A nagy probléma az, hogy ma már nem lehet ártatlan szemekkel rácsodálkozni a világra és bejelenteni, „én ezt nem tudtam, kérem, hogy nem ezt kellene tennem.” Sem írónak, sem szerkesztőnek. Hiszen tele vannak a boltok és az internet példákkal, hogy mit lehet, és sajnos olyanokkal is, mit nem kellene. Aztán mégis csak az jelenik meg, amiről az olvasó úgy érzi, nincsen eléggé átgondolva. A Karcolat egy novellákból álló válogatás. Lehetne írásról írásra boncolgatni, de ez az olvasó számára érdektelen, a szerzőket meg csak idegesítené. Tehát marad az a lehetőség, hogy általánosságokat fogalmazunk meg olyan hibákról, amelyek gyakran előfordulnak, majdhogynem kötelezőek. Vásárhelyi Lajos írása a Karcolat Amíg világ a világ című kiadványáról. A külcsín megteszi, bár elég sötétre sikerült. A szín egy antológiához jó, ha nem volna az a „női-magazinos” kép rajta. Az alcímről nem érdemes vitatkozni, ez megtörtént. Jópofizni akart valaki, de félresikerült, főleg úgy, hogy az adott novellának ez a mondata nem is lényegi elem, és az írás sem súlypontos. Máskor azért érdemes figyelni, mivel egy ilyen címadás nevetségessé tehet jobb sorsra érdemes ügyeket is. A nyomda nem volt a helyzet magaslatán, mert vannak helyek ahol egyetlen apró mozdulattal, sokkal szebb felület jött volna létre. Ez nem teljesen a szerkesztők feladata, hiszen a tipográfia egy szakma, és a tördelőnek illik értenie hozzá. Ezért a kiadvány itt-ott lyukas, és a látvány döcögős. Az írásokkal kapcsolatban, úgy éreztem, kicsit elhamarkodott volt a nekiindulás. Mintha a nyomda kényszerítette volna, hogy azonnal hozzunk össze valamit. Válogatáskor aztán az derült ki, „csak ennyink van”. Ha ez így történt, akkor inkább várni kellett volna. Sok olyan írás van, amit a szerzője nem gondolt végig, és senkivel nem is beszélte meg, hogyan lehetne az ötletét hatásosabban megvalósítani. Sokszor nem érzem az írás mögött azt a gondolatot, világlátást, véleményt, ami a szerzőt arra mozdította, hogy ezt az írást elkövesse. Nem gondolkodtat el, inkább az jut eszembe, talán ő sem tudta miért teszi, amit tesz. Most nem csak arról van szó, hogy mások által már sokszor lerágott csontot kezdünk újra rágni. Mert azt is lehet nagyon egyénien megvalósítani. Hiszen csak a történetek száma véges, a kivitelezés, elmesélés lehetőségei kimeríthetetlenek. De ha nincsen gondolat, akkor hamar vakvágányra futunk, és az olvasó csak mérgelődik, hogy ilyen novellákra pazarolja az idejét. Van itt minden vegyesen, és néha ez zavaró, mert akaratlanul össze nem hasonlítható írásokat próbálunk összehasonlítgatni. Ám elolvasva őket kiderül, hogy három csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak azok, amiket érdemes elolvasni, és utána még el is gondolkodik az olvasó. Azután vannak azok, , amiket ha szerzőjük végig gondolt volna, hogy mit is akar vele, egészen jó írás kerekedett volna belőle. És legvégül: azok, amiket nem volt érdemes még megírni sem, mert csak halvány ujjgyakorlatok. Mert vannak hagyományos csapdák is, amikre a szerkesztők nem figyelmeztették az írókat. Ilyen, Az Anya-természet Project. Az ötlet kiváló, csakhogy az író bele esik egy őshibába. Ha megfogalmazok egy zárt rendszert, akik azon belül mozognak, csak a rendszer belső logikája szerint cselekedhetnek, és csak belső fogalmakat használhatnak, a külsőről nem lehet tudomásuk. Vagy, ahogy az ószövetségi próféta mondja: „Ti nem gondolhatjátok, amit Isten gondol. Ti nem mondhatjátok, amit Isten mond!” Mert csak teremtmények vagytok, a tudásotok a teremtményé, nem a teremtőé. Magyarán, az egerek nem szidhatják a professzort, bármennyire intelligensek is, és nem adhatnak a labirintusnak, kívülről a kísérletezőktől származó nevet. Fogalmi és névrendszerük csak a sajátjuk lehet, ami a rendszer belsejéből származik. Ezt azért szokták kikerülni az írók, mert igen nehéz megvalósítani. De ha kikerülik, elvész a történet értelme. Még magyarabbul, a méhek nem nevezhetik azokat a dolgokat virágnak, amiről a mézet gyűjtik, és a mézet sem nevezhetik méznek. Mert ezek emberi fogalmak, és azok a méheken kívül keletkeztek. De semmi kesergés, ebbe szinte mindenkinek a bicskája bele szokott törni. Hogy azért meg lehet valósítani, példa rá Zsoldos Péter Ellenpont című regénye. Kutya nehéz, de hálás feladat, ha sikerül az író nagyon sokat tanul belőle. Ezzel azért foglalkoztam hosszabban, mert visszatérő hiba, és főleg science-fictionokban fordul elő. A következő, amivel nagyon el lehet rontani a legjobb írást is nem odafigyelés, vagy rossz szerkesztés miatt, az az, amikor jó előre lelövöm a poént. Ez történt az Egy tudós hite című novellájában. Tessék belegondolni, ha a két tudós pont fordítva viselkedne, milyen meglepetés volna az. Így csak az derül ki, amire az elejétől számítottam. A „döniken-hitű” tudja, mit hoz a jövő, a vaskalapos pedig erőlködik, és nem válogat az eszközökben. Így az írás nem érdekes. Egyébként minden a helyén van, a környezet, a leírások, de érdektelenné válik. És azért egy gyilkosságot ugyan úgy nem lehet ilyen olcsón megúszni, mint egy ilyen nagy horderejű felfedezés eltitkolását. A sok „hülye beduin” úgyis kikotyogta volna. El lett baltázva egy nagy lehetőség. Ám a fantasy novellák közül is előkerül egy briliáns írás, ami belehalt abba, hogy nem lett végig gondolva, megszerkesztve. A Holló Hajnala. Nagy lehetőségek elpackázása. A szerző mindennek birtokában volt, ami egy jó íráshoz kell. És az ötlet a hollókkal zseniális. Minden adott volt, csak néhol vissza kellett volna fogni az elszabadult fantáziát. És jól megszerkeszteni. Talán ha rövidebb a novella, az rákényszeríti a szerzőt egy összefogottabb ábrázolásra. A fantasyk átka a terjengősség. Aztán vannak a másik oldalról a végletek, amiket talán megírni még meg lehet – hiszen a szerző azt tesz, amit csak akar -, de a szerkesztőknek ébereknek kell lenniük. A Sziklaszirten-ben az történt, hogy a szerző hülyéskedni akart, de elég rosszízűre sikerült, sajnos. A számítógép mindig ad egy lehetőséget az írónak az ilyen kivédésére: mentse el a fájlt, majd nyissa meg újra, és írja át, majd ezt ismételgesse, míg az alaptól teljesen eltávolodik, mint a repetitív zene. De csak akkor tegye, ha mondani is akar vele valamit az olvasó számára. „Tényleg nem volt jó élmény… lehajtott fejjel bandukolva” ment ki az Olvasó ebből a történetből, mert a hulla fenn akadt a sziklákon. Az olvasó biztosan szégyellte magát. Volt is miért. De annak is, aki beválogatta. Aztán itt van a Kultúra című írás. Szerencsére rövid! Ahogy olvasom, nekem talán röhögnöm kellene, de inkább csak nyüszítek. Ez az a helyzet, amikor a két fél teljesen félreérti egymást, az író meg a helyzetet. A helyzet a következő: hegedűverseny szól a rádióból, és megszólal egy borízű hang: „Józsi, zárd már el azt a szart.” Ennyi, és nem több. Ujjgyakorlatnak megteszi, de nem kellett volna beválogatni. De hogy egészen a szélsőségig elmenjünk, megírták nekünk az Eb sors című novellát. Sok mindent végig lehet gondolni, de nem mindent kell megírni, és főleg megjelentetni. Még jó, hogy a kislány ebben a sanyarú jövőben nem egy olyan százlábúval találkozott, ami harminc lábát elvesztette! Mert akkor ugyancsak befürödtünk volna. Hogy egy félszemű kutya miatt a kislány is kivájja a szemét… hát nem tudom, érdemes-e ilyet megírni! Ellenünk fordul az írás, és az író, meg az olvasó rokkan bele. Azt is mondhatnám, hogy ízléstelen, és hatásvadász. Ez már így sokk! Ezek mellett azonban – ezt el kell ismerni – vannak olyan írások, amiket jó mesteremberek készítettek, akik tudták, hogyan lehet hatásosan elmondani egy mesét. Az apróbb hibák a szerkesztés hiányosságai miatt maradtak csak meg. Azért emlegetem a szerkesztést és a szerkesztőket, mert ezek az írások egy műhelyben készültek, ahol gondolom meg is beszélték, hogy mit miért? Tehát szinte már az ötlet pillanatában kritikát lehet gyakorolni, és jó megoldásokat ajánlani. Nem kell mindég mindenből az első változatot elfogadni! Módosítani kell a szöveget, egészen addig, míg az a leghatásosabban nem szól. Hiszen Tolsztoj is agyonjavította szövegeit. Láttam olyan kéziratot, ahol még a javítások is háromszor át lettek javítva. És ha ő megtehette, nekünk sem árt. Luther Mártonról mesélik, hogy amikor németre fordította a Bibliát, minden mondatot hangosan felolvasott és addig csiszolta, míg felolvasva nem hangzott döcögősnek. Tehát vannak lehetőségek, csak éljünk velük. Ha már van az a műhely, használjuk ki a melegét, és védelmét, a szerkesztők tudását, meg egymás társaságának lehetőségét. És majd a következő újság még sokkal jobb lesz, csak türelem, és szívós munka. Aki meg a gyors eredményeknek a híve, az keressen magának más szakmát. Hiszen Magyarországon az irodalomból legfeljebb a kiadók meg a terjesztők tudnak megélni. Bár nekik sem mindég sikerül.]]>
