A Beholder kiadó gondozásában megjelent Phillip Messier Elshaaan-sorozatának harmadik kötete, mely A Kalózvadász címet viseli. A könyv lapjain egy színes fantáziával megálmodott világ igényesen kidolgozott képe bontakozik ki, amely illő hátteréül szolgál a benne élő és cselekvő szereplők fordulatos kalandjainak. Hogy miképpen, az kiderül ennek a lebilincselően izgalmas sci-fi regényciklusnak köteteiből.

Az első vér
(részlet) Felébredtek.
Testük atomjaiban megváltozott az idő folyása. Immár másodszor, mióta több száz fényévnyire ettől a helytől beléptek a kenogian hajó méhében lapuló fémmonstrum vastag falai közé. Akkor felkészültek a harcra. Minden idegszálukkal, minden izomrostjukkal, hogy mikor visszatérnek a mozgás, és tudatos létezés világába, azonnal lesújthassanak.
Küzdőközösségben összeolvadt tudatukat egyetlen cél, egyetlen gondolat töltötte ki:
Eltiporni a testvéreinket pusztulásba és rabságba taszító ellenséget!
Súlyos áldozatot hoztak érte, hogy sikerrel járjanak.
A várva várt jel megérkezett, a győzelem eszköze pedig készen állt, hogy megszülessen. Egy röpke másodperc kell csupán – egy különösen eseménydús másodperc –, és minden eldől.
***
Csapda! – hasított Siljagen agyába a felismerés. Eddig próbálta elfojtani rossz érzéseit, figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő veszélyérzet támadásait, mert nem tudta létüket megindokolni. és ezzel végzetes hibát követett el. Erre csak most döbbent rá, mikor megérezte, mi készül előbukkanni a szétnyíló fémmonstrum belsejéből.
Vagy inkább kik?
Agyában perzselő tisztasággal rajzolódtak ki az elkerülhetetlen kelepce körvonalai, a Zahariak lángelméjének rémálomként megelevenedő termékéé, amelynek még a létezését sem gyanította. A pillanat örökkévalósággá vált Siljagen számára. Az idő mintha megállt volna, ugyanúgy, mint a zölden vakító fényben feléledő testekben, akik hosszú utat tettek meg élettelenül, a normál téridőn kívül, sztázisba merevedve.
Ők a mentális fegyver! – Legszívesebben hangosan felnevetett volna, ha nem szorította volna valami a torkát, hogy levegőt is elfelejtett venni. – Négy hatalmas erejű, élő hinamori helf, harcra, és támadásra készen, a Zahariak valódi ellenségei, a Kalózvadászok ellen.
Ellenük!
A csapda fájdalmasan zseniális tökéletessége, a csel gúnyos iróniája megmozdította Siljagen humorérzékét. Egyúttal azonban olyan fojtogatóan nehezedett rá, hogy szinte megbénult tőle. Korábban nem érezhette, nem láthatta a helfeket, mert élő, lélegző, gondolkodó lényeket keresett. Hiába pásztázta végig újra és újra a hajó fedélzetét, nem fedezhette fel a rá váró veszedelmet, mert a sztázist létrehozó mezőben nincs élet, nincs gondolat, ami elárulhatta volna a rejtőzködőket.
A megértés felvillanó fénye a másodperc törtrésze alatt világította be Siljagen tudatát, és a harckészültség robbanásszerű gyorsasággal vonta uralma alá egész szervezetét. érezte, amint vére az egyszerre dobbanó kettős szív parancsának engedelmeskedve őrült tempóban száguld az ereiben; a megfeszülő izmok lassított felvételként mozdítják ki tehetetlenségi állapotából a testét a teljes harckészültség minden energiáját felhasználva. Tudta, hogy a kezében tartott fegyver megemelkedik; lábai hátra, és fölfelé lökik a testét elszakítva a talajtól, hogy az izmok, és az inak szinte szétszakadnak bennük a hirtelen megerőltetéstől; és már a levegőben úszik. Közben szédítően kavargó energiafelhő veszi körül az agyát, amelyből bonyolult szövésű, átláthatatlan háló képződik…
De pillanatnyi tétovázása miatt, ami a felismerést és a cselekvést megelőzte, a büntetés nem késik: a sztáziskamrából előtörő erő megragadja, és kitépi furcsán elzsibbadó ujjai közül a sugárfegyver markolatát, és egy másik – aurája különbözik az előzőtől – elevenen izzó pörölyként csap le az agyát védő pajzsra.
A világ lángra lobban körülötte, és pillanatokra megszűnik létezni. Szikrák pattannak elő a fájdalmasan lüktető fényfüggönyből; aztán a támadó erő fülsiketítő hangon dübörögve, szemébe könnyeket csalva, csikorogva csúszik le az élő energiamezőről; de nem adja fel, karmait vakon belemélyeszti, és beletép védtelenül maradt idegeibe, hogy a földet érés pillanatában lábai nem bírják megtartani a súlyát.
Egy ismerős hang hasít a levegőbe – talán Tess kiáltása.
Bezárulnak az ajtók! – süvölti kétségbeesetten – Csapda! Csapdába es-… – hangja hörgésbe fullad.
Ahogy zuhan a padló felé, Siljagen arcát a nyitott sisaklemez mögött perzselő forróság érinti meg, ami a fölötte karnyújtásnyira elsuhanó sugárnyalábtól származik, és még látja, ahogy a lövés becsapódik a sztáziskamra falába. Aztán a talajtérés minden levegőt kiszorít a tüdejéből, sisakja pedig nagyot koppan a padlón, hogy beleszédül.
***
Kitthari, Tess figyelmeztető kiáltásával egy időben érezte, hogy mellette Siljagen mozgásba lendül; felismerve a veszélyt, egyszerre védekezni és támadni akar. De azt is, hogy az a valami, amitől még a háta is borsózik, kiszabadult rejtekéből, és felé lendül. Bénult rémülete perzselő dühbe csapott át, amint az idegen akarat rátapadt. Ellene feszült, és megpróbálta lerázni magáról.
A széf nyílásán kiözönlő fényt ekkor egy sötét tömeg takarta el egy pillanatra, aztán elszakadt tőle, és rázuhant.
***
Kitthari!
A csillagokra! Megölik! – sikoltotta Siljagen fejében egy hang, a saját hangja, és tudta, hogy harcolnia kell, felállni a földről, ami most leküzdhetetlen erővel vonzotta magához, mintha a gravitáció a sokszorosára növekedett volna. A félelem olyan erővel hasított belé, hogy szinte rosszullét fogta el.
Mindannyian meg fognak halni, és ő képtelen felállni, hogy megakadályozza! A szerelme, a barátai, mindaz, amiért küzdöttek elpusztul – az ő hibájából…
Az önvád fájdalmasan belévájó karmai közül brutális erővel szakította ki a felismerés, hogy valami közeledik felé, és neki mozdulnia kell, kitérni előle, mielőtt késő lenne!
A mentális támadástól morajló fülei mellett ekkor súlyos lábak dobbanásai rezegtették meg a padlót. Egy hatalmas alak magasodott fölé, csizmás láb emelkedett, hogy eltapossa. De Siljagen tágra nyílt szemei előtt lidércnyomásos lassúsággal lefelé zúduló rúgás nem érte el célját. A tyron egy végtelennek tűnő tizedmásodpercig küzdött a testét bénító gyengeség ellen, aztán izmai úgy tűnt, hajlandóak végre engedelmeskedni akaratának. Egyik karja és lába a földnek feszült, és oldalra lökte a testét, egyenesen annak az oszlopszerű lábnak, amely a hinamori tekintélyes súlyát alátámasztotta. Minden erejét belevitte abba az ütésbe, amit a hinamori térdére mért. Ettől ellenfele megingott, és csak úgy tudott talpon maradni, hogy rúgásra lendülő lábával sietve megtámaszkodott a földön. Így egymást keresztezett lábbal, már nem volt elég ideje, hogy elérje a ruganyosan visszagördülő tyront, aki végre megszabadulva a tudatpajzsát ért súlyos csapás utóhatásaitól, lendületből talpra ugrott. Még jókor, hogy lássa a sztáziskamrából előbukkanó két újabb helfet. Kivetették magukat a megnyíló réseken, átlebegtek a súlytalanság zónáján, és gyorsulva zuhant ak feléjük.
Siljagen fejét oldalra kapva, szemével társait kereste, de még mielőtt meglátta volna őket, tudta, hogy mi történik velük. Egy villanásnyi idő elég volt neki, hogy hihetetlen élességgel fogja fel környezetét, és kirajzolódjon agyában a rémisztő kép. Egy mozdulatlanságba merevedett élőkép, egy szívszorongató pillanatfelvétel:
Az ajtó mellett, a merőleges síkon lehanyatló Tess látványa; lábait behajlítva lebeg a levegőben, mozdulatlan, mint a borostyánba dermedt rovar; a kezében szorongatott fegyverből vaktában leadott energiasugár halálos izzása, amelyet az öntudatlanul görcsbe ránduló ujjak bocsátottak útjára; barátja arcán a kétségbeesés maszkja, amint próbál ellenállni a testét és lelkét leigázó idegen erőnek. A két hinamori zuhanás közben, arcukat homályba vonja a mögöttük ragyogó fény; hatalmas alakjuk erőt sugároz, agresszív, győzelemre törő elszántságot; alattuk a tyron lány ugrás közben, amint éppen elrugaszkodik a padlótól; karcsú teste, mint a meghajlított, ruganyos ág, energiától feszül; a felé nyúló sápadt bőrű kéz nem érheti el… de a tátott szájjal bámuló Gilt igen. A leirai kezéből kihulló számítógépmodul a széf konzolján áll az egyik sarkán különös, lehetetlen helyzetben… és szinte érintésnyi közelségben a sárgaszemű, aki fejét és felsőtestét Siljagen felé fordítja, arcán a meglepetés, és a düh kifejezése keveredik. Lábát kicsit megemeli, mintha újból támadni készülne, öltözéke ráncokba gyűrődik a vállán, ahogy karja oldalra lendül…
Aztán az idő visszazökken a megszokott kerékvágásba. A valóságból kiszakított pillanat elszáll, a két hinamori lába pedig nagy dobbanással ér padlót. Siljagen szeme megrebben, és az események szédítő erővel rontanak rá. Minden felgyorsul. A konzolra zuhanó kis elektronikus készülék sarka éleset koppan, majd a levegőbe pattanva folytatja útját a mesterséges gravitációnak engedelmeskedve.
A lány fürge gyíkként surran félre a felé mozduló hatalmas alak elől, és még idejében sikerül kicsúsznia a köré kulcsolódó „bilincsből” – vagy legalábbis ennek a mentális helf technikának a hinamori megfelelőjéből.
Kitthari! Küzdőközösség… most! – száguld felé a gondolat sebességével Siljagen üzenete.
A lány visszafordul, agyában helyére kattan a küzdőközösséget felélesztő aktiválókép. A Siljagen irányából lángnyelvként kicsapó energia megérinti, körülveszi, és egy perzselően nagyszerű pillanatba sűrítve átcikázik közöttük mindaz, amit a másik érez, gondol és tud.
Erejük megsokszorozódik, tudásuk eggyé olvad, egyetlen összeforrott akarat irányítása alatt. Két test, egy lélek, amelyben azonban nem szűnik meg létezni az én, csupán a tudatosság egy új szintjére lép. A küzdőközösség, a leghatékonyabb helf harcmodor szintjére. Sohasem gyakorolták, de az alapjául szolgáló teljes telepatikus kapcsolat kettőjük között különös tökélyre fejlődött. Eddig ugyan a szerelem eszköze volt, de most a harcé lesz.
A lány előbbi félelme azonnal elpárolog, mint forró napsütésben a harmat. Lekuporodik, bal kezével könnyedén felemeli a súlyos Langer sugárfegyvert, és támadója felé irányítja. Sisakja képmezőjén pirosra vált a jel: Cél megerősítve!]]>