A Csodaidők világa különös, futurisztikus, gazdag fantáziával megalkotott világ. Sem rosszabb, sem jobb, mint a miénk, csak éppen más. A Csodaidők nagyregény; egy családé is, egy világé is. észrevétlenül ragad magával sodróerejű cselekményével, fantasztikus lüktetésével. Az Animus kiadó által kiadott könyvből közlünk most egy részletet.
Yaan nem akart külsős helyen dolgozni. Ki nem állhatta a külsősöket. Furcsák voltak, mások voltak, mint ő, és még a lish is valahogy érdesen, durván hangzott a szájukból. és ahogy öltözködtek…! Igaz, ezzel a külsős munkával a család többi tagja is egyetértett. De forralta a vérét a stílus, ahogy apja az egészet a tudtára adta. Pedig az egyetem után majd egyike lesz az igazgatóknak és a családfőknek, saját járműve lesz, szava a vállalat irányításában és a Kavenen belül is. Neve már így is tiszteletet biztosított a számára, hiszen a Raasokról mindenki tudta, hogy a legrégibb és leggazdagabb család a bolygón, ráadásul nagybátyja, Giin, egyike volt az ugyan rettenetesen nagyképű és fontoskodó, de mindenki által megbecsült safiroknak, ami tovább emelte a család presztízsét. Ãgy aztán ő, Yaan, a későbbiek folyamán még nagygyűlési tag is lehet…
Csak az a házassági dolog ne lebegne folyamatosan a feje felett! Yaan tudta ugyan, hogy szülei még nem választottak számára jövendőbelit, éppen ellenkezőleg: túl sokan „futottak” abban a mezőnyben, amelyből majd a felesége származni fog, a gondolat mégis mindig rossz érzéssel töltötte el.
– Yaan, készen vagy már? – hallotta anyját az ajtó túlsó feléről. – Lassan el kell indulnod, hogy Fordenéknek ne kelljen várnia rád, és még nem is reggeliztél. Igyekezz!
Yaan visszamormogott valamit, és nem túl sietősen öltözködni kezdett. Sokáig válogatott a szekrényében lógó talárok közül, míg végül az egyik megnyerte a tetszését: fekete színű volt, világosvörös mintákkal. Ha köntöse is lett volna hozzá, akár felnőttnek is kinézhetett volna. Köntöse azonban nem volt, mivel még nem számított nagykorúnak, s igazából ez a talárja sem lett volna, ha Giin (valószínűleg Ronen közbenjárására, akivel elég jóban voltak) nem küld egyszerre hármat is. Többi ruhájával ellentétben, ezek már térd alá értek, és miután anyjának siránkozott még egy kicsit, kapott hozzájuk megfelelő színű és anyagú suutokat is.
A suut volt az a testhez simuló alsóruha, amelyet a talár alatt viseltek, és naponta váltottak. Vékony, rugalmas anyagból készült, amely csak a fejet és a kézfejet hagyta szabadon. Yaan most egy sötétvöröset választott a talárjához, amely a fekete, rövidszárú csizmával együtt igazán felnőttesen nézett ki. Miután felöltözött, a tükör elé állt, hogy megszemlélje a végeredményt.
Elég felnőttes. Még köntös nélkül is – gondolta elégedetten, s felcsatolta a ruhához tartozó övet.
– Azt hittem, dolgozni mész – jegyezte meg anyja, amikor Yaan végre megjelent a kis családi konyhában. – Nem emlékszem, hogy apád leánykérést tervezett volna a mai napra.
Yaan elmosolyodott.
– Mit gondolsz? – kérdezte anyjától, és kihúzta magát.
– Fordulj csak meg!
Yaan körbefordult. – Ãgy?
– Tökéletes. – Anyja közelebb lépett, és lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomott a fia arcára. – Kész felnőtt.
Yaan elvörösödött, de a büszke mosoly megmaradt az arcán.
Nyílt a konyhaajtó, és öccse, Ronen vágtatott be rajta.
– Anya! Jaminának már megint valami baja van. Benéztem hozzá, de téged hív.
Jamina nem egészen három éves volt, legfiatalabb testvérük, aki az utóbbi fél évben rengeteget betegeskedett. Anyjuk egy rövid sóhaj után Yaanhoz fordult.
– Akkor én megyek is. Kattia úgyis vár a gyerekekkel… Sok szerencsét a mai naphoz – mondta. – A reggeli az asztalon. Lássatok neki. Majd délután találkozunk.
Amikor kiment, Ronen az asztalhoz ment, és leült.
– Szia, Yaan. – Nyújtózkodott, majd a bátyjára nézett. – Jól nézel ki. Klassz ez a talár.
– Ugye? – Yaan lehuppant az öccse mellé, és végignézett az asztalon. – An Giintől való.
Ronen maga elé vett egy szelet kenyeret.
– Nekem is küldött, de nekem nem ilyen felnőtteset – jegyezte meg némi irigységgel, majd az egyik tál után nyúlt. – Van kest. Igazi kest, nem valami vacak, külsős joghurt. Ma biztos Siun bácsi a szakács. – Merített magának egy jókora kanállal, majd a tálat Yaan elé tolta. – Vegyél.
– Kösz – mondta Yaan, és ő is vett a tálból, de ő pirítóst evett hozzá. – Nemsokára azt is megtudom, hogy főznek a cégnél.
– Utálod, mi? én sem szeretnék ott dolgozni… Brrr…
– Te meg mész majd a kórházba segédápolónak. Az se jobb.
– Majd meglátjuk – felelte titokzatosan Ronen. – Az is lehet, hogy nem orvos leszek.
Yaan unott arccal nézett rá.
– Újabb ötlet?
Ronen összeráncolta a homlokát, majd közelebb hajolt Yaanhoz.
– Tegnap kihallgattam apát és anyát. Azt hiszem, kitalálták, kihez adjanak hozzá.
Yaan ezen őszintén meglepődött.
– De hiszen még csak tizenhárom éves vagy!
– Nem is most kéne megházasodnom, hülye.
– Sejtettem. Na és ki a szerencsés jelölt?
– Valami Henna Dernam. Orioni. Egy ultragazdag tehenész család elsőszülöttje.
Yaanból kibuggyant a nevetés.
– Tehenész?
– Ne röhögj! – mondta savanyúan Ronen és nagyot harapott a kenyérből. Tele szájjal folytatta. – Amikor meghallottam, miről beszélnek, azonnal utánanéztem. – Nagyot nyelt, majd újat harapott. – Tejüzemük volt egy jó darabig, aztán a múlt században meggazdagodtak. Ez a Henna három évvel idősebb nálam. Majdnem annyi, mint te. Szőke, kékszemű és iszonyúan ronda. Ezért elhatároztam, hogy inkább Giin bácsit követem, és elmegyek safirnak. Akkor nem házasodhatok. Lehet, hogy a csajt akkor hozzád adják.
– Nem elég magas a PM-ed, hogy safirnak menj. és tudod, hogy elsőszülötthöz nem adnak elsőszülöttet.
– Tudom, persze – forgatta a szemét Ronen. – és mi van a te listáddal? Most éppen hány főt számol a háremed?
Ez volt a két testvér kedvenc témája: a lányok, Yaan lehetséges jövendőbelijei. Időről időre kiszedték anyjukból, Raanából a névsort, aztán fejüket összedugva egy deta képernyője fölött, lekérték a lányok adatait, és kibeszélték őket, valamint fogadásokat kötöttek a kiesőkre. A lista ugyanis állandóan változott attól függően, hogy éppen hogyan alakultak a Kavenen belül a gazdasági és politikai viszonyok. Ez ug
yan egyik fiút sem érdekelte, a lányok adatai között való nézelődés viszont jó szórakozás volt.
– Nem tudom biztosan – válaszolta Yaan tele szájjal. – Hacsak valami változás nem volt, még mindig tizennégy.
– Megkérdezhetnéd ma anyut.
– Tényleg – Yaan elvigyorodott. – De nem ma. Ma este színházba megyünk.
– Shina biztos ott lesz – kacsintott Ronen Yaanra.
– Na és? – kérdezte Yaan közönyösen, de a füle kissé elvörösödött.
– Lehet, hogy őt választják apuék – mondta Ronen bátorítóan.
– Shina csak negyedszülött – felelte Yaan hidegen, közben érezte, hogy összeszorul a mellkasa.
– Viszont Alfanen, és azok nagyon gazdagok.
– De nincs rajta a listán. és már van Alfanen a családban – vetette ellen Yaan. Mindketten tudták, hogy két család között ritkán köttetett egynél több házasság egy nagygeneráción, azaz száz éven belül.
– De az Tobbelt bácsi. Neki meg nem lehet gyereke.
– Ez nem gyerekkérdés, hanem családikapcsolat-kérdés.
– éppen Tobbelt bácsi mondta, hogy ez a szokás azért alakult ki, hogy ne legyen beltenyészet. Neki meg nincs gyereke, így…
– Ez a beltenyészeti dolog már rég nem aktuális, Ronen. Most már minden csak politika.
– Anyuval kéne beszélni – vetette fel Ronen, és sajnálkozva nézett a bátyjára. – Å talán meg tudná értetni apával, hogy…
– Úgysem tudja apát meggyőzni – vont vállat Yaan keserűen. – Apát semmiről sem lehet meggyőzni…
– Yaan, te még itt vagy? – egy hideg hang csattant az ajtó felől. Apjuk volt az.
Yaan elsápadt. Ha apjuk meghallotta, miről volt szó egy perccel azelőtt, hogy olyan fontos kérdésben, mint leendő házassága, megkérdőjelezte a szülői tekintélyt, annak súlyos következményei lehetnek. Ronen azonban megfordult, és apjára nézett.
– Szerintem meg lehet győzni apát arról, hogy legalább az első nap ő vigyen be Aresbe. Ugye, apa? – könyörgő tekintettel nézett apjára, aki gyanakodva fürkészte a két fiút. – Yaan azt mondja, hogy Fordenékkel kell mennie.
Yaan nem tudta, öccse honnan vette az információt, és hogyan tudott ennyire lazán rögtönözni, de gyorsan kapcsolódott hozzá.
– Csak arra gondoltam, hogy legalább az első nap bevihetnél. Meg mondhatnál néhány szót arról, hogy mit is kell majd csinálnom, meg ilyesmi.
Apjuk arcán a gyanakvást felváltotta az ingerültség.
– Mondtam már, hogy nem viszlek be, és a járművet sem adom kölcsön. Nekem nincs dolgom ma arrafelé, ezért nem is fogok arra menni. Fordennel mész, és azonnal indulj, mert nem akarom, hogy rád várjanak. – Gyors pillantással végignézett a fián. – és viselhetnél valami kevésbé hivalkodó öltözéket. A hajad is túl hosszú. Vágasd le! Elég, ha csak vállig ér, nem kell hosszabb.
– értem, apa.
– Akkor indulj! Te pedig, Ronen, máskor öltözz fel, úgy ülj le reggelizni. Nem való az, hogy egy szál suutban ülj az asztalhoz.
– Ye-ra – válaszolta Ronen engedelmesen, s bátyja után ő is felállt, hogy kimenjen a konyhából.
– Ha majd felöltöztél, még mielőtt elindulnál iskolába, tegyél rendet a konyhában.
– Ye-ra – ismételte Ronen, és meglökte a bátyját, hogy minél előbb kint legyenek a konyhából. Kint az előszobában rátapasztotta tenyerét Yaan szájára. – Hagyd rá. Úgysem tudsz mit csinálni. Este találkozunk. Addig meg sok sikert.
– Kösz – morogta vissza Yaan, amikor végre meg tudott szólalni. Még mondott volna valamit, de öccse egész egyszerűen kitolta az ajtón.
– Siess, ha nem akarsz egy egész estés fejmosást. Már így is késésben vagy.
Forden járműve már csak rá várt, és majdnem teljesen tele volt, mire Yaan beszállt. A külsős cégrésznél mégsem szállt ki rajta kívül senki: amikor a gép felszállt, teljesen egyedül állt egy külsős parkolóban, a külsős fővárosban egy külsős kinézetű irodaház mellett.
életének egy teljesen új, eddig ismeretlen szakaszába lépett.
Bizonytalanul indult a magas épület bejárata felé, s életében először zavarta, hogy világosan látszik rajta, hogy kaveni.
Az irodaház csarnoka tele volt külsősökkel, akik úgy hemzsegtek mindenfelé, mint a hangyák, s Yaan, bárhogy is figyelt, egy kavenit sem látott közöttük. Ezek a külsősök azonban mások voltak, mint amilyeneket ő eddig látott. Bár furcsa ruhákat hordtak, mégis átlagosan néztek ki, akárcsak a recepciónál ülő nő, aki azonban, meglepetésére, nitanul szólította meg, és irányította a második emeletre. A nő, akinél jelentkeznie kellett, Rengi papa jobb keze és jó barátja, Nika Kooren, mosolyogva csóválta a fejét, amikor Yaan belépett.
– Tudhattam volna, hogy apád nem szól – volt az első szava a köszönés után.
– Miért?
A nő felállt. Yaan meglepve látta, hogy külsős ruha van rajta is.
– Ennél a részlegnél mi mind külsős módra öltözünk.
– De hát miért? – kérdezte Yaan értetlenül. – Ez a mi cégünk, nem? Úgy értem kaveni – tette hozzá gyorsan, mert nem akart nagyképű lenni.
Nika csak vállat vont.
– Lehet, de az épület külsős területen fekszik. Másrészt itt fogadott ügyfeleink mindegyike külsős. Ãgy illik.
Yaan kelletlenül mosolyodott el.
– Nekem nincs külsős ruhám.
– Akkor először arról kell gondoskodnunk. – A nő kifelé indult, de amikor Yaanhoz ért, megállt. – Ha külsősnek mutatkozol be, mindig várd meg, amíg az előveszi a személyi kártyáját, és feléd nyújtja. Az udvariassági gesztus az, hogy te megérinted jobb kezed mutatóujjával a kártyát. Utána meghajolsz, bemutatkozol, és közlöd, hogy mivel niesi vagy, ezt a gesztust nem tudod viszonozni. Vagy előveheted a bankkártyádat helyette.
– Miért nyújtják a kártyát? Milyen kártyát? – kérdezte Yaan zavarodottan.
Nika megcsóválta a fejét.
– Mindjárt bemutatlak az egyik asszisztensnek. Å majd elvisz ruhát venni, és elmagyarázza ezeket a dolgokat.
– Jó… – nyögte ki Yaan, és a nő után indult.
