16 hónappal járunk a Star Trek Nemesis film eseményei után. Jean-Luc Picard kapitány és elsőtisztje, Worf parancsnok az Enterprise-E élén a Bolygók Egyesült Föderációjának legnagyobb kihívásával néznek szembe – a Borggal. A Borg ezúttal nem egyetlen hajóval támad, teljesen véletlenszerűen a Föderáció területének több pontján is megjelennek. Az Enterprise a Csillagflotta egyetlen hajója, amelyik azzal a transzfázisos torpedóval van felszerelve, amelyet egy alternatív jövőből hozott Janeway admirális, hogy a segítségével hazajuttassa a Voyagert – így az Enterprisera hárul a kockák levadászása.
Ezri Dax, az Aventine kapitánya a Gamma Kvadránsban vizsgálódik – az NX-02 Columbia maradványait még Jadzia találta meg, és senki sem érti, hogy hogyan jutott el a Föld második csillaghajója ilyen messzire, és hová tűnhetett vajon Hernandez kapitány és legénysége. Sok idejük nincs a vizsgálódásra – az Aventine-nek vissza kell térnie az Alfa Kvadránsba, hogy ők is szembeszálljanak a Borggal.
Nem úgy, mint a U.S.S. Titan-t parancsnokló Riker kapitánynak és várandós feleségének, Troi tanácsadónőnek, valamint Tuvok biztonsági főnöknek – a Titan ugyanis több hónapnyi utazásra van a Föderációs űrtől… mire visszaérnének, a Borggal vívott véres háború így, vagy úgy, de eldőlne nélkülük is.
David Mack trilógiája, a Destiny egy különösen kiemelkedő darabja a Star Trek regényfolytatásainak. Gods of night, Lost Souls és Mere Mortals kritika.
Mint a bevezetőből is látható, egy galaktikus méretű crossoverről van szó, amiben a TNG, a DS9, a Voyager és az Enterprise egyes szereplőinek sorsát fonja egybe a szerző a Trek egyik legemblematikusabb ellenségével. De nem csak a tévésorozatok karakterei köszönnek vissza, hanem jócskán tele vannak a különböző hajók legénységei egyéb Trek könyvsorozatok szereplőivel is.
Az Enterprise-E, a Titan, és az Aventine mellett az NX-02 Columbia sorsát is nyomonkövethetjük – az első Enterprise testvérhajója tehát nem csak passzívan, mint Dax nyomozásának alanya tűnik fel, hanem ugyanolyan erős, önálló történetszállal bír, mint a másik három. Sőt, ahogy kiderül, a Föderáció hajnalán történt események bírnak a legnagyobb fontossággal.
Négy hajó párhuzamos és egymásba fonódó történetét megírni nagyon jó ritmus- és dramaturgiai érzéket kíván – feltéve persze, ha az író egyforma súlyt akar adni mind a négynek. Davic Mack azonban nem csak ezt oldotta meg remekül, hanem a különböző mellékszereplő legénységi tagokat is nagyon jó érzékkel mozgatja – pedig nem kevés karakterről beszélünk, ha belegondolunk, hogy négy csillaghajó legénységi tagjait kell vezényelnie.
A három „jelenidejű” hajó, és az NX-02 múltbéli tevékenysége mellett azonban még arra is marad az írónak energiája, hogy olykor-olykor külső nézőpontokból mutasson rá az eseményekre. Sokszor csak egy-egy jelenet, amikor egy Borg által megtámadott bolygó valamely teljesen tehetetlen lakójának szemszögéből mutatja be a háború elborzasztó történéseit, vagy épp egy klingon csatacirkáló ütközetét írja le. Egy-két flashben még marad ereje a Voyagerre is, amelynek kapitánya ebben az időben Chakotey, elsőtisztje Tom Paris, a gondolataikon keresztül pedig megismerhetjük Janeway további sorsát is.
De a második kötetben még egy, az első részben jól előkészített komplett diplomáciai szálat is végigvisz, amiben Nanietta Bocco, a Föderáció elnöke szövetségre próbál rábírni a klingonoktól elkezdve a ferengikig mindenkit a Borg ellen.
Ha ez elsőre egy kicsit zsúfoltnak tűnik, akkor az nem véletlen – mert az. Olykor tényleg túlzsúfolt – négy főszál, egy-két mellékszál, kisebb-nagyobb kitekintések, számtalan, az átlag trekkernek valószínűleg ismeretlen karakter, akiket korábbi regényekben lehetett megismerni. Ennek ellenére működik a dolog – egy hatalmas, sokfogásos vacsora, ami nagyon finom, de fárasztó… és jó érzéssel gondol vissza rá az ember.
A hangulat leginkább a Deep Space Nine sorozatéra hajaz, csak még egy-két fokkal borongósabb. Az Alapítók nagyon-nagyon erős ellenfelek voltak ugyan, de mégiscsak „normál” ellenfelek – míg a sorozatokban láttuk azt, hogy egyetlen egy darab Borg kocka lelövése is közel lehetetlen vállalkozás. A Voyager zárórészében megismert transzfázisos torpedó hatásos fegyver ugyan, de a Csillagflotta csak az Enterprise-E-t szereli fel vele – attól a jogos félelemtől tartva, hogy ha túl gyakran használják, akkor a Borg adaptálódni fog hozzá, és még inkább lehetetlenné válik a legyőzésük. Ugyanakkor nagyon sok emberi momentumot is belevitt Mack a történetbe – a karakterek, egymáshoz való viszonyuk szintén a Deep Space Nine legjobb pillanatait idézi.
A főszereplők egy része nagyon-nagyon megváltozott erre a trilógia idejére – legfőképp Picard és Riker, de Ezri sem az a megszeppent kislány már, akibe hirtelen egy trillt ültettek.
A Destiny azért egy bátor folytatás, mert hajlandó felrúgni a sorozatok / filmek utáni status quo-t. Akárcsak J.J. Abrams az új Trek filmmel, úgy Mack is azt a feladatot vállalja magára, hogy újrarendezi a már megismert játszóteret. Csak míg Abrams a múltat megváltoztatva egy alternatív univerzumot hozott létre, addig Mack (és gondolom, a mögötte álló írói-szerkesztői stáb) a TNG-DS9-Voyager éra közeljövőjében módosította a játékszabályokat. Nem ismerem túlságosan a regényeksorozatokban vázolt jövőképet, de gyanítom, az új sztorikhoz muszáj volt változtatni a megismert világon, hogy az írók nagyobb szabadságot kapjanak. A legnagyobb változtatásról nem akarom lerántani a leplet, de a négy legénység a Trek-történelem egyik legmeglepőbb és legmegrázóbb felfedezésére jutnak, ami alapjaiban változtat meg mindent. Mack nagyon jól előkészíti a terepet ehhez, a harmadik kötet legvégén talán már logikussága miatt nem is annyira meglepő a dolog… de így is pofáncsapja az egyszeri rajongókat egy komoly rejtély megmagyarázásával.
Az a Star Trek rajongó, aki szeret angolul olvasni, az mindenképpen szerezze be az Amazonon a Destiny trilógiát – aki meg nem tud angolul, az jobb, ha megtanul, mert jelenleg nem tudunk olyan kiadóról, aki bármilyen Star Trek regény megjelenését tervezné.
]]>
