Sokan már a bemutató előtt is az “új Lost” címkével igyekeztek felhajtást csinálni az NBC új sorozatának. Annak idején a Flash Forward is hasonló jókkal indult, és egyébként hiába volt az első évad sokkal jobb, mint a teljes Lost sorozat, mégis eltűnt a süllyesztőben – a Heroes pedig szintén szép reményekkel indult, és folytatták ugyan, de minek. A The Eventről a pilot alapján egyelőre nehéz eldönteni, hogy hasonló karriert fog-e befutni, mint a Lost, vagy gyorsan meghal, mint a Flash Forward, vagy lassan nevetségesbe megy le, mint a Heroes. Az első epizód egy picit idegesítő, de ígéretes – a végén a legmeglepőbb csavarral, amit sorozatindítóban valaha láthattunk. Hogy tűnik picit idegesítőnek a nyitórész? Mert az izgalmak fokozása végett töredezettebb, mint egy átlagos Lost epizód. A legelső percben az “Esemény” történéseit láthatjuk – csak hát persze semmit nem látunk belőle, hála az ugráló belső nézetnek, majd visszaugrunk kb. 20 percet az időben, egy másik helyszínre, másik szereplőre. Aztán jönnek újabb szereplők, újabb szálak, újabb időugrabugrák mindenfele, kavarjuk meg minél jobban a nézőt alapon. Lehet, csak én nem voltam nagyon hangulatban, de talán mára vált elviselhetetlenné a rejtélyek folyamatos fokozása – komolyan attól féltem, hogy pont úgy járunk, mint a Lost esetében, hogy addig fokozzák a dolgokat, hogy a végén egy darab izzadságszagú nullává válik a rész. Szerencsére nem ez történik. Az egyik szálban az Átlag Amerikai John Smith Sean Walkert láthatjuk két különböző idősíkban – az egyikben még atyai áldással viszi nyaralni a barátnőjét egy luxushajóra, hogy ott majd jól megkérje a kezét, míg a másikban percekkel az Esemény előtt repülőgépet térít el. Ne aggódjunk, a két pont közötti útból szintén csak rövidke kis flasheket fogunk látni, hogy hogyan jut el idáig a figura, az bizony nem nagyon fog kiderülni, gondolom, ezt majd – újabb flashbackkek segítségével majd a szezon későbbi részében tudjuk meg… remélhetőleg nem pedig 3 szezon alatt. A másik szál egyben a másik véglet is egyben: az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Barack Obama Elias Martinez ennek a főszereplője. Hogy minél aktuálisabb legyen a sorozat, és hogy elhitessék, “ez a mi jelenidejű világunkban játszódik!”, ténylegesen igyekeztek minél inkább az Obama családról mintázni az elnök családját, aki természetesen feketebőrű. De nem csak a külsőségek idézik az USA valódi elnökét, hanem egy olyan jelenet, ami akár a Fehér Ház egyik tárgyalójában is elhangozhatott volna: egy CIA-snak kinéző fickó, egy brutál kinézetű tábornok és az alelnök arról győzködik Obamát Martinezt, hogy nagyon-nagyon nem jó ötlet bezáratni Guantanamot a Nagyon Szigorúan Titkos Létesítményt, és főleg nem jó ötlet róla sajtótájékoztatót csinálni. Vagy ha már van sajtótájékoztató, attól még ne zárjuk be. Meg hogy a többség jogainak meg jólétének érdekében meg kell vonni bizonyos népektől ugyanezeket a jogokat és jólétet – ehhez meg úgy tűnik, annyira nem fűlik az elnök foga. A háttérben közben valami születésnapi partija van az elnöki csemetének – aztán egy későbbi, addigra már megszokott, de a komfortérzetet annyira nem javító idősíkváltásban azt látjuk, hogy az elnök rájött a Nagyon Szigorúan Titkos Létesítmény létezésére, és lecseszi a CIA-snak kinéző fickót, hogy miért nem tájékoztatták erről őt… pedig A Függetlenség Napja óta tudjuk, hogy csakis kizárólag azért, hogy az elnök őszintén tudja azt hazudni, hogy nincsenek ufók. És persze oldalvonalon feltűnik a Nagyon Titokzatos És Mindenttudó Hölgy, Sophia Maguire is, akiről igazából semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy titokzatos és mindenttudó, és persze elhallgat ezt-azt, mert egy ilyen sorozatban ha legalább egy valaki őszinte lenne a másikkal, akkor pofonegyszerűen meg lehetne váltani a világot. Van a hölgynek valami ügynöke is, aki az flashbackek nagy részében sikertelenül próbálja meg elkapni szerencsétlen Átlag Amerikai Sean Walkert, aki nyilván szívesebben hancúrozna a szép szőke lánnyal, mintsem repülőt térítsen el, de hát istenem, ezt sorsolta a gép. Nem azt hiányolom egyébként, hogy nem most ismerjük meg a leendő szereplők lelkivilágának minden kivilágítatlan sötét zugát, de egyelőre karakterileg csak pálcikarajzot kapunk mindenkiről. A sok idősíkváltás egész egyszerűen túlzsúfolttá teszi a pilotot – izgalmasnak izgalmas ugyan, de némileg fárasztó. Frusztrálóan egyhelyben topogunk a pilot teljes időtartama alatt – paradox módon pont amiatt, mert túl sok minden történik, túl sok infótördéket szórnak szét. Mindezt persze azért építik fel így a készítők, hogy annál nagyobbat üssön az utolsó 60 másodperc – csak ezt valahol félig tudatosan érzékeljük is mi, nézők. Hja, és az utolsó 60 másodpercből derül ki az is, hogy miért foglalkozunk a sorozattal egy sci-fi oldalon. És akkor tényleg eljön az Esemény pillanata, látjuk megtörténni a dolgot – és már el is kapott a sorozat, egészen biztos meg fogjuk nézni a második epizódot. Én a magam részéről nagyjából 3-5 részt adok egyébként a The Eventnek: az alatt muszáj lesz kiderülnie, hogy érdemes-e hosszútávon is nézni a dolgot. Még egy Lost-szerű sorozatra nem akarok időt pazarolni, ahol a készítők csak arra képesek, hogy sorra dobálgassák be a rejtélyeket, amiknek a 10%-át megfejtve háromszor annyi rejtély keletkezik és/vagy a karaktereket a hajuknál cibálva rendezgetik mindenféle klikkekbe. A The Event készítői remélhetőleg tanultak a Heroes hibájából is, és nem hagyják, hogy önmaga érdektelenségbe fúló paródiájává váljon a sorozat – a stúdió meg remélhetőleg a Flash Forward példájából tanul, és nem barmol szét egy amúgy ígéretes alapot mindenféle évadközi irányváltásokkal. ]]>