A Taurus kékes törzse fölénk tornyosul.
Tengerészlakoma
Kesztyűs kezemmel megragadom a kapaszkodót és fellendítem magam a zsilipajtóig. Hátrapillantok, a biztosítókábel mesebeli kígyóként tekereg mögöttem. A kézhurkok mindegyikébe fogódzkodik valaki; ötméterenként fehér szkafanderes alakok lebegnek az űrben.
Várok.
A mentőkomp úgy ötmérföldnyire távolodott el tőlünk, repedt burkolatával és üres üzemanyagtartályaival már csak egy kihalt és béna roncs csupán. A harmadik hátrakétával értem el a Taurus menedékét; a kábelt magam mögött húzva átröppentem, és átvontattam a többieket. Hibázni nem lehetett, a komp levegőkészlete elfogyott, és a Taurus kapitányával folytatott rádióbeszélgetés az utolsó csepp energiát is elszívta a cellákból.
Lionel Wigg és a marsi teherhajó volt az egyetlen reményünk a túlélésre.
A Taurus üzemanyagkészlete szintén elfolyt, de hatalmas akkumulátorai még elegendő energiát szolgáltatnak a létfenntartó rendszerek számára. Wigg kapitány rendkívül készségesnek tűnt, bár a Gemini robbanása az ő hajóját is megrongálta. Rekedtes hangjából sütött a düh.
– Egy átkozott repeszdarab telibe találta az üzemanyagtartályt! A sodródást megállítottuk, de ennél többre már nem futja. Oxigén és élelem van bőséggel, jöjjenek át, együtt megvárjuk a mentést. Hányan vannak? Több túlélőről nem tudnak?
– Tizenöt férfi és öt nő. Nem tudjuk, mi lehet a többiekkel. Ãtmegyünk! – szólt a válaszunk, és boldogan összeölelkeztünk, hogy mégis megmenekültünk.
– Rettenetesen sajnálom a többieket! Várjuk magukat!
A Gemini, az emberi kéz alkotta egyik legnagyobb utasszállító úgy adta meg magát a pusztulásnak, mint egy bölény a rátámadó hiénafalkának. Nem menekült a sorsa elől, hanem megállt, és reszketve megvárta, amíg feltépett bőre alól az utolsó csepp vére is elfolyik, csak azután dőlt méltósággal az oldalára.
A sorozatos robbanások végiggyűrűztek hosszú, csőszerű testében, míg végül az utolsó detonáció darabokra vetette szét. Haláltusájában megsebezte a mentőkompokat, amelyek kétségbeesetten igyekeztek elmenekülni az izzó repeszfelhők elől.
A négyest és az ötöst láttam felrobbanni…. Talán a hatost is, de ebben nem vagyok biztos. Ki számolja már?
Háromnapi hánykolódás után végre sikerült megfékezni a forgást, és az utolsó üzemanyagcseppekkel a Taurus felé irányoztuk magunkat.
A Gemini közelében tartózkodó marsi teherhajó is kapott az áldásból, de Lionel Wigg, az öreg űrtengerész–kapitány megnyugtatott bennünket, ha át tudunk menni a hajójára, ott bevárhatjuk, amíg a mentőosztag megérkezik, és hazaszállít bennünket.
– Azok a csirkefogók nem kapkodják magukat túlságosan, de addig szívesen látjuk önöket egy felejthetetlen tengerészlakomára – ígérte.
A zsilipajtó végre megmozdul, és lassan becsúszik a tokba. Sárga szkafanderes alakok bukkannak fel mellettem, és behúznak a zsilipkamrába. Egy csörlőre kapcsolják a kábelt, és a többieket is bevontatják a menedékbe. Már biztonságban vagyunk.
Mint hajótöröttek a hajótöröttek között…
Boldog hangzavar.
Az orvosi vizsgálat után beírják az adatainkat a hajókönyvbe. Név, lakcím, azonosítószám, testtömeg, fiziológiás paraméterek. Mindenki egészséges, csak most tudatosul bennünk igazán, hogy megmenekültünk.
Lionel Wigg alig hagy időt, hogy összeszedjük magunkat. Kényelmes kezeslábasba bújunk, levetett ruháinkat az egyik matróz összeszedi és elviszi.
A Taurus étkezőjében egy tűt sem lehet leejteni. A tízfőnyi legénység és a húsz megmentett összepréselődve ül a műanyag asztaloknál. Wigg beszél, közben a magasba emeli poharát.
– Köszöntöm a szerencsés túlélőket a hajómon. Kérem, álljanak fel, és egy percig gondoljanak azokra, akiknek nem sikerült. Kár értük… nagy kár…
Felállunk, a könnyű székek hátracsúsznak, és lassan elül a zsivaj. Csendben emlékezünk. Nem a halottakra, hanem a saját életünkre. Ãtvillan a szemem előtt a húgom arca, az elmúlt napokban már többször láttam magam előtt vörösre sírt szemeit. Gyászszoborként, fekete fátylát felhajtva a sírom felett állt. A koporsómban csak egy marék föld jelképezi a testemet, ami örökre eltűnt az űrben.
Könny és föld, sár és ember.
Lehajtom az italt. Soha nem kóstolt íz tölti meg a számat, kesernyés aromája csak az első pillanatban kellemetlen. Az erejét nem is érzem, és enyhe gyógyszerillat csapja meg az orromat.
– Saját főzésű likőr. Jót tesz a gyomornak. Szétterül odalent, és szapora munkára készteti a bélbolyhokat – neveti a kapitány, amikor mindenki a poharát szaglássza. Ahogyan elvárható, ő és a matrózai rumot isznak.
Wigg arca barázdált és kerek, akár a telihold. A csillagpor megült terebélyes szakállán, és kopott ezüstre színezte a barnát. A kapitány testes, hangja öblös és mély, szinte a gépteremből szól.
– Nemrég beszéltem a mentőosztag parancsnokával. Százhatvannyolc standard óra múlva felvesznek bennünket és hazavontatnak.
éljenzés.
Tányérok és újabb poharak kerülnek az asztalokra. Egy keskenyarcú férfi behozza a levest.
– Igazi matrózragu ez hölgyeim és uraim – mondja a másodtiszt, és telemeri a tányérját. A szemben ülő idősebb nő orra izgatottan megremeg az ételpárától. A három napig fogyasztott szójapor, szintetikus csokoládé és fehérjetabletta ízét egy pillanat alatt elmossa a ragu illata.
– A régi időkben, amikor még a tengerek hullámait szelték, ez volt az étel, amit hosszú hónapokig sem untak meg a hajósok. Szedhetek önnek?
Elenor Bennigton elmosolyodik.
– Köszönöm, nagyon kedves.
A másodtiszt kiszolgálja, majd bólintásomra teleszedi a tányéromat.
– Lássunk neki!
A ragu valóban fantasztikus, forró és zamatos. égeti a torkot, de nem csal könnyet a szemekbe.
Leibnitz, a velencei kereskedő nekiesik az ételnek, mint egy éhes oroszlán.
– Miből készült? – kérdezi két falat között, és a vastag szaft lecsorog az állán.
– Marhahús, krumpli és csülök, sörben párolva – feleli a kapitány. A szakács kétszersülthalmokat hoz fémtálcákon. Mindenki vesz belőle, Wigg egyenesen maga elé húzza az egyik tálcát.
Leibnitz bólogat.
– Az jó. A csülök mindenbe jó. Öt éve ettem először egy magyaros konyhán, azóta nem tudok betelni az ízével. Ez különösen jó – mondja. Ropogtatja a kétszersültet, majd ragut kanalaz fölé. Alaposan megrágja, mint aki egy borról akarna véleményt mondani.
– Omlós és puha, mintha csak egy szűzlány főzte volna.
Nevetés.
– Groom mint szűzlány? – A kapitány teleszájal harsonázik, és az asztalt csapkodja. Arca hirtelen kivörösödik, köhögni kezd. Fulladozik, a másodtiszt felpattan, és tenyérrel a hátára ver.
– Hát ez félrecsúszott – lihegi Wigg még mindig nekipirultan. – Hé, te szűzlány! Öblíteni akarunk!
A szakács elmosolyodik, érti a szót, és máris behozza a gravitációbiztos fémkancsókat.
– Ez nem valami szintetikus lötty, kedve
s barátom – mondja Christian Koch, a gépész, miközben felpattintja az egyik kancsó biztonsági zárját. Negyven körüli jóképű fickó, tizenöt éve szolgál a kapitány alatt.
– Eredeti, földön termesztett árpából főzik a szíriuszi állomásokon. én német vagyok, anyatej helyett sörön nevelkedtem, hát elhiheti nekem, hogy ez valóban príma minőség!
– Parancsol?
A sör mézfényűen csillog, a gépész teletölti a poharamat. A teteje kihabzik, és lecsorog az oldalán.
– Fenékig!
Iszunk. Aztán megint iszunk.
– Azt mondja földi árpából? – kérdezi a túlfélről az egyik utas, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, ezért magamban csak John Doenak hívom. Jellegtelen, átlátszó ember, akinek társaságban egy pillanat alatt nyoma vész. Arca sápadt és keserű, kerüli a szavakat, most is csak a sör oldja meg a nyelvét.
A gépész legurít a torkán még egy pohárral, és letörli az ajkáról a habot.
– Azt. Főleg mi szállítjuk, de odakint megvesznek bármilyen terményt, ami a Földről való. Nagyon magányosak azok az állomásiak, ötévente sorsolással döntik el, ki utazhat haza fél évre.
John Doe a poharába mered, Elenor pedig felkacag. Arca kipirul a sörtől, a nevetése ragályos.
Gaby Bound, a fiatal tanárnő helyesel. Nem lehet több harmincnál, de már megfordult néhány űrállomáson.
– Egy évet dolgoztam a Krav–II bányásztelepén, és majdnem beleőrültem az unalomba. Nincs ott semmi, csak a munka és az alvás. A gyerekek erős csontúak és koravének, arra sem tudtam megtanítani őket, hogyan kell játszani.
Wigg kapitány megint az asztalra csap hogy összezörrennek a poharak.
– Nem szomorkodni ültünk le! Most kötelező a jókedv, barátaim. Ha mindenki befejezte a ragut, Groom mester tálalja a sültet.
Leibnitz megtörli gyöngyöző homlokát, a forró matrózragu kicsapódott rajta.
– Az is vanő Már háromszor szedtem! Miért nem szóltak?
A legénység szorgalmasan töltöget magának, mi sem maradunk el tőlük.
– Meg akarnak bennünket ölni? – kérdezi a kereskedő, amikor meglátja a roskadozó tálakat. A kapitány és Koch összenéznek, majd a gépész vállat von.
– Kacsasült, pulykasült, marhasült – sorolja Wigg a menüt. – Vegyenek bátran! Megdézsmáltuk a Wenege Corporation szállítmányát, de a biztosító megtéríti nekik. Egy ilyen katasztrófa után az is csoda, hogy mind épségben vagyunk.
– élelmiszert szállítanak? – kérdezem a másodtiszttől, aki egy tökéletesen barnára sült marhaszeletet ejt a tányéromba. A hús szaftja rám fröccsen, a tiszt likőrt csorgat a poharamba.
– Oda se neki, mossa le belülről!
Megint iszunk. A tiszt kackiás hab-bajuszt növeszt, ettől nevetnem kell.
A marha után leveszek a tálról egy kacsacombot. Gyönyörű! A bőre barnáspiros és ráncos, mint egy ajak, amire fűszerrúzst kentek. A fogam alatt halkan megroppan, azután a hús vajként elomlik a számban. Alig nyelem le az utolsó falatot, már a következő combért nyúlok.
Eltelünk az ízekkel, pórusainkból lassan zsír szivárog. Eszünk. Nem, inkább falunk. Minél több ételt kerül elénk, annál jobban kívánjuk.
– A raktér tele van hűtőládákkal. A Plútón túli állomásokra kellett volna szállítanunk őket, de ebből már nem lesz semmi. Feltörettem a pecséteket, és kiolvasztattam egy kisebb városnak elegendő élelmet – mondja Wigg, és erős fogaival letépi a húst egy combról. Lassan, őrölve rág, rendíthetetlen nyugalommal eszik, mint ahogy az űrt járja vagy harminc éve.
Gaby Bound fintorog, de közben szorgalmasan rág.
– Saláta nincs véletlenül? Úgy érzem magam, mintha felpuffadnék ettől a rengeteg hústól. Lenyelek egy falatot, és azonnal hízom tőle.
A legénység kineveti, mire elpirul.
– Kislány, hagyja a diétát. élvezze az életet, ha elfogad az öregebbtől egy jó tanácsot – int a lány felé Wigg a kacsacombbal. A csont fehér végéről rojtokban lógnak le az inak, a kapitány szakállán zsírcseppek izzadnak.
Helyeselünk.
– Az élet rövid, ezt maga most megtapasztalta. Felszáll egy utasszállítóra, élvezi a luxust és a társaságot. Megismerkedik emberekkel, utazó kapcsolatokat alakít ki. Barátokat szerzett, ha csak egy útra is. Talán egy csinos matrózon is megakadt a szeme, aki éjszakánként belopózott magához egy–két örömteli órára – mondja a kapitány, mire hálásan felkacagunk. Gaby elpirul, és tiltakozva a fejét rázza. A feszülő gyomromtól furcsa látomásom támad, a nevetőráncai elfolytak, kitelt arcára fényesen simul a bőr.
– Ne butáskodjon, az élet már csak ilyen. Maga roppant csinos, kár hogy a nagyapja lehetnék, ne vegye hát rossznéven tőlem a szavakat. Az élet egy terített asztal, csak le kell venni, amit a szája megkíván. élhet salátalevélen is, miközben maga körül mindenki eltelve falatozik, de okos dolog ez? Láthatja, csak a vakszerencsén múlt, hogy nem veszett oda a Gemini robbanásakor, és csak a vakvéletlenen, hogy mi éppen erre jártunk, és felvettük magukat. éljen boldogan, és főleg egyen! Egyen sokat!
Megtapsolom a szavait és töltök magamnak egy pohár likőrt. Alig ér le a gyomromba, máris megszűnik a feszítő érzés.
– No, akibe fér, abba fér, akibe nem fér az majd helyet csinál neki! Jöhet a hal! – kiáltja a kapitány, és Groom barátunk eltűnteti a megrokkan sültes tálakat. A mozgása gyors és olajozott, látszik, hogy nemcsak főzni, hanem felszolgálni is tud.
– Hal is lesz? – kérdezi Tom Denmoor, akivel már a Geminin összebarátkoztam. Nagy szerencséje volt hogy velem tartott és nem egy másik komppal menekült.
– Hajósokat el tud képzelni hal nélkül? – kérdezi egy matróz, akinek vörös égésnyomok borítják az arcát. Rám emeli a poharát.
– Egészségére! – a sör egy pillanat alatt eltűnik a torkában.
– Úgy bizony – szólal meg Wigg kapitány a fogát piszkálva. – A hal nekünk olyan, mint a farmernek a marha.
Tom nyögve hátradől.
– Tele vagyok, de megkóstolom, mert űrhalat még nem ettem. Az űr óceánjából pedig csak űrhalakat foghatnak ki, nem igaz?
Megint nevetünk. Wigg saját kezűleg tölt Tom poharába
– Igya csak ki, ez majd helyet csinál a halnak! Jöhet a halászat!
– Kivetjük a hálót és befogjuk a Halak csillagképet is – kurjantja egy matróz.
– Befogjuk, befogjuk! – felel rá hangosan a társaság..
érkezik a hal. Nem úszva, hozva. Groom arcán üdvözült mosollyal fogadja az elismerő szavakat.
– Nem értem hogy tudok ennyit enni. Ez mennyei! – sóhajtja Gaby Bound, és apró, fehér fogaival macskaként harap a halba.
A halhús lefoszlik a szálkákról, és fehérebb a legfehérebb tejnél is. Wigg filozofálni kezd. Beszéddel spórol a gyomrára.
– Már év tízezrek óta ismerik a csillagjegyeket. A Halak uralkodó bolygója a Neptunusz, szimbóluma pedig két összefonódott hal. Az egyik árral szemben, a másik az árral úszik. A Halak, barátaim, a kezdeteket jelenti, de mert a legutolsó jegy a zodiákusban, az örökkévalóságot és a lelki újjászületést testesíti meg. Gondoljunk hát tisztelettel Neptunuszra, aki a római mitológiában a tengerek mindenható ura. Hajósok vagyunk, elkötelezettek Neptunusz iránt,
mert ő a mi istenünk, barátaim! Fenékig! – emeli megint magasba a poharát.
Taps.
– éljen Neptunusz! – zúgjuk és összeverjük poharainkat.
A hal maradéka távozik, megkönnyebbülünk. Tom kerek, nedves arcát törli egy kendővel és sóhajtozik.
– Kész, több egy falat sem menne le a torkomon!
Elenor eltolja maga elől a tányért.
– Azt hiszem, még életemben nem ettem ennyit.
A Taurus matrózai megéljenzik. Wigg összenéz a gépésszel és elmosolyodik. A kapitány az órájára pillant, majd a gépész füléhez hajolva halkan mond neki valamit. Koch feláll és kimenti magát.
– Elnézést, utána kell néznem a desszertnek – mondja, mire szörnyülködve felkiáltunk.
– Már nem bírjuk!
Koch magabiztos léptekkel távozik, én meg sem tudok mozdulni. Wigg legyint egyet és morog.
– Ugyan csak nem akarnak megcsúfolni bennünket? Kitartás, barátaim! A jó étkezéshez elengedhetetlenül fontos az édesség. A sok édesség. A szénhidrát és a fehérje az ember üzemanyaga.
Leibnitz a poharát kocogtatja a körmével.
– Kapitány, az űrtengerészek mind ilyen nagyevők? Egy hétre valót magamba tömtem, és úgy érzem magam, mint aki egy évig tudna emészteni. Nézze, még a kezem is feldagadt – mutatja virslire dagadt ujjait.
– Szerencsére csak ritkán adódik helyzet egy rendes tengerészlakomára, de aki egyszer részt vesz rajta, az soha többé nem felejti el – Wigg megint az óráját nézi.
– Köszönjük a vendéglátást, kapitány – mondom én is fakó hangon. Az arcom tompán lüktet, amikor megérintem, ujjaim hiába keresik az ismerős vonásokat. A nyakam megvastagodott, mindenütt tömött, zsíros húst érzek. Összezavarodva kérdezem:
– Hamarabbra várja a mentőosztagokat? Még egy hét, amíg ideérnek, addig néhányszor degeszre esszük magunkat.
Az ajtóban felbukkan Koch és a szakács. Wigg elkomorodik.
– Attól tartok arra már nem lesz idő. A mentőosztag valóban egy hét múlva érkezik, de sajnos a pályánkat keresztező meteorraj alig három óra múlva.
Rémülten kiáltunk fel. A Taurus mozgásképtelen, nem tudunk kitérő pályára állni!
– Meg fogunk halni! – sikoltja Elenor és Tom nyakába borul. Tom a rázuhanó súlytól meginog, és mindketten a padlón kötnek ki.
A gépész és a szakács kezében fegyverek jelennek meg. Ránk céloznak, az arcuk kifejezéstelen. A legénység feláll, és elhúzódik mellőlünk.
– Csak nyugalom! – dörgi a gépész. A kapitány elgondolkodva simogatja csillagportól kopott–ezüst szakállát.
– A robbanás után reménytelen helyzetbe kerültünk. A Taurus megsérült tartályait ugyan behegesztettük, de üzemanyag nélkül nem tudunk elmozdulni a pályánkról. Egyetlen reményünk a Koch mester által készített szerkezet volt, amellyel a raktérben felhalmozott többmázsányi hús elégetéséből üzemanyagot lehet előállítani. A húst bekészítettük a szemétégető kamrába, és Koch úr felszerelte a szerkezetet a kamra elszívójába. A készülék kiszűri az égéstermékből a szénhidrogéneket, és egy katalizátor segítségével üzemanyagot párol le belőlük.
A kapitány szomorúan megrázza a fejét.
– A finomítás után azonban még mindig hiányzott ahhoz, hogy egy néhány másodperces gyújtással biztosan letérjünk a halálba vezető pályáról. Ekkor jöttek maguk… Nos, kedves barátaim, ugye kitalálták már, honnan szerezzük meg a hiányzó mennyiséget?
Elsápadok, beugranak a gyermekkoromban olvasott tengerész rémtörténetek. A tengerészlakoma! Hajótöröttek a viharos óceánon, akik sorsolással döntik el, hogy kit esznek meg, hogy életben maradjanak! A kapitány nem törődik velünk, zavartalanul folytatja.
– A telepes kolóniákon használt szintetikus sertéshizlaló hatására, amelyet voltak kedvesek likőrként elfogyasztani, önök jó néhány kilóval gyarapodtak az elmúlt órákban. Ez az anyag lebontja a gyomorba került táplálékot, és zsírrá alakítva azonnal beépíti a disznók szervezetébe. Az emberekre pedig mégy gyorsabban hat.
Remegve tapogatom magam. Kényelmes kezeslábasom alatt hájhurkák burjánzanak, többszörösére hízott mellem petyhüdten lóg hordóhasamra. Húsz-huszonöt kiló háj rakódott rám…
Leibnitz szeme felakad behízott üregében. Már alig lát a zsírpárnáktól.
Gaby Bound zokogva markol terjedelmes combjába. Tépi és szaggatja a húsát.
– Alexa… Alexa… mi történt velünk? – nyögdécsel, de a rám törő hányinger belém folytja a szót.
– Koch mester készüléke a zsírt sokkal jobb hatásfokkal dolgozza fel, a hízásuk tehát nem volt hiába való. Az érkezésükkor mért súlyuk nem lett volna elegendő a szükséges hajtóanyag előállítására, de most már kedves barátaim, összejön a hiányzó mennyiség.
Elborzadva üvöltünk fel. Kitör a pánik.
Lövések csattannak és Wigg kapitány öblös hangja keresztülüt a hangzavaron.
– Megmondtam, a tengerészlakomát egyetlen résztvevő sem felejti el!
]]>
