A naplóattitüd számos esetben megbomlik, és önéletíró narrációba csúszik át: „Nem szívesen emlékszem vissza arra a reggelre, azt hiszem, életem legszörny?bb napja vette kezdetét. De nem, jöttek utána még rosszabbak is” (150). Alighanem helyesebb lett volna ezeket nem naplónak, hanem (önéletíró) följegyzéseknek nevezni. A cselekmény aránytalanul oszlik meg. A feszültség nehezen bontakozik ki (csaknem másfélszáz lap kell hozzá; a homályos célozgatások nem tudják a feszültséget fenntartani), majd egy rendkívül s?r?, összecsapásokkal, harcok-kal, tragédiákkal és bolygókatasztrófákkal teli rész után az utolsó nyolcvan lapon a legnagyobb összeütközéseket nem epikum, hanem csupán párbeszédek hordozzák, ráadásul virtuális személyiségek virtuális térben folyó párbe-szédei, amelyeknek valódi tétjük már nincs, hiszen az emberiség jövőjéről való döntés helyett metafizikai és etikai értékek forognak kockán. A szerkezet az összeütközéseket a kalandregény szerkezeti sémája szerint emeli egyre magasabb szintekre a sze-mélyek közötti, leplezett ellentétektől a bolygóméret? összecsapáson át az intergalaktikus méret? játszmáig. E har-cokban azonban túlságosan gyakran él az információvisszatartás eszközével: csak a magasabb szintről visszatekintve tudjuk értelmezni az alsóbb szint szembenállásait, korántsem hiánytalanul. A legmagasabb szinten a feszültség meg-sz?nik: galaxis-méret? entitások küzdelmeivel nem lehet azonosulni. Veszteségként könyvelem el, hogy a maradék „igazi emberiség” (ami se nem poszthumán, se nem telepata, se nem vírusfert?zött) vagy akár a teljes Föld sorsáról nem értesülünk, s a Tau új társadalma csak egy futó villanásban tűnik föl: ez nagy kihagyott esély az összevetésre és az emberlépték? feszültségkeltésre. A jellemrendszernél szintén a kalandregények megoldása uralkodik: szereplők tömegei sodródnak át váratlanul egyik táborból a másikba meggyőzés, leleplezés, kényszerítés révén. Mivel azonban az információvisszatartás miatt egyik táborról sincsenek jó ismereteink (mindegyik halogatja tervei körvonalazását, vagy töredékismereteket ad), egyik sem válik rokon- vagy ellenszenvessé, az így keltett feszültség emiatt küls?dleges marad. A súlyos mondaniva-ló sok helyütt epikus kényszert szül, a jellemek emiatt nem következetesek. A személyiségek nem hordozzák, hanem elszenvedik az összecsapást, magánéletük rajza sokszor elfödi a lényegi ellentmondásokat ahelyett, hogy kibonta-kozni segítené. Mindamellett következetlenségében is megragadó a tragédiákkal sújtott emberpár kettőse, amelyhez még az anya, Stephani járul halványabb, de karakterisztikus jellemmel, a többi szereplő jelleme amorf marad. (Csak úgy magunk között: értem én, hogy a cselekmény ezt kívánja, de a házastársunk – vagy bárki más – naplóját elolvas-ni tapló dolog. Biztosan lehetett volna olyan megoldást találni a kitudódásra, amely Eliott férji/emberi értékeit nem csorbítja!) Nagyon jól sikerült a Tau bolygó technikai, társadalmi, környezeti rajza, az élővilág, a fák, a városok, a színek, a szél, az építmények, ezek sokáig kísérik az olvasót. Bizonyos problémákat vet föl a Gömbön belüli élet értelmezése, de a regény teljessége szempontjából ezeknek nincs különösebb jelentőségük. A nyelvi megformálás általában kor-rekt, a környezetrajzban jóval sokszínőbb, mint a belső beszédben vagy a dialógusokban. Néhány kérdéses megfo-galmazása azonban akad; és a csillagászati névadás szempontjából helytelen a bolygónévadása: a Tau Ceti, a Delta Pavonis csillagelnevezések a csillagképekhez köt?dnek (a Tau Ceti a Cet csillagkép Tau csillagát jelenti, a Delta Pavonis a Páva csillagkép Delta csillagát stb.), így a bolygójukat nem hívhatják Taunak, Pavonisnak meg pláne nem, hiszen az a Pava ’páva’ szó birtokos esete. „Egy húron pendülünk” (141) – ez pejoratív hangulatú megnevezése a közös meggyőz?désnek, az írói szándék nem ez volt. „Mindez nem mentesít bizonyos dolgok nem ismerete alól” (168) – bár nehéz a mondat értelmét kihüve-lyezni, ez szó szerint azt jelenti, bizonyos dolgokat – bármi történjék – nem kell ismernünk. „Gaurinak máris van három lánya, két bájos és elb?völ? kislány” (404) – a harmadik meg egy boszorkány? Sárdi Margit Hosszú ideig úgy tűnt, hogy számomra ez a regény lesz a nyertes, hiszen a hagyományosan felépített, jól megírt regény az emberiség egy alapkérdését tárgyalja:milyen legyen a poszt-humán emberiség? Rálépjen-e az egyedek feletti paranormális kommunikációban egyesült szuperegyed létrehozása útjára, vagy maradjon meg az egyének laza halmazának, vagyis maradjon meg olyannak, amilyen eddig volt? Markovits elképzelésének lényege, hogy e dilemmával már más civilizációk is szembesültek, s elvetették a telepatikus kommunikációban egyesült szuperelme világát. Nincs Omega pont, nincs boldog feloldódás egy magasabb entitásban, mert ez egy „gonosz dolog”. A Gretchen-fák mint anti-telepátiás vírustermelők pompás ötlet, s íróilag az egyik leghitelesebb sci-fi remeklés az egyik hős utazása a fa belsejében, hajszálcsöveiben. Ha nem lett volna a könyv eléggé nehézkes indítású, akkor rá szavaztam volna. Mandics György]]>