„Szürke minden elmélet, zöld csupán az élet aranyfája!” Goethe

Lőrinczy Judit: A Bach-gép (Avana Arcképcsarnok 2010/1. Avana) Precízen megírt szöveg, csak pont az veszett el belőle, amiért meg kellett volna írni. Sem a riporter nem kíváncsi – pedig ez a szakmája -, sem a szereplők nem mondanak semmi fontosat. Pedig jók a helyzetek és a részvevők is. Ki kellett volna aknázni a lehetőséget. Majdnem mindenki ugyanazon a nyelven beszél, pedig pár szint azért létezik. A vége pedig katasztrófa. Azt még elfogadom, hogy gyerekként ott élt, és soha nem lépett be édesapja dolgozószobájába, bár számomra már ez is kissé furcsa. Igazából már gyermeknek sem volt kíváncsi? Akkor minek ment riporternek, vagy miért ilyen dolgokkal foglalkozott? És a végén hogy azt az agyat bele dobja a tóba, az tényleg katasztrófa. Mert az apja mondhatja ezt indulatból, vagy féltékenységből, de ő nem teheti meg. Egy gép, ami ilyen teljesítményre képes, és még az ember teljes külső-belső képét is tudja imitálni, kicsit többre kell, hogy képes legyen, mint csak zenét szerezni. Hiszen a főszereplőnk nem véletlen küzdött a gépek jogaiért, a riporter erről nem volt eléggé informálva? Van is erre egy óvatos utalás, az öreg tudós androidja. Ebben az irányban kellett volna elindulni. Így a szerző megölte az írást. Michael A. Farmer (Szántai Mihály): Családi kör (Új Galaxis 16.) Igazi 21. század közepi hangulat, Arany János után nagyon szabadon. Bár a nyelvi színt is olyan lenne! Sajnos a szereplők cselekedetei nagyon kiszámíthatók. Úgy a lázadóé, mint a konformista családé. Jobban el kellett volna rugaszkodni, hiszen ha bele gondolunk és visszapergetjük az időt, mondjuk, 30 évvel, és elgondoljuk akkor mi volt meg a mai világunkból, és mi lesz ennek fényében 30 év múlva, úgy nem nagy az írás nekirugaszkodása. Persze ha mindezt visszavetítjük a terjedelemre, akkor azért nem kell nagyon panaszkodni. Bár fel lehet egy világot építeni halandzsa szinten is, nem kell az olvasónak mindent érteni, elég beleéreznie magát. Michael A. Farmer (Szántai Mihály): Mielőtt eltűnik a virágok illata (Hihetetlen magazin) Lassú és kiszámítható. Poénra épül ugyan, de az egyáltalán nem csattan, és a két szereplő is elég „jellemtelen”. Pedig még egy titkos katonai kutatás is felvezetődik! El lehet olvasni, de gyorsan el is lehet felejteni. Szerkesztők használják „jobb híján”. K. Varga Beáta: Fényt! (Hihetetlen magazin) A bizonyosságnak mindig ára van, néha egy élet, máskor csak valami kisebb dolog. Az alapprobléma az, hogy a szerző saját kétségeivel nem tud mit kezdeni, ezért a novella csak misztikus marad, pedig ő a megoldás felé törekszik. Ez a kettőség kissé megviseli az olvasót. A szereplői eléggé sterilek, mintha nem is húsból és vérből volnának, mielőtt szent lenne belőlük. Pedig ha nem élnék meg becsületesen a hétköznapjaikat, kicsi volna a valószínűsége a megszentülésüknek. Viszont az írás hangulatilag a helyén van. Hantos Norbert: A repülés az élete (Új Galaxis 16.) Túl sok a feldobott lehetőség, amik közül számos elsikkad a megírás során. Kevesebb több lett volna, és még markánsabb, ha nyelvileg is nagyobb váltások volnának. A lehetőségeket az egyszerű felé kanyarítjuk el, ezért kimaradnak az SF-es megoldások. Egyszer már jó volna a Mindenséget nem katonai szempontból nézni, egyéb belső-külső lehetőségeket is felvetni. A „ha nem mi, akkor ők” alternatíva nem elég fantasztikus. Ez miatt a végén majdnem belefulladtunk egy tudományos giccsbe. Imre Viktória Anna: Pax aeterna (Új Galaxis 16.) Sajnos az elolvasás után az a benyomásom támadt, hogy ez a „hiszen a pápa nő” poénra épített írás nem is akart mást mondani. A háttér, hogy miért és hogyan jutott ide a világ, csak sejtetve van. De a sejtetés nem elég erős, picit több jobb lett volna. És mi van azokkal, akik nem vallásosak, mert a világ azért elég nagy? Bemutatni vagy ráéreztetni a másik oldalra is, esetleg pár idézet a nem létező szentkönyvekből, ami magyarázza a jelent. A diktatúra is lehet jó, ha megadja a külső-belső szabadság illúzióját. Miért is kell a főszereplőnek a végén meghalni? Mert így hatásosabbnak látszik? És ha meggyőzné a „ribit”, (tényleg miért nem egy frigid domina?), hogy ő jobb pápa lenne – már csak a hagyomány miatt is. Érdekes lett volna a belső ellenállás erősebb megmutatása. A technika tagadása, pedig már nagyon elcsépelt megoldás. Ezek miatt nem elég erős a hangulat, inkább csendes kietlenség lengi át az írást. Karádi Kázmér: Gutenberg-galaxis (Új Galaxis 16.) Nagy ötlet, sajnos a vége oda torkollik, ahonnan indult. Közben pedig semmi új nem keletkezik. Több parodisztikus elem, és sokkal fanyarabb kiszólások nagyon jót tettek volna. Szabadjára engedni a keserűséget, és mindenkit rettenetesen kiosztani. Az sem ártott volna, ha az írás jobban a jövőben játszódik: egy sci-fi-sebb világot lehetett volna teremteni, ahol meg is lehet halni egy rossz írás miatt. Sokkal gúnyosabban és kegyetlenebbül. Van ebben még lehetőség. Az alapötletet érdemes újra, más környezetben kidolgozni, és szélsőségesebb szereplőket választani. Ez az elképzelés megérné. Sümegi Attila: Rendszerhiba (Új Galaxis 16.) Ha jobban eltávolodunk a mai napi politikától, sokkal könnyebb lett volna többet mondani róla. A távolságtartás a dolgok fölé emel, és onnan jobban be lehet látni a terepet. A politikusi és a hétköznapi nyelv nem különül el eléggé, pedig jól lehetett volna vele jellemezni. „Véresebbre” is lehetett volna venni, nagyobb tétekkel és nagyobb bukásokkal! Nem a pusztulás a legnagyobb bukás egy ilyen világban, hanem – mondjuk – ha valaki a piramis legaljára kerül, miután már volt a dereka táján. Mert aki volt a csúcson, általában könnyebben viseli a bukást, hiszen már tudja mi mit ér! Sümegi Attila: Szilánkok (Avana Arcképcsarnok 2010/1.) Nincsen a főszereplőnek igazi belső világa, ami a szilánkokat összefogja. És nem csak az a feladat, hogy az olvasó számára közvetítsük egy darabjaira hullt világ egységét. Inkább azt kellett volna megmutatni, hogy a ködből felsejlő valóság hányféle irányba mehet. Ez a bányászkodás egy nagyon elcsépelt, és soha végig nem gondolt gondolat. Homokot mosni gyémántlapáttal! Az idegenek meg sem nem rondák, sem nem szépek, csak mások, még akkor is, ha széteszik az emberek agyát, miközben mindenkiből „badibilldert” csinálnak – bár nem tudom, miért. A vége pedig nem fizikai, hanem irodalmi katasztrófa, ez a „dugjunk még egy utolsót és kirobbanót” nagyon buta poén. Valyon Tamás: A halhatatlanság ára (Avana Arcképcsarnok 2010/1.) Nem csak a főszereplőt, de a poént is már sokszor és sokan lelőtték. És az ügynök neve, az kicsit fájt! A szerző túl nagy feneket kerített ennek a rettenetesen kicsi mondanivalónak. Igazából nem tudom, hogy ez az ár megéri vagy nem éri meg? Főleg ha bujkálni kell, még akkor is, ha ez „hawaii”. És az sem biztos, hogy el lehet dugni, vagy el kell dugni a világ elől. Át is vehetnék a hatalmat, és mindenki őrjöngene a lehetőség után. Az írók elképzelése szerint az öregek egyébként is mindent megtesznek, hogy újra fiatalok legyenek. Bár ez nem mindég igaz. Touchee (Kovács “Tücsi” Mihály): A halotti tor (Galaktika 242.) Engem ugyan nem zavart, de azért ez inkább gusztustalan, mint elgondolkodtató. Nem eléggé számítók és kéjencek az öregasszonyok. És a társaság fiatalabbjai hogyan állnak a kérdéshez? És a társadalom? Mi az az alapkonfliktus, ami ide jutatta a világot? Mert ha az nincs ábrázolva, akkor a történet csak ízléstelen turkálás! ”Jó mellei vannak Bözsinek, rántsuk ki”! Hát… máskor jobban végig gondolni!!! Touchee (Kovács “Tücsi” Mihály): Olajpusztító (Galaktika 248.) Jó, csak a rövidsége miatt nem volt sem idő, sem hely a történet rendes kidolgozására. Ez egy vázlat, egy lehetőség felvetése, de nem novella. Ilyen egy leadott szinopszis, amit aztán ki kellett volna dolgozni. Danny Graver: Édentől nyugatra (Fény a horizonton antológia, Cherubion.) Ilyen nagy rakás szöveggel már valamit illett volna mondani. Mert az itt közölt történet a szerző minden igyekezete ellenére soványka. Ezt 10 oldalban jól és izgalmasan meg lehetett volna írni. Igen sok benne az üresjárat. A hősök nagyon kiszámíthatók, átlag jellemük van, pedig lett volna hely a kibontásra. Persze ha nem volt mit! És itt van megint a nyelvi problémák kérdése: kis szlenges kitekintésen kívül mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazon a szinten. Talán a fantázia hiánya miatt, de nagyon soványka a világ ábrázolása, ami képek felmerülnek, típusfilmek effektjei. Pedig itt is lett volna lehetőség. Felmerül bennem a gondolat, minek mesél az, akit a saját meséje is untat? Fazekas Beáta: Fény a horizonton (Fény a horizonton antológia, Cherubion) Gondolom, nem én mondom először, ha igen, akkor az nagy baj. Technikailag jók a szövegek, csak nem mondanak semmit, üres, tartalmatlan játékok. De játéknak, mesének meg őrülten unalmasak. Mintha egy Wagner operát beletennénk egy imamalomba, és unásig hajtanánk. Nem mond semmit, de azt hosszan teszi. Pedig a szerző tudja, hogyan kell szövegeket létrehozni, csak nem tud vele mit kezdeni. Minden szürke sablon, szereplők, világ. És ebbe a hatalmas, mondhatni kozmikus szürkeségbe belefullad az egész. El kellene gondolkodni a szerzőnek, hogy talán olyan meséket/történeteket találjon ki, írjon le, ami őt is szórakoztatja. Még az sem volna baj, ha ezek a históriák nőies jegyeket viselnének magukon. Mert az itt megjelenő hím-ágálás rettenetesen idegesítő. Nincs belső tartalma. Mint amikor valaki jó hangon énekel, de fogalma sincs arról, hogy a dal miről szól. Ám büszkén kihúzza magát a végén, mert minden hang a helyén volt. És nem érti, hogy a hallgatóság miért nem tapsol. Fazekas Beáta: Fordulat (Ragálykommandó antológia, Cherubion) Egyszerűen egy kérdéssel tudnám összefoglalni: „ezt meg minek”? Semmit nem mond, a poénnak szánt poén már az elején kilógatja az ő lólábát. És ha ez sem marad, akkor minek? Valami rettenetesen szürke Terminátor utánérzés minden gondolat nélkül, egy kis IA beütéssel. Csak a szerző azt nem figyelte meg a filmben, hogy mi volt a fiú programozása, hogyan csikarta ki a felnőttekből a szeretetet. Mert annak a történetnek ez volt a legfőbb mondanivalója. De ez a történet, itt és most nem mond semmit. Szürke világban, szürke, feledhető egyedek teszik-veszik magukat, és döcögnek a történet vége felé. Aztán ott megnyugszanak. Csak az olvasó nem, és felteszi az elején feltett kérdést: „ezt meg minek”? Szélesi Sándor: Szörnyeteg a hajtóműben (Metropolis Media) Az elején még az izgatott legjobban, ki a szörnyeteg, hogy került oda, ahol van, és miért teszi, amit tesz? De olvasás közben rájöttem, mindez egyáltalán nem fontos. Itt sokkal lényegbevágóbb, ősi emberi kérdések bomlanak ki. És nem érdekelt már, hogy mennyire szőrös a Minotaurus háta. Fontosabb volt az, hogy ki, miért cselekszik, és van-e értelme a cselekedeteinek vagy csak sodródik az előítéletek árjában. Mert mindenki előítéletes, és ha sarkítódnak a helyzetek, ezek az elnyomott indulatok pusztítóan feltörnek. A szörnyeteg szinte segíti az embereket, hogy szörnyűségeket kövessenek el. És megöljék a bűnbakot, mivel itt és most nem lehet a Városon kívülre üldözni. Egy-két pontatlanság zavart, de elhanyagolhatóak voltak. Élmény volt a mese, ha egyáltalán mese volt, minden mitológiai hivatkozása ellenére. Nem tudunk vagy nem akarunk, de lehet, nem is merünk a Minotaurus szemébe nézni. Antal József: Vénuszlakók Arbeh. Egyedül (Galaktika 244,250.) Más bajom nincs, csak az ősi nyavalygás, hogy: „én, kérem, a tudomány tükrében nem ilyennek ismerem a Vénuszt”. De az embereket és helyzeteiket igen. És hiába a fantasztikus környezet, ezek a történetek maiak és nagyon földiek. A legjobb fantasztikus történetek azok, amelyek minden díszletük ellenére ma játszódnak, és velünk, velem történnek. A többi csak külsőség, az meg lehet bármilyen. Olyan, mint a manökenen a ruha. Nem annyira fontos, de ha a manöken hiányzik, oda a divatbemutató. Mind a két írásnak egyformán jó a színvonala. Bukros Zsolt: Matyi és a kutya (Avana Arcképcsarnok – különszám) Minden a helyén van, de igazából valamiért nem működik. Több és mélyebb is lehetett volna, így kicsit elmegy a giccs felé. Pedig a lehetőség megvolt, és megvoltak az eszközök is. Jobban át kellett volna gondolni. Így is fogyasztható, de benne maradt a lehetőség. Talán tömörebben használt nyelv és találóbb jelzők kellettek volna. Kissé megemelni a hétköznapokat. F. Tóth Benedek: 43 (Galaktika 250.) Minden a helyén, és az sem zavar, hogy egy végtelenített monológ, egyéni nyelvhasználattal. Nagyon keserű és nagyon költői. Soha semmi nem konkrét, minden csak hangulat. Van min elgondolkodni az olvasónak. K. Varga Beáta: Inga (Galaktika 240.) Inkább esszé, mint novella. Minden egyetlen gondolatnak van alárendelve, ezért nagyon vázlatszerű lett. Értem a gondolatot, de a történet háttérbe kényszerül, és a főszereplő cselekedetei is. Régi hagyomány, hogy inkább cselekedjen a szereplő, mint kiáltványszerűen deklarálja állapotát. Ehhez a mondanivalóhoz meg kellett volna találni a történetet, és a formát. A gondolat itt önmagában nem elég. Kis Zoltán: Egymillió éves traccsparti (Galaktika 249.) Az író többet filozofálgatott, mint amit az írás elbírt. Tömörebben fogalmazni, és nem széthúzni a történetet! A lehetőséggel élni kellett volna, nem visszaélni. A végén majdnem a saját paródiájába fordul. Pedig képes volt megteremteni egy világot, csak ábrázolni nem sikerült. A nyelvet ki kellett volna hozzá találni, mint ahogy a mai internetnek is szinte saját nyelve van. Egy jövőbeli nyelv nem ártott volna. Kuklis István: Amikor a vég a kezdet (UFO magazin 224.) Hajánál fogva előrángatott történet. Minden elnagyolt benne. A történet csak azért történik, mert a szerző így akarja, a szereplők és a helyzetek semmit nem alakítanak rajta. A vége poén pedig inkább kiszenved, mint sem csattan. És azt is a hajánál rángatják elő, mert a kis klapec a megszületése pillanatában tudott olvasni angolul, irigylésre méltó, még egy angol klapecnak is. Ja persze az ufók! Körtvélyes Ákos: Hozd a puskám, Mamus! (A jövő nagykövetei különszám, Avana) Tömör, benne van, ami kell, és a szereplők nem beszélnek, inkább cselekszenek. Minden sablonos, ami nem tesz jót egy írásnak, de a szerzőnek nem volt más választása. Sablonos a világ, és a helyzet, a szereplők is. De jó és lendületes. Közhelyek halmazából kihoz egy jó írást, az már valami. Itt és most jó, de azért máskor kicsit mívesebben! Lovas Lajos: Minek nevezzelek? (Galaktika 241.) Mind a két ábrázolt világ él és működik. A másodikban hősünk ugyanúgy szorong, mint egy kemény vizsgahelyzetben. Mondhatni, Sándorunk meg lett szívatva! A szerzőnek még arra is van pár mondata, hogy figyelmeztessen, ez a technika nem csak diákok számonkérésére hatásos. Kellően fanyar volt, és élvezetes. Márki István: Eppur si muove! (Galaktika 246.) Nem eredeti, de jó ötletből összehozott fáradt írás. Tanárosan száraz, nincs benne élet. Az olvasó elunja, mintha egy szürke verselemzést hallana. Senkiről nem tudunk meg semmi újat, pedig jó lett volna. És a végén kár hogy elhangzik a szállóige, mert pont ide nem illett. Talán inkább azt kellett volna megállapítani, hogy Isten hatalmasabb, mint aminek látszik… Nemere István: Öreg bolygó (Galaktika 243.) Az ötszázvalahányadik regény utáni, valahányadik ujjgyakorlat. „Untam magam, de már annyira belejöttem, és a napi penzumnak egyébként is meg kell lenni.” Nem több, inkább kevesebb. Mondhatni, egy hangulatos semmi. De azért azon legalább el kellett volna gondolkodni, ha ennyi űrhajót ilyen hirtelen elő tudnak állítani, pár nyamvadt hajtóművet rá lehetett volna szerelni arra az ügyeletes meteoritra, kisbolygóra (nem kívánt törlendő), és el lehetett volna vonatatni a mondanivaló útjából. Persze, ha elvontatták volna, a mi novellánk meg sem született volna. Nemere István: A legnagyobb kaland (Tuan Kiadó) Hát ifjúságinak nem ifjúsági, SF-nek nem SF! Olyan „ha már vannak ezek a szereplők, akkor megint csinálok velük valamit”. De mindez fáradt és unalmas. És a legnagyobb baj az, hogy az író valamikor a 60-as évek elején megállt az ifjúság akkori jelleménél. De már akkor sem olyan volt, amilyennek ő hitte. És ezeket a „hitt jellemeket” vetíti ki a jövőbe. A kaland nem kaland, még ha a legnagyobbnak is kiáltjuk ki, mert minden előre kitalálható. Könnyen írható, igen könnyen feledhető, és megkérdőjelezi, hogy igazából ez-e a science-fiction? Szigethy András: Az Isten szeme (Szépíró Műhely) A szerző úgy gondolta, a science-fiction-ben mindent lehet, mert itt semmi nem számít. Összehord tücsköt-bogarat, és azt hiszi, ezt le lehet nyomni az olvasó torkán. Közben egy kis közhelyes filozofálgatás, hogy érezzük a magas irodalomnak az ő szelét. Pedig, hogy őt idézzem: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!” De azért a könyvecskét meg kellett volna írni. Ez az olvasó semmibevétele, vagy egyszerűbben: hülyének nézi az olvasóját. Egy jó tulajdonsága van a könyvnek, hogy igen rövid. Sajnos ez nem irodalmi minőség. Az itt nem került elő, pedig egy Szépíró Műhely megtehette volna! Regényi Huba: Az Egyetértés kora (Galaktika 239.) Az ötlet jó, a megvalósítás is, csak nem elég karcos. Igazi mai magyar ősgyökös életkép, minden benne van, ami ma megtalálható. Ám egy kissé el kellett volna emelni a mától. Sajnos megérdemeljük a sorsunkat, pusztuljon, aminek pusztulnia kell. De soha nem az pusztul. Gondolom, a szereplők addig elutaztak, mondjuk Brüsszelbe. Eléggé „szifi”, és nagyon valóságos. Varga Tamás József: Letűnt idők múzeuma (Avana Arcképcsarnok – különszám) – Anya, mi az, hogy jó novella? – Tudod Pistike, az olyan valami, amit végig gondolnak, nem csak úgy oda kennek rutinból. –  Aztán anya elgondolkodott. – Persze mit is lehet elvárni ezektől a régiektől? Ezek már ilyenek. – Anya akkor inkább vegyél nekem jegesmedvét. – Ugyan Pistike, ne nyavalyogj, az is kihalt a jó írókkal, írásokkal egy időben. Hát ez történt, és ezen már a Jóisten sem változtat. Kasztovszky Béla: A következő szint (Galaktika 233-236.) Miután kiszidoloztuk Muhinát (mármint a munkás férfi és a kolhozparaszt nő moszfilm főcímes szobrát), és egy csomó csillogó és kevésbé sziporkázó jövőképen túltettük magunkat, akkor megistenülünk vagy belealszunk a fölösleges szövegbe, mert semmi nem történik, senki nem cselekszik, csak minden el lesz mondva, mint egy forradalmi kiáltvány. Szép az emberbe, emberiségbe vetett bizalom, de így leírva rettenetesen fárasztó. Sok-sok régi ötlet újra összelapátolva. Ezek nem emberek, hanem fél- és háromnegyed istenek. A világ pedig nem a jövő, hanem a kommunista Pantheon, aminek semmi köze a valósághoz. A legmegbocsáthatóbb az az egészben, hogy elég rendesen feminista. Ami megbocsáthatatlan, az a hossza. Negyed ennyi szöveggel is el lehetett volna mondani, talán akkor még emészthető is. Pedig az ötlet – amit a mai SF-ben istenítenek –, itt megvan, de a rettenetes szövegtömeg megöli. Bukros Zsolt: Isten szava (Avana Arcképcsarnok 2010/2.) Nem adtam volna egy vak lóért, ha veszi a fáradságot, és végiggondolja a lehetőséget. Ez így nagyon laposka. Már előbb is rájöhettek volna az átverésre, de nem figyelnek oda, mert ha igen akkor nincsen novella, vagy nem ez. Azt persze meg kellett volna írni. Annyi lehetőség lett volna, de szerzőnk kiszemelte magának a legszimplábbat. Mert a gondolkodás fáraszt, a közhelyek meg kéznél vannak, és a „holiwudi” klisék is. Nincsen gondolat, nincsen mondanivaló, csak többször megemésztett képek halmaza, másodkézből. Irodalmi árleszállítás. Az ötlettelenség végkiárusítása. Meg is érdemelte, hogy a másik gonosz kezében landolt. De jó volna, ha a szerző sem kerülné el a sorsát. És új autómárkákat kitalálni, mert ez a holnap azért holnap lesz! Lőrinczy Judit: A tűz középpontjában (Avana Arcképcsarnok 2010/2.) Megért volna egy misét jobban elmélyedni a lehetőségben. Mert az ötletben nagy lehetőségek vannak, de így csak a közepes ötletek maradnak. „Judit, Judit sohse kérdezz”, de azért ennél több van ott. Ami innen is borzalmasan hiányzott. Akárcsak a túloldal bírálatai, mert itt is megíródott, van, akit átsorolnak, mert „tévedni pichológusi dolog, mondta a kis sün”. És ha a múltat látják, akkor a jövőt is, és megalakíthatjuk a „NOSTRADAMUS RT”-t, és üzletelhetünk a világgal, és a Jóistennel, mert – gondolom – a végére eljutottunk volna, vagy el kellett volna jutnunk a végsőhöz, a NAGY FORGATÓKÖNYVÍRÓHOZ. No, az lett volna egy jó történet. Szakmailag jól megírt, csak nincs kibontva. Olcsón adtuk magunkat. Bukros Zsolt: Az emlékezet útvesztői (Avana Arckép 10/1) Érdekes, de jobban elsüllyedt a krimiben, mint a felvállalt lehetőségben. Az igazi SF-t csak poénként hagyta a végére. De a poén meg azért nem működött, mert a rossz szerkesztés miatt a szerző a végét már az elején sejthetővé tette. Pedig a jól végigvitt belső folyamatok tették volna az írást azé, aminek lennie kellett volna. Talán ha az író végiggondolja, hogy mi a fontos, és a szerint vezeti a történetet, hatásosabb lett volna. Kíméletlenebb lett volna a kíméletlen jövő.]]>