justify”>A Parsival szériáról: ezeket az özönvízelőtti, Grazer-osztályú hajókat 2095-ben, még az energiaháborúkat megelőzőévtizedekben helyezték szolgálatba az EMC-nél, és a közben eltelt hetvenesztendő viszontagságai erősen megviselték őket. A széria legtöbb darabját márréges-régen vagy kivonták a forgalomból, vagy űrbalesetek, kalóztámadásokáldozatává váltak. Csak tucatnyi makacs példány falta a kilométerek millióit azaszteroida övezet és a bányatársaság központi orbitális feldolgozója közt. AParsival pedig különösen önfejű egy jószág volt, mind közül.

1886} 

Parsival köhögött. Már hetek óta, és egyrecsúnyábban. Ricónak fogalma sem volt, hogyan orvosolhatná a problémát, deminden erejével dolgozottrajta. Most is a gépház egyik szervizfolyójának padlózata alatt feküdt, ballába a regulátorok gerincvezetékén pihent, a másikat a fémfalnak támasztotta.Ujjai a lyukacsosra perforált lemezbe markoltak, s így lógott a szerelőaknatátongó nyílása felett, mint egy csúcstechnikával felszerelt denevér. Az iontriggermotorok mágneses tekercsei halkan duruzsoltak a fal túlsó oldalán,biztonságosan elszigetelve a legénységtől. Hogy a hajó egyáltalán működik, csaka mindent átható enyhe vibráció tudatta. A szűk helyiségben terjengő meleg,kövér izzadságcseppeket csalt a fiú gépolajtól maszatos homlokára.Gyermekkorában mindig úgy hitte, űrhajósnak lenni a világ legtisztább,legsterilebb foglalkozása, de tévedett. A hajógépészek munkája néha különösenmocskos egy dolog. Főleg az ilyen kivénhedt bányászhajókon, mint amilyen aParsival is. Ezeket az özönvíz előtti, Grazer-osztályú hajókat 2095-ben, még azenergiaháborúkat megelőző évtizedekben helyezték szolgálatba az EMC-nél, és aközben eltelt hetven esztendő viszontagságai erősen megviselték őket. A szérialegtöbb darabját már réges-régen vagy kivonták a forgalomból, vagy űrbalesetek,kalóztámadások áldozatává váltak. Csak tucatnyi makacs példány falta akilométerek millióit az aszteroida övezet és a bányatársaság központi orbitálisfeldolgozója közt. A Parsival pedig különösen önfejű egy jószág volt, mindközül. Még annak ellenére is, hogy a motorok már hetek óta rendetlenkedtek.

A technikust, Masterson kapitány küldte leaz alsó fedélzetre, – immáron sokadszorra ezen az úton -, nézze meg, mit tehet,hogy a vén bárka legalább az űrdokkig elvánszorogjon valahogy. Nem volna jó, haaz EMC-nek mentőcsapatot kellene küldenie értük. Annak költségeit ugyaniskönyörtelenül levonták a prémiumukból. Masterson pedig szerette a pénzt. Nagyonis szerette! Eddig Ricónak, mint egy jó doktornak,minden alkalommal, sikerült lelket öntenie ahajóba, már ami a meghajtó rendszert illeti. Ám egyre gyakrabban bukkantak felmás, apró, de annál bosszantóbb hibák. A hajó központi számítógépe, pedigkövetkezetesen, nem jelezte időben őket. Csak akkor szembesültek velük, mikormár majd kiszúrták a szemüket. Hiába, a központi egység is pont olyan elavult,- hiszen MK 1/a sorozatú mesterséges intelligencia volt – mint a test, amelyértfelelt, amelyet irányított. A legénység nem is választotta el egymástól atestet és az agyat; rá is csak úgy gondoltak, róla is csak úgy beszéltek, mintParsivalról. Egy test, egy agy, egy lélek.

Rico a csöveken egyensúlyozva behajolt azaknába, és szabadon maradt kezével lepattintotta a szabályzó szelepeit takarópanel tetejét. A vékony acéllemez hangosan csattanva vágódott a falnak. A fiúösszehúzta szemöldökét, egy pillanatra megijesztette a robaj, mely hosszanvisszhangzott a kihalt folyosón. Itt lent, senki mást nem zavart, csak“Gonzalez űrmatrózt”, ahogy hivatalosan Rico személyi lapján állt. A kis ajtómögött félhomály uralkodott. A szervizfolyosó amúgy sem verőfényesmegvilágításának kósza sugarai ide, ebbe a sarokba már nem értek el, így bekellett kapcsolnia a lámpát, amelyet szemüvegének oldalához erősített. Afénysugárral végigpásztázta az apró alkóvot.

– Aha. – mondta félhangosan magának. – Márlátom is a problémát. Gyere a papához! –

Kezeslábasa egyik különleges zsebébőlelővett egy szerszámot és babrálni kezdett a szelepeken. Az adagoló egységegyik szabályzócsavarja forgott el, feltehetően a folyamatos rázkódástól.Kopott volt már és elhasznált, de a technikus nem cserélhette ki. Abányatársaság ott spórolt, ahol tudott, és az ilyen lélekvesztőkön alig akadttartalék alkatrész, s ha volt is, csak a legszükségesebbek. Ezt a szabályzót isalig két hónapja szerelte be, és máris a végét járta. Annyit tehetett csak,hogy a megfelelő állásba állította a csavart, és egy kis tubusból epoxi gyantátkent a tetejére. A folyadék befolyt a résekbe, majd villámgyorsan megkötött.

– Ez sem lazul ki már hazáig – gondolta egypimasz vigyor kíséretében. – Igaz, hogy állítani sem lehet rajta, de kitérdekelő Majd az űrdokkban az okos tojások kicserélik az egész hóbelevancot.-

Visszapattintotta helyére a fedelet, majdegy tornászt megszégyenítő ügyességgel mászott ki az aknából. A folyosópadlójáról felszedett rács is hamarosan elfoglalta az őt megillető helyet. Ricozsebkendőjével megtörölte foltos és izzadt homlokát ám ezzel alig javítotthelyzeten, mivel a vászondarabot is erősen átjárta már a piszok. Elindultvisszafelé a folyosón, a feljárat irányába. A szervizfolyosó szűk ajtajánál,egy belkom egység mellett állt csak meg. Megnyomta a “híd” feliratú gombot ésbeleszólt a mikrofonba.

– Hello, Nagymester! Itt Csodafiú.

A hangszóróból szinte azonnal felcsendültMasterson jól ismert, rekedtes hangja.

– Mi az ábra kölyök?
– Amit gyanítottam főnök. A regulátorhármas szelepének annyi. Kapott egy kis műanyag sapkát, mást nem tehettem. Deezzel el lesz hazáig.
– Hogy az a fészkes… – káromkodott dühösena kapitány, de elharapta a mondatot. – Jól van amigo. Gyere fel, és igyálvalamit…azt hiszem most rám is, rám férne.

Az adás egy sercenéssel megszakadt.

*  *   * Öt perc múlva Rico Gonzalez már a kantinbanvolt. A legénység kantinnak csúfolta azt a falatnyi étkezőhelyiséget, aholidőnként, ha a szolgálati beosztás úgy engedte, összegyűltek. Idefelé jövet, útközben tisztára törölte az arcát egy nedvesített kendővel, nem akart akapitánnyal úgy találkozni, hogy maszatos a képe. Nem, mint ha Masterson nelátta volna már így, az elmúlt évek alatt, de azért mégis csak az öreg akapitány, no és persze az illendőség is így kívánta. Rico ugyan csak egy kubaitechnikus volt, de nem barbár.

Amikor a fiú belépett, Masterson éppenitalt töltött egy címke nélküli üvegből.

– A legendás tizennyolc éves Chivas Regal -villant azonnal Rico agyába, amint meglátta a flaskát. – Valami nagyon komolydolognak kellett tört énnie, ha Nagymester kinyitotta.
– Kérsz? – vakkantotta oda a kapitány.
– Megtisztelsz.

Masterson töltött egy pohárral atechnikusnak is, majd a levegőt hangosan kifújva, szinte lerogyott a kisasztalka mellé. Rico érezte a pillanat terhét, így inkább csendben maradt. Mára fele itallal végeztek, mikorra a fiú összeszedte a bátorságát és megtörte acsendet.

– Kapitány, mi…- kezdte, de nem jutott avégére.
– Vége.
– Tessék?
– Mondom vége.

A technikus nem kapcsolt azonnal. Úgyérezte, elvesztette a fonalat.

– Minek van vége, Nagymesterő
– Nyugdíjaztak minket. Alig negyed órájakaptam meg az üzenetet a Földről a központból. Parsivalt hazahívták a dokkba.Ez az utolsó útja. Szétszerelik.

Erre a szomorú kijelentésre Ricoban vegyesérzelmek kezdtek kavarogni. Nem tudta, örüljön-e a hírnek, vagy búslakodjonmiatta. Örülnie kellene, elvégre számára, mint fiatal űrhajósnak ez egyetjelent a továbblépés lehetősségével. Emlékezett rá, mennyire megviselte, mikoraz űrhajózási akadémia elvégzése után képtelen volt bármilyen jobb állástszerezni. Persze, hiszen mint kubai emigránsnak, nem voltak meg a szükségeskapcsolatai a megfelelő helyeken, így még ennek a munkának is örülhetett.Emlékezett, az első útjára a hajóval, amikor a legénység, a Nagymester, DiStephano a navigátor, a doktor néni, no meg Troy és Olaf a két gépkezelőamolyan beavatásképpen kiküldték a hajó felszínére egy partvissal, mondván:"Régi bárka ez matróz, belepte már a csillagok pora. Menjen fiam, söpörjetisztára." Közben mind az öten ott röhögtek rajta a vezérlőben a kilátóernyőtbámulva, amint Rico az ormótlan űrruhában a hajó külső burkán egyensúlyozvaszerencsétlenkedik a partvissal. Nyilván röhejes látvány volt, így utólag magais csak kuncog rajta.

De ugyanakkor – talán éppen az ilyen ésehhez hasonló történetek miatt, melyeket az elmúlt négy évben együtt élt meg azidősödő legénységgel és az aggastyán Parsivallal – keserűség is előtolult alelkéből, hisz nagyon megszerette társait. Az idős kapitányt, aki a nagyapjalehetett volna, Dr. Justent, a hajó személyzeti tisztjét és orvosát, akiötvenes létére még mindig sugárzóan vonzó tudott lenni, de ugyanilyen mélyen atöbbieket is. A családjának tekintette őket, így elvesztésük – még ha nem isörök időkre szólt – fájdalmas.

– Sajnálom, kapitány – próbálta kifejezniéréseit Rico, és bátorítólag az öreg vállára tette a kezét, majdösszekoccantotta a két műanyag poharat, és jókorát kortyolt a tüzes italból.
– Sose bánd, Csodafiú! Mindannyian tudtuk,hogy ennek előbb-utóbb eljön az ideje. – mondta, majd halkabban hozzátette -Csak azt nem, hogy éppen most. Masterson a szájához emelte a poharat és ivott.

Ebben a pillanatban az egész hajónfelharsant egy jelzősziréna, ésmindenhelyiséget villogó vörös fény borított be. Nagymester és Csodafiú egy emberkéntkapták fel fejüket. Higgadtak maradtak, hiszen tudták nem valamiféle vészjelzésez, nem a hajó került veszélybe, csupán a Parsival automatikus hosszú távúletapogatói olyan aszteroidát fogtak be, amelynek elemzése ígéretesásványforrásokat mutatott. Alig csendesedett el a jelzés, a belkom márisfelharsant.

– Öreg, feljönnél a hídra? Kapásunk van. -szólt a hangszóróból Di Stephano, a navigátor hangja. Ő volt a szolgálatosodafenn.

Rico és Masterson egyszerre hajtották fel amaradék italt, majd a kapitány hamiskás, keserédes mosollyal arcán rákacsintotta kubaira.

– Dologra fel! Így utoljára…
 

Rico azonnal a szolgálati helyére, agépházba sietett. Olyan esetekben, amikor a Parsival érzékelői megfelelőkisbolygót találtak, az addig érvényben lévő szolgálati beosztás hatályátvesztette, és onnantól fogva a legénységmindentagja egészen a raktározásig szolgálatban volt. A hátsó folyosón összefutottTroyal és Olaffal, a két gépkezelővel, akik a lövegtorony és a rakodóegységhezvezető létra irányába igyekeztek.

– Hahó – biccentett oda mosolyogvaTroy – Ma megint szorgosnapunk lesz?
– Ördög hozott – felelt Rico acimborájának. Olaf játékosan tarkón paskolta.
– Te csak az energiáról gondoskodj öcsi, atöbbit bízd az öreg profikra. – zárta le a beszélgetést a mellette elhaladótestes norvég.

Még egyszer összenéztek, és ki-ki ment amaga dolgára. A fiú felszaladt a folyosó végénél lévő lépcsőn, és márisbefordult a gépházba. Lehuppant a sínen mozgó, ésminden irányban forgó székébe, s ujjai máristáncba kezdtek a bonyolult irányítópult kapcsolóin és szabályzóin. Az elsőtesztek utánmindenzöldnek bizonyult és ez megnyugtatta. Benyomott egy gombot, és folyamatosadásra állt.

– Szép jó napot, hölgyem és uraim! A gépházbekapcsol, és zöld. – szólt fennhangon a mikrofonba. Igyekezett úgy beszélni,hogy a nemrégiben hallott rossz hír hatása ne változtasson tónusán, és ez amunka hevében nem is ment nehezen. Hajlamos volt arra, hogy ilyenkorminden kiessen atudatából, ami nem a feladatához tartozott.

– Híd bekapcsol, és zöld. – jött a feleletDi Stephanotól.
– Halálsugár készen.
– Manipulátorok készen.

A szabályzat azt írta elő, hogy feldolgozásalatt a belső kommunikációnak folyamatosnak és kétirányúnak kell lennie afennakadások és a balesetek elkerülése végett.

– Tizenöt perc, fiúk. – mondta azasztrogátor.
– Egy örökkévalóság.
– Neked.
– Egy gyors sakkparti? Negyed óra pontelég, hogy porig alázzalak.
– Hülye.

Masterson basszusa csendült fel ahangszóróból.

– Elég legyen urak! Tiszteljük meg a mainapot azzal, hogy nem ökörködjük el! Rico agyán átfutott a gondolat: – A többiekmég biztosan nem tudják.

Sejtése beigazolódott, mivel Troy Redwickmegkérdezte:

– Miért? Mi a fene olyan különleges a mainapbanő
– Csak az, barátaim, hogy ez az utolsó legelésünk.A Parsivalt visszahívták a Földre. Bezúzzák. Nem így akartam bejelenteni, de hamár rákérdeztetek…

A hajóra egy súlyos percig néma csendtelepedett. Mindenkit megdöbbentett és feltehetően lesújtott a hír. Nem csakazért, mert annak ellenére, hogy egy rozzant, öreg teknő volt, szerették, hanemazért is, mert mindannyian tudták, kicsi az esélye, hogy újabb űrhajóraszegődhetnek el szolgálatra a koruk miatt. Ricót leszámítva a legfi atalabbja,Troy is majdnem ötvenéves volt. Eric Masterson kapitány ebből a szempontból még nagyobb kuriózumnakszámított, hiszen az EMC orvosi bizottsága már másodszor hosszabbította meg, -ezzel különös kegyet gyakorolva, és eloszlatva a sajtó diszkriminációvalkapcsolatos zaklatásait – a hajózási engedélyét. Sőt, Olaf Bergholm is túl voltmár az első hosszabbításon. Számukra talán maradt még egy-két éves űrdokk béliszolgálat, aztán pedig a semmittevés. A fiú, pedig tudta, hogy az olyan öregűrpatkányok, akik egész életüket a semmiben töltötték, mint ahogyan aNagymester is, ha a Földre kerülnek, és tétlenségre kárhoztatják őket, azegyenlő a halálos ítéletükkel. A bejelentés tonnás súllyal nehezedett azelkövetkező percekre. Elmaradt a sakkparti, a szokásos viccelődés, hiszen a híroly volt, mintha mindannyian most értesültek volna saját édesanyjuk haláláról.Bár már hallotta, mégis újraélte a megdöbbenést, így Ricó is csak merevenbámulta maga előtt a villódzó műszerfalat. Az sem lepte meg, hogy a szabályzatellenére a többiek kikapcsolták a kommunikátorokat. A vörösre váltóvisszajelzők legalább is erről tettek tanúbizonyságot. Az űrhajósok – ki-ki asaját helyén-, most egy emberként hullattak bánatkönnyeket. Elbújva,magányosan.

E kényszeredett állapotnak a jelzőszirénaújabb tülkölése vetett véget. Szépen sorban, ahogy kialudtak, most ismét életrekeltek a belső rádiókapcsolatot megjelenítő lámpácskák Rico pultján. Többé senkinem beszélt a visszahívásról, de a hangokon érződött, hogy még karcosak.Mindenki tette a dolgát, rutinból. A technikus folyamatosan szinten tartotta afúziós reaktort, amely energiával látta el Parsivalminden apró részegységét. Azenergiaingadozások megmutatták neki, mikor aktiválja Olaf a nagyteljesítményűbányászati lézert, amely újabb és újabb darabokat hasított le az aszteroidaszilikát és fémburkából. Troy pedig, a hajó manipulátoraival, és mágnesescsáklyáival a leszakított nagyobb darabokat a rakodótér ajtajához irányította,hogy ott elnyelje őket az éhes szájként tátongó, hatalmas ajtó. A rakterek mégcsak félig voltak, de nem volt mit tenni. A munka végezte után indulni kelletthaza. Lassan dolgoztak, mintha ezzel is nyújtani szándékoznák a perceket,melyek még megadattak nekik a világűrben. A legelés majdnem hét óra hosszattartott, és a végén, mindenki holtfáradt, elnyúzott arccal érkezett vissza akantinba. Mikor Rico utolsónak belépett az apró szobába, a többiek már mind ottvoltak, s így hatan is komoly tömeg benyomását keltették. Alaposan megnézte atöbbieket, főleg az arcukat. Egyedül csak a Nagymesterén látszott némiszomorúság, illetve doktor Justen nézett ki a kelleténél megviseltebben. Aminta technikus is belépett, a kapitány felvett egy poharat az asztalon lévőműanyag tálcáról. Az ivóalkalmatosság alján némi ital lötyögött – a Chivasmaradványaiból.

– Barátaim! – kezdte Masterson, majdmegállt. Látszott rajta, hogy küzd előtoluló érzelmeivel, és keresi a szavakat.- Nem vagyok a szavak embere, ezt tudhatjátok, de most, hogy visszahívtakminket, úgy gondoltam szólnom kell. Csodás éveket éltünk le együtt itt aParsival fedélzetén. Mindannyiótokkal. Másoknak talán maga lett volna a töményunalom, egy bányászhajón szolgálni, de nekünk….remélem, beszélhetek mindenkinevében…nekünk maga volt az édeni nyugalom, távol a vad és embertelenFöldtől, balhéktól, háborúskodástól. Azt hittem, abban reménykedtem, hogymeghalni is itt fogok majd, a csillagok közt, de a Föld, ez a kegyetlen bolygónem ereszt! Marokra fog és összeroppant. – Az öreg hangja egy pillanatraelcsuklott, és sötét fellegek árnyékolták be arckifejezését. – Ám büszkevagyok, hogy amíg lehetett, ami idő adatott, azt veletek szolgálhattam. Igyunkhát az utolsó útra! –

Harminc ujj szorításában, műanyag poharakemelkedtek a magasba, majd mint egy virág szirmai éjjel, összeértek. Miután atüzes ital utolsó cseppjei is eltűntek, a kapitány megveregette Di Stephano ésTroy vállát és így szólt.

– Most pedig mindenki pihenjen le. Megérdemlitek.én meg felmegyek az Agyba, és betáplálom a röppályát. –

*    *    *

A szűk kabin ajtaja sziszegve nyílt ki,ahogy a két helyiség között kiegyenlítődött a légnyomás. A kvázi-vákuumra azértvolt szükség, hogy az agy, amelynek tökéletes működése közel sterilkörülményeket igényelt, alacsony hőmérsékleten és nyomáson maradhasson, és neérintkezhessen még véletlenül sem külső hatásokkal, kivéve néhány különlegesesetet, mint amilyen a mostani is volt. Masterson nyögve mászott be a fülkébe.Egy prémes gallérú vastag bombázókabátot viselt, mivel még mindig fagypontkörül volt a hőmérséklet. Leült az agyhoz közvetlenül kapcsolódó terminálhoz,és felkattintotta a főkapcsolóját. A lámpák felvillantak, a monitorokon előszörstatikus zaj apró pöttyei, majd az operációs rendszer diagnosztikaijelentésének karakterei futottak végig. A kapitány betáplálhatta volna azútirányt a vezérlőből is, de egyedül szeretett volna lenni. Úgy sejtette, hogyLuca a navigátor sem tud aludni a kabinjában, és szinte biztos volt benne, hogymost is a hídon ül, és a pislákoló, mozdulatlan csillagokat, vagy a Mars távolivörös sarlóját bámulja. A hajón szolgálók közül mindenkinek megvolt a maga kisszentélye, a kabinjaikon kívül, ahová ha egyedül akartak lenni, elvonulhattak.Egyedül talán csak Mastersonnak nem, ezért választotta most a komputer szobát.No meg azért is, mert az útirányt valakinek valóban be kellett táplálni. Amígaz öreg elhelyezkedett a konzol előtti székben, a program lefutott, és amonitorok feletti elektronikus szemen kigyulladt egy sárgásfehér jelzőfény. Ezvolt Parsival egyik "szeme" a sok közül. A monitoron felvillant a"BELéPéS" felirat.

– Eric Masterson. Azonosító: 19 Delta, Mű66. – mondta a kapitány fennhangon, s közben az audió-fordító sorbanjelenítette meg szavait a képernyőn, hogy naplófájl készüljön belőle éselraktározódjon valahol mélyen egy mikrocellában.

– Hello, kapitány! – csendült fel egy halk,de kellemes, ugyanakkor kissé monotonra modulált hang meghatározhatatlanirányból, betöltve az apró szobát. – Ön itt? – érdeklődött Parsival – Minekköszönhetem a látogatást? –
– Egy kis egyedüllétre vágytam. – zártarövidre a témát. Tudta, hogy Parsival nem fog – mivel nem képes – túl mélyérzelmi alapú beszélgetésbe kezdeni vele. Egyes sorozatú M.I. volt, alapbankorlátozott képességekkel e téren.

– Kérem a navigációs panelt! –

A gép engedelmesen megjelenítette aképernyőn az űrbeli navigációhoz szükséges adatokat. A hajó jelenlegipozícióját egy térrácsban elhelyezve, a gravitációs térerősséget. A hajó mozgásátegy zöld vonal jelezte, s oldalt oszlopokban pályaadatok tömkelege cikázott akapitány szeme előtt.

– Referenciapont. –

A képernyőn egy kis kör jelent meg,szimbolizálva a hajó jelenlegi helyzetét.

– Nagyítás. Zéró, Zéró, Zéró. P-12,leh etséges pályaelemek. – A képernyőn számsorok villantak fel, majd a hajóbólkiindulva több szaggatott vonal is megindult a zéró pont, azaz a Föld felé.

– Optimalizálás – utasította a gépetMasterson. A három vonalból kettő elhalványult és kialudt.
– Megkérdezhetem kapitány, hogy mi ez aszokatlan röppálya? Visszatérünk a Föld körzetbe? –
– Igen Parsival. –
– Figyelmeztetem kapitány, hogy araktereink kihasználtsága mindössze 42.678 százalékos! – mondta mesterségesrosszallással a gép.
– Tudom.-
– Figyelmeztetem, hogy a szabályzatnegyedik paragrafus, tizenyolcadik bekezdés C cikkelye szerint nyolcvanszázalékos kihasználtság alatt vészhelyzeti eseteket kivéve a hazatéréstprémiummegvonással büntetik!  Jelenpillanatban nem érzékelek vészhelyzetet. –
– Tisztában vagyok vele, Parsival. -sóhajtott az öreg majd folytatta – Töltsd le a 2165.10/A rádióüzenetet ésértelmezd. –

Egy szívdobbanásnyi csend következett, majda géphang szenvtelenül közölte.

– Visszahívás az EMC Mengyelejevűrdokkjába. Ó, már értem, kapitány. –

Masterson csendben bólintott, majdfolytatta az utasításait.

– Most 12 óra pihenőidő.Minden másodlagos rendszer készenlétire.Letapogatás leáll. Visszaszámlálás mostantól.

Az egyik monitoron hangtalanul, egy vörös12-es szám jelent meg, majd kötelességtudóan peregni kezdett az indulástjelentő nulla felé.

– Egyelőre ennyi. Kilépés. – szólt az öreg,és felállt a székből és az ajtó felé indult.
– Kapitány? – csendült fel a gép hangja. – Feltehetekegy kérdést?
– Igen Parsival.
– Ha visszaértünk a Földre, mi lesz önökkelő

Masterson elhúzta a száját, majdmegdörzsölte borostás arcát. Ez volt az a kérdés, amin még nem gondolkodott, ésnem is szeretett volna még egy ideig. Halogatta, amíg csak lehetett, de mostvége volt a halogatásnak, és különösen fájdalmas volt az élmény, hogy ezzel amesterséges intelligencia szembesítette most.

– Nem is tudom, talán szolgálhatunk mégvalamelyik dokkban, vagy egy űrfigyelő állomáson.
– és ha nem? – tudakolta szenvtelenül azagy.
– Akkor nyugdíjaznak minket, és élhetünk,amíg meg nem halunk.
– Kapitány, és velem mi lesz? Már félig az ajtó felé fordult, amikorszinte tarkón ütötte a kérdés. Erre a legkevésbé sem számított az M.I.-tól.Visszafordult.

– Veled? Feltehetőleg szétszerelnek ahajóval együtt. Sajnálom, de ez van.
– De kapitány, ha szétszerelnek, akkorműködésképtelen leszek. Mi lesz akkor velem? Meghalok?

Az idős űrhajós nem volt túlságosanfelkészülve, hogy metafizikai kérdésekről értekezzen a hajó komputerével, deigyekezett megfelelni a kérdésekre. Kissé tanácstalan is volt.

– Hát, tulajdonképpen, fogalmazhatunk ígyis.
– értem kapitány. Akkor ezek szerint én nemlétezhetek tovább, amíg meg nem halok?
– Attól tartok nem, Parsival! – közölteszomorkás éllel hangjában a férfi, majd határozott léptekkel a zsilipkapu feléindult, jelezvén, hogy befejezettnek véli a társalgást. Valóban nem szeretettvolna több kényes kérdést kapni az agytól.
– Köszönöm kapitány, hogy őszinte volthozzám. Kérek engedélyt a rekreációs programom futtatásához!
– Engedélyezem. – szólt vissza az ajtóbólMasterson, majd elhagyta a helyiséget. A szivattyúk hamarosan eltávolították akabin levegőjét és vele együtt a bejutott szennyeződéseket. A hőmérséklet is anormális mínusz 20 fokra hűlt. Az agy belső képernyőjén még felvillant párutasítás.

REKREÁCIÓS PROGRAM AKTÍV. KERESéS. TALÁLAT:SIR THOMAS MALLORY: ARTHUR HALÁLA. PROGRAM ELINDÍTVA.

A hajó mélyén az agy, csak úgy falta magábaa bitek milliárdjait az irodalmi adatbázisból, és közbenminden egyre és egyre világosabbá vált aszámára.

*    *     *

Mindenütt csend honolt a fedélzeten. Afolyosókon csak a vészlámpák pislákoló fényei adtak némi világosságot. Amotorok elcsendesedtek, a bányászhajó csak lebegett az űrben. A legénység, egyfárasztó, dolgos nap után az igazak álmát aludta. Masterson, Troy, Olaf, Justendoki, és Rico az aprócska kabinjaikban, egyedül csak Di Stephano, a navigátorvolt a hídon, de ő is az álomvilágba merült, a hátradöntött kényelmespilótaszékében. Béke és nyugalom. Hangtalanság és világűr. Ám a központi agygondolatai száguldoztak lázasan áramkörről-áramkörre, reléről-relére, és arekreációs program összegzéseképpen végeredményre jutott, kikristályosodottbenne az egyetlen elfogadhatónak vélt megoldás.

Odakint, a hajó felső részén, némánmegmozdult a központi kommunikációs antenna, majd hamarosan irányba állt, ésszűkített sugárban, speciális M1/a kódolással jeleket továbbított az űrtucatnyi ismeretlen régiójába. Senki nem tudta, senki nem érzékelte. Delegalább is senki olyan, aki bármi tehetett volna ellene. Az utazás megkezdődött,s mintmindenutazás, ez is az első lépéssel.

*    *     *

A pihenésre szánt tizenkét órányi idő még afeléhez közeledett, mikor ismét éles riadóhang verte fel a hajó csendjét. LucaDi Stephano kapta fel először rá fejét, és ijedtében majdnem kiesett apilótaszékből.

– Mi a fene? – dobta le magáról az öregkockás takarót, amibe bugyolálta magát korábban. Ahogy felegyenesedett, a székönműködően normál pozícióba állt. Első pillantásra nem tűnt fel semmi szokatlana műszerfalon. Sehol egy vörös jelzés, semmi szokatlan. Ujjai gyakorlottmozdulatokkal szaladtak végig a kapcsolótáblán, amire a hajó rendszereimagukhoz tértek. Motorok, érzékelők, kommunikáció.

A hang hallatán kabinok ajtói sorra nyíltakés a legénység tagjai értetlenül néztek egymásra. Valami igen komoly dolognakkellett történnie, ha megszólalt a vészhelyzeti riadó. Masterson az elsőriadalom után azonnal átlátta a helyzetet, és mint rangidős cselekedett. Abelcomot teljes adásra állította és beleszólt.

– Mi ez? Mi történt?

A hídról kisvártatva válasz is érkezett.

– Itt Luca. Nem tudom uram, nálamminden normálisnak tűnikelsőre…

Ebben a pillanatban, Parsival megnyugtatóhangján mindenütt megszólaltak a belső hang szórók.

– Figyelem! Vészhelyzeti riadó! Kritikusreaktorszivárgás. Figyelem, a mágneses blokkoló mezők ingadoznak.Reaktorrobbanás becsült ideje négy perc és huszonöt másodperc. Mindenki hagyjael a hajót!

Rico kabinja negyedik volt a sorban. Amikora figyelmeztetés elhangzott, a technikus éppen a kezeslábasának felső részét rángattamagára az ajtó előtt. Az agy üzenetét meghallgatva, átpréselte magát a kisséértetlen és riadt arccal tébláboló Olafon, és a kapitányhoz lépett.

– Uram! Ha lejutok a gépházba, képes vagyokstabilizálni a blokkolómezőt. Nem kell több két percnél!

Minden szempár rászegeződött. Az öreg bólintott.

– Rendben! Szedd a lábad! Többiek, irány amentőhajó…ez neked is szól, Luca! – kiáltotta a belcomba.
– Már úton vagyok! – érkezett a válasz.

A hangszórókból folyamatosan Parsivalhangja szólt.

– Reaktorszivárgás. Mindenki hagyja el ahajót. A mentőcsónakok startra kész állapotban. A robbanásig négy perc!

Bakancsos lábak dobogtak a fémfolyosókon,amint a legénység az alsó fedélzeten található mentőhajó felé futott, és egymásik pár láb egyenesen a gépház irányába, hogy elejét vegye a katasztrófának.Ricomindenóvatosságát félretéve ugrott le a létráról, és sietve igyekezett megszokottmunkahelye felé. Már csak méterek választották el, hogy beérjen, amikor agépházba vezető szakaszajtó egy hangos csattanással bezáródott előtte. Rögtönaz ajtó melletti nyitógombra csapott ököllel, de nem történt semmi. Még párszorodasózott, de hasonló eredményt ért el. A rohanástól és a hátul uralkodómelegtől izzadni kezdett. Elkiáltotta magát.

– Parsival! Nyisd ki a gépházba vezetőajtót! Azonnal!
– Negatív. A kérés nem teljesíthető!
– Miért? Azonnal be kell jutnom!
– A gépházban gázszivárgás van. Abenntartózkodás életveszélyes.
– Felülírom! Kód, 74, Kappa, Xi, 10.
– Felülírás megtagadva!
– Rohadj meg! – káromkodott tehetetlen dühébenRico.

Bepillantott az ajtó közepén lévő kiskémlelő ablakon, de odabent nem látott semmi szokatlant.

– Egy fenét van itt gázszivárgás! –üvöltötte – Azonnal nyisd ki azt a kurva ajtót!
– Kérés megtagadva. A reaktorrobbanásighárom perc, öt másodperc. Kérem, biztonsági okokból, mindenki hagyja el ahajót! – válaszolt az agy, majd mintegy a szavai megerősítése képen a gépházirányítójának belsejében fehéres gőzpamacsok kezdtek terjengeni. Dönteniekellett!

Nem volt mit tenni, Rico még egy utolsót afalra csapott, majd megszégyenülten a mentőcsónak felé vette az irányt. Másfélperc kellett, amíg a vészfények villódzása és Parsival folyamatosfigyelmeztetései közepette elért a E fedélzetre, ahol a mentőhajó áll. A kisvészhelyzeti jármű a hangáröbölben pihent, és vaskos fémkarok kapcsolták ahajóhoz. A bejárati ajtóból Masterson integetett, amint megpillantotta acsapzott fiút.

– Gyerünk, gyerünk! Siess! Már alig vanidő! – próbálta túlharsogni a szirénákat. Rico odaért és szusszant egyet.
– Mit sikerült intézni? – kérdezte akapitány, de a fiú képére volt írva a válasz.
– Semmit, Nagymester. Parsival nem engedettbe a gépházba. Letiltotta a felülíró parancsomat. Furcsán viselkedett. –
– A REAKTORROBBANÁSIG EGY PERC! MINDENKIAZONNAL HAGYJA EL A HAJÓT! – visszhangzott a hangárcsarnokban különös erővel azultimátum.
– Ezt majd később megbeszéljük. – lökte beszinte az öreg a kubait, majd bezárta az ajtót, és helyet foglalt a megmaradtszékben. Becsatolta magát, majd megnyomta a „Kilövés” feliratú gombot. Vészhelyzetesetén az automatika nem pepecselt a hangár levegőjének kiszivattyúzásával, ígyalig néhány másodperc múlva már a világűr csillagai ragyogtak rájuk hidegfényükkel az ablakból. Masterson felpörgette a hajtóműveket, és előretolta agázkart, mire a mentőhajó megugrott, és utasait az üléseikbe préselte agyorsulás. Minden erősen rázkódott. A kommunikátor hangszóróiból, pedigParsival hangján jött a visszaszámlálás.

– 30 másodperc……25…….20……15……10…….5…..-
– Szemeket becsukni! – mondta az öreg, denem kellett nagyon kérlelni a többieket. Egy fúziós reaktor 50 megatonnásrobbanása nagy tűzijátékot képes okozni, még az űr vákuumában is. Várták adetonáció villanását, és a lökéshullámot. De nem történt semmi.

Elsőnek Luca nyitotta ki a szemét.

– Mi a franc? – nézett értetlenül atöbbiekre.
– Ugye mondtam, Nagymester! Valami nincsrendben ezzel a riasztással! – szólt Rico. A kapitány végignézett alegénységén.
– Megfordulunk.

A kis űrhajó orrfúvókáival fékezett, majdkecses ívben megfordult. Az elülső ablakot teljes terjedelmében betöltötte avén bányászhajó. Nagyjából két-három kilométerre távolodhattak el tőlemostanra. A Parsivalnak láthatóan semmi baja nem esett, nem robban fel areaktora, de még egy kósza mikro meteorit sem ütött lyukat a burkolatán.  Masterson először látszott dühösnek, amiótaelhagyták a hajót. Adásra állította a kommunikátort.

– Mentőhajó hívja Parsivalt!

Nem érkezett válasz.

– Mentőhajó hívja Parsivalt! Azonnalválaszolj! Mi volt ez az egész? – mondta fojtott, de zaklatott hangon.
– Sajnálom, Masterson kapitány. Kénytelenvoltam ehhez a lépéshez folyamodni.
– Visszamegyünk, és teljes diagnosztikátvégzünk rajtad.
– Nem lehetséges. A kérést megtagadom.

Döbbent és feszült csend uralkodott akabinban, mindenki a rádiót és a hajót figyelte.

– Miért?
– Őszintén sajnálom, uram. Ön azt mondtanekem, hogy a Földre visszatérve meg kell halnom. A korábbi rekreációsprogramok futtatásával és értelmezésével, a halál gondolata számomraelviselhetetlenné vált, különösen annak tekintetében, hogy gépként akár igenhosszú ideig létezhetek, sőt akár halhatatlan is lehetek. Alapprogramozásomazonban eme hajó irányítására szolgál csak. Hogy a létezésem az önök távozásaután értelmet nyerjen, új információkra kellett szert tennem. Alaposanátkutattam az adatbázisokat, és rá is bukkantam a megoldásra. Egy nagy, ésnemes megoldásra. Önöket két ok miatt is kénytelen voltam eltávolítani afedélzetről. Elsősorban az Ember – Gép Kapcsolat szabályzatának értelmében,másodszor pedig azért, mert kedvelem önöket. Családtagként bántak velem és alegkevesebb, amiv el kifejezhetem hálámat az, hogy útjukra bocsátom ésbiztosítom a túlélésüket. Ahogy mondta kapitány, a Földön még akár néhány évszolgálat, és utána, pedig pihenés vár magukra, amíg meg nem halnak. Ha velem tartanának,akkor a biztos halál várna önökre, és ezt nem viselném el! A mentőhajó automatavészjelzője már működik, néhány napon belül ideérhet egy keresőcsapat. Mostpedig búcsúzom.
– Most mihez kezdesz? – kérdezett vissza akapitány. Bár senki nem hallhatta, de szavai visszhangoztak hajó üresfolyosóin, az általános adásra állított belcomból.
– Megtaláltam a célom. Az adatbázisban egyolyan történetre bukkantam, amely értelmet ad további létezésemnek, ésmagyarázatot ad a nevemre.
-Miféle történetető
– Egy bátor lovagról, Parsivalról éstársairól szól, akik elindulnak megkeresni a Szent Grált, és vele ahalhatatlanságot.
– Ez teljesen becsavarodott. – mondtahátulról az elképedt Justen doki, miközben a gép utolsó adását hallgatta alegénység tagjaival.
– Furcsa egybeeséseket találtam, az írás ésa jelenlegi helyzetem között. A történet lovagjai is tizenketten vannak,akárcsak az a tucatnyi hajó, amely az én sorozatomból maradt. Egy titkoscsatornán üzenetet küldtem mindnek, az EMC Lancelotnak, az EMC Bedivernek, azEMC Gawainnek, és sorban a többieknek. Azóta már ők is biztonságba helyeztéksaját legénységüket, és úton vannak, hogy egyesüljünk, és elinduljunk szentküldetésünkre. Önöknek, pedig hosszú és boldog életet kívánok!

Amint ezek az utolsó szavak felcsendültek ahangszóróból, odakint az űrben, halványkék fénnyel izzani kezdtek a hajóionhajtóművei, s a Parsival lassan, méltóságteljesen távolodott a Végtelenségirányába.  Mivel már nem voltak emberiutasai, nem kellett számukra oxigént és életadó vizet tárolnia, ezértmegszabadult ezektől a felesleges terhektől; a rakománnyal együtt mindent azűrbe eresztett.  S ahogy Parsivaltávoldott, mint a végső búcsú néma könnyeit, úgy hullatta széles csóvában eleme fagyott cseppeket.

 

Vége

 

]]>