Avengers univerzumába, miután a Sony belátta, hogy Alex Kurtzman vezette franchise építéssel sehova sem jutnak, viszont a cégnek jól jönne az a pénz, amit egy Marveles együttműködésből ki lehet sajtolni. Én Andrew Garfieldot sajnáltam ennek kapcsán, aki szerintem remekül alakította a hálóvető szuperhőst, csak sajnos épkézláb sztorit nem kapott ehhez az alakításhoz. Viszont Tom Holland is abszolút remek választás volt a szerepre, és a Captain America: Civil War–ban nagyjából 10 perc alatt sikerült ezt be is bizonyítani róla. Nomeg persze a Marvel csapata is ez alatt a 10 perc alatt bizonyította, hogy hát náluk mégis csak jobb helyen van ez a szuperhős, mint a Sony vezénylete alatt. A Hazatérés egyébként pontosan a Civil War eseményeivel párhuzamosan indul: https://www.youtube.com/watch?v=OmE8cujOcBo A forgatókönyv – a korábbi, Kurtzman-féle megoldásokkal ellentétben – nagyon jól átgondolt. Míg a legutóbbi Pókember filmnek az volt a legfőbb baja, hogy négy különböző, amúgy jó lehetőségekkel kecsegtető történetszálat próbált egybegyúrni, leginkább semmilyen színvonalon, addig a Hazatérés nem akarja túlvállalni magát. Egyfelől, nagyon jól összeköti Peter Parker történetét a Marvel Cinematic Universe világával. Sok-sok apró háttér utalás van a már megtörtént eseményekre, például az egyik órán a tanár a Sokoviai Egyezményt taglalja a diákoknak. Ugyanakkor maga a fő konfliktus az az első Avengers filmben történtek utóhatása. Most az írók nem akartak túlságosan grandiózus ellenfelet állítani Pókembernek, nem akartak egy újabb világmegmentős sztorit csinálni. Vulture egyszerűen emberi léptékű szupergonosz: oké, van egy nagyon menő felszerelése, de igazából a Bosszúállók csapatának bármely korábbi tagja le tudná pofozni egy ebédszünet alatt. Adrien Toomes, a.k.a. Vulture lényegében egy okos bűnöző: nem tör világuralomra, nem különösebben nárcisztikus figura, óvatosan megbújik a háttérben, amíg Pókember el nem kezd beleköpdösni a levesébe. Aki azzal alapozza meg bűnözői karrierjét, hogy az Avengers-ben látott chitauri technológiát begyűjti, fegyvereket gyárt belőlük, majd eladja a többi átlagos bűnözőnek. Az Item 47 című, 2012-es kisfilm és az Agent of S.H.I.E.L.D. egyes epizódjai már pedzegették a chitauri technológia elterjedésének problémáját – de legjobban most mutatják be a new yorki csata ezen következményét. És ez jó, mert a hazatérő Pókembernek egy olyan problémával kell megbirkóznia, ami az MCU szerves része. Ahogy persze szerves része a világnak a Vasember is, de az ő jeleneteit szintén jó arányérzékkel adagolják a készítők: nem esnek túlzásba Tony szerepeltetésével, nem lopja el a showt a Pókember elől. Tartózkodtak attól is, hogy harmadjára is kapjunk egy eredettörténetet. Mindösszesen kettő mondatban utalnak arra, hogy történt valami tragikus dolog Ben bácsival, illetve hogy egy mutáns póknak köszönheti Parker a szuperképességeit. Inkább Parker belső fejlődésére koncentrálnak, ilyen tekintetben egy tipikus hogyan válik szuperhős egy képességekkel bíró emberből?-sztori kerekedik ki. Aki most történetesen egy gimis srác, akinek speciel nem az iskolai focicsapatba akar bekerülni, hanem a Bosszúállók közé. Ebben a fejlődéstörténetben azért van szerepe Tony Starknak is, aki hát ugyan nem egy Kenobi-stílusú és bölcsességű mentor (sőt!), de mégis hasonló funkciót kell betöltenie. És ebben a sztoriszálban azért Stark is szépen fejlődik. Szuperül megoldották a lázadó tinédzser és az ő excentrikus pótapukájának a viszonyát – anélkül, hogy Stark rátelepedne a filmre. Egy szó, mint száz, nem világmegváltás történik a vásznon, hanem egy emberi léptékű sztori (már amennyire egy szuperhősfilm emberi léptékű lehet, persze). A készítőknek egyetlen feladata volt: nagy gondossággal behozzák az MCU-ba Pókember karakterét, és ezt nem különösebben kockáztatva, de sikerrel megoldották. Ez az első olyan Pókember film, aminek már várom a folytatását.]]>