{mosgoogle center} Coming out A hétvégén lehetőségem volt részt venni egy szerepjáték–tábor néhány eseményén, de eltekintve egy–két megismert szakszótól (tápolás, hentelés, gyakás, plusszeggyeltámadok) nem kerültem közelebb hozzájuk. Nem az ő hibájuk; én az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség hatására sem tudom beleélni magam azokba a mesékbe (modulokba), ahol ők ugyanolyan otthonosan mozognak, mint a saját életükben. Nem, nem akarok a szerepjátékról írni, megtették azt már mások, gyakran rosszul. Arról akarok írni, hogy az általános vélemény és a társadalmi elfogadottság mennyire manipulálható, az előítéletek és a meg nem értettség mennyire káros, és hogy a hétköznapi emberek néha sokkal ostobábbak, mint akik azzal töltik az idejüket, hogy képzeletbeli világokban kalandoznak. Az sf.hu főszerkesztőjét kísérve kerültem a táborba, azzal a titkos szándékkal, hogy majd én jól megírom, micsoda geek alakok ezek, és bemutatom, mennyire nevetséges amit csinálnak. Előre fentem a fogam, hogy kiontott harcos–beleken taposva átharapjak néhány Vampire vagy MAGUS–nyakat, de az egészből nem lett semmi, mert az érkezésünket követő huszadik másodpercben rájöttem, hogy ezek az emberek teljesen normálisak, és a közhiedelemmel ellentétben igenis vannak szép szerepjátékos lányok A helyszín: Bakonycsernye, Kisgyón Aki nem tudná, hogy ez hol van, az vegye elő a térképet vagy a Route programot, és nézze meg magának. Buszról szállva jó két kilométer a modern civilizációs kellékektől mentes tábor. A táj gyönyörű: hegyek, völgyek, erdők, mezők, még kis patak is akad a környéken. Térerő nincs, aki telefonálni akar, annak fel kell másznia egy dombra, vagy visszasétálni a faluba. Feltételezem, hogy Sir Artur Conan Doyle egy ilyen helyen megfordulva vetette papírra az Elveszett Világ első vázlatát. A levegőből hiányoltam a városi létforma életben maradásához szükséges ólmot és kormot, de a cigaretta kátrányával ez pótolható, csak ez lehet az oka annak, hogy két nap alatt hat dobozzal szívtam el. Egyszerű kulcsos ház fogad, nagy udvar, tábortűz, és persze a táborozók, akik az esti órában is játszanak. Előttük papírlapok, dobókockák, és nagyon sok üres sörös doboz. Mivel nem értem a lényeget, asszimilálódni próbálok, zavaromban másodpercek alatt lehúzok egy üveg vörösbort. Ketten megpróbálják elmagyarázni a játék menetét és szabályait, aztán felszívódik bennem a Cabernet, és megszólal. A beszélgetőtársak szemében kigyúl a borzadály fénye; később megsúgják, hogy az előző nap meglátogatta őket Szélesi Sándor kétszeres Zsoldos Péter–díjas író, a Mysterious Universe világ egyik alapító atyja… Az éjszaka úgy múlik el, hogy mindenki iszik vagy játszik, vagy játék közben iszik. Belátom, hogy már elszalasztottam a lehetőséget, a két lelkes korrepetítorom is csüggedten távozik, és elkönyvelik, hogy reménytelen eset vagyok. A lányok szerencsére most nem játszanak, és szeretik a jó bort, úgyhogy velük könnyebben boldogulok. Eszembe jut, hogy sokan veszélyesnek, károsnak tartják az improvizatív színházra emlékeztető szerepjátékot, hát nekiállok felkutatni a pusztító fegyvereket, amelyeket a közvélemény gyakran – ha valahol karddal leszúrnak valakit – a szerepjátékosok kezébe ad. – Olyan szektások, vagy milyenek, izék, na! Egy tábortűzkellék–baltán kívül azonban semmit nem találok, a fegyver viszont tényleg veszélyes. Balesetveszélyes. Az első lendítésre elrepül a feje, gyorsan megnézem, hogy maradt–e utánam terhelő nyom, majd keresek magamnak valakit, aki még nem kapta meg rólam drótot, és megpróbálom kifaggatni az agresszióról. Kígyó–béka Igen, a játékban sok a harc és az összecsapás. Fajok, társaságok, klánok mérik össze az erejüket, akik a kitűzött cél elérése érdekében választhatják a fegyverek útját is. Miért? A való, hétköznapi világ nem erről szól? Mennyiben más az az agresszivitás, amikor a busz lépcsője előtt lökdösődnek az emberek, megtapossák, félretaszítják a többieket? Mennyiben más a harc, amit nap mint nap megélünk az életünkben, amikor dolgozunk, gyereket nevelünk, veszekszünk a feleségünkkel, férjünkkelő Mert nem rendelkezünk mentálmágiával, tűzvarázslattal, és nem járunk kardokkal? Talán nem véletlenül tartja a népi bölcsesség, hogy ha az ember a szemével parancsolhatna a világnak, tele lenne az utca halottakkal és terhes nőkkel. A játékban a világ, a nő (férfi) megmentése, a gonosz legyőzése vagy a kincs megszerzése a tét, tehát a legtöbb esetben nemes ügyért rántanak fegyvert. Mennyivel másabb a való világban belegázolni más emberek életébe a haszonért, mennyivel több vagy kevesebb azért elátkozni valakit, mert ő nagyobbat lökött a nénin, és most le tud ülni a buszonő A járatok sűrűn követik egymást, mégis a legtöbb agressziót a tömegközlekedésben vezetjük le. A volán mögé ülve pedig mindenki óriásnak, harcosnak, amazonnak érzi magát, és igazi életeket veszélyeztet. A szerepjáték nem az agresszióról szól A furcsa és különös szórakozást űzők általában nem is szeretik azokat a modulokat, ahol esztelen hentelés a cél. Feladat kell és egy csapat, akik egymást támogatva, mesebeli képességeiket egymásért használva eljutnak a célig, és teljesítik küldetésüket. Azt pedig már végképp ne tessék bűnnek felróni nekik, hogy az őket akadályozó vérszomjas ork–hordának nem a Kis herceg rókaszelídítős jelenetét olvassák fel. Persze, a mesék kitalálói gyakran lecsapnak a könnyebb utat választókra. A modulok precízen és csavarosan megírt történetek, és a szereplők megbűnhődnek, ha rosszul döntenek. Egy több napos tábor nem múlhat el verseny nélkül. A csapatok egymástól elkülönítve ugyanazt a modult játszák végig. A mesemondó (narrátor, mese–kalauz) irányításával szombat reggel belevetik magukat a kalandba, mi az sf.hu főszerkesztőjével és a Fekete Özvegy becenévre hallgató Krisszel külön játékba kezdünk: szomjas – és ha a főszerket nézem -, alkoholista karaktereket generálunk magunknak, akiknek az a feladata, hogy legyalogoljanak a faluba, és házi bort vegyenek estére. A küldetés egyszerűnek tűnik, de ugye emlékeznek, mindenki megbűnhődik, ha nem gondolkodik. Aki Bakonycsernyére téved, keressen a kocsmával szemben egy nagy fehér házat, és Szabó Feri bácsitól isteni házi bort vehet. Legalábbis a lokálpatrióták ezt állították, valamint hogy Feri bácsi fél órán belül visszatér. Nem tért, mi pedig a könnyebb utat választottuk, beértük a Túra Söröző flakkonos borával. A büntetésünk ezért csaknem a halál lett, és bizton állíthatom, a legkegyetlenebb fegyvert mi szállítottuk a táborba, literét kétszázért. Zajlik a játék, és mivel a legtöbben el van foglalva, a főszerk pedig részegen hortyog a szobában, néhányan fát keresünk a búcsúesti máglyához. Ha elfogadnak tőlem egy jó tanácsot: ne engedjenek a hátuk mögé nőt baltával a kezében. Ezt a gondolatot nem az agresszivitás, hanem csupán a megtapasztalt ügyetlenség szülte. Az erdő sűrű és nedves, az éjszakai eső miatt az aktuális küldetésünk nehezen halad: kevés a száraz fa. A bakonyi harcosok élvezik a természetet, és ha tehetik, oda is figyelnek rá. A szervezők egyike, akit mindenki picynek szólít, felhívja a figyelmünket a szemetelés elkerülésére. Külön megemlíti, hogy a cigarettacsikk jobb helyen van a kukában és a tábortűz hamuja között, mint a mezőn vagy az erdőben. Mivel picy úgy néz ki, mint egy Pokol Angyalába oltott Világ Legerősebb Embere, kilométeres távolságból hordjuk vissza a táborba a csikkeket. Később találkoztam egy résztvevővel, aki öt percig bogarászott a fűben, mert látott egy „T” betűvel kezdődő szöcskeszerű izét, ami ritka. Vagy nem, de szerinte szép. Nem hittem el, ezért lefényképeztem. Szép? Mire visszaérünk a fával, a mesevilágban néhányan „megszívják”. Az egyik csapat a faluszéli tóparton belebotlik egy öregbe, aki magában motyog. A tóban sírnak a halak… Furcsa egy mese ez, de valahol mégis csak mese. A csapat elindul, hogy békákat szerezzen, akik majd kiengesztelik a zord atya által szerelmétől vízbefojtással elválasztott lány lelkét. Ez csak egy része a versenymodulnak, és ha a játékosok vennék a fáradtságot, hogy az alig pár percnyire lévő faluban megkérdezzenek valakit az öreg történetéről, kiderülne, hogy a békák mérgezőek, az öreg bolond, a falu pedig elpusztul, ha nem halászhat többé a tóban… Vannak, akik nem veszik a fáradságot, megszerzik a békákat és beleszórják a tóba… A balta továbbra is életveszélyes, inkább harcművészeti bemutatót tartok és térdemen töröm el az ágakat. Az orvos szerint még van esély arra, hogy a térdkalácsom helyrejöjjön. Este kilenckor befejeződik a verseny, a szervezők nekiállnak az értékelésnek, a többiek a tízórányi koncentrálástól fáradtan tántorognak, megbillent egyensúlyukat végül sörrel és borral állítják helyre. Elismeréssel adózom az állóképességüknek, csütörtök óta tíz–tizenöt órákat játszanak, nem értem hogy bírják ezt három–négy órás alvásokkal. Biztosan mágia, egymásra nyomtak valami erőgenerátor–varázst. Az eredményhirdetésre állítólag sikerült agyilag szétcsúsznom, de ilyesmire én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a máglya fényénél nagyon ünnepélyesnek tűnt a verseny lezárása, és természetesen az is eldőlt, hogy melyik játékos kerül a mennyországba, és melyik a pokolba. értelemszerűen a felesleges hentelést vagy a nemes erkölcsöt sértő döntéseket nem kivégzéssel honorálták a szervezők, viszont a karakterlapok az öröklétig égnek majd a tábortűz lángjai között….Béke poraikra! A záróbuli egészen negyed nyolcig tartott, bár az aktív játékosok már hajnali hat körül nyugovóra tértek. Vasárnap reggel hétpróbával igyekeznek eldönteni, ki a legjobb a legjobbak közül, és rájuk fért már az erőgyűjtés. Kérem, hivatásos sportoló vagyok: minden fárasztó és kemény sportot megnézek a tévében, de ott és akkor csodát láttam! A papírrepülő–tervezés és az aerodinamika nagy tudósai is értetlenül állnának a repülőhajítás versenyszám teljesítményei előtt. A fizikai felkészülésüket később sziklalökésben, valamint az idegmorzsoló szerepjáték–kocka célbadobásban mérték össze. A legérdekesebbnek azonban mégis az a szám bizonyult, ami idő hiányában elmaradt. Kések, dobócsillagok és egy „T” kezdőbetűs szöcskeizé Itt és most meg kell állnom, mert nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mégis előkerültek a fegyverek. Az arzenált két KGST piaci dobókés, és két dobócsillag képviselte. Az íj miatt már nem kell aggódni, a rendelkezésre álló vesszőnek a harmadik lövés után nyoma veszett… Árpád vezér eltakarta arcát a Hadak Útján, miután lepillantva azt látta, hogy a megtalált vessző helyett az ungarise íjász egy „T” kezdőbetűs szöcskemicsodának örvendezik. Összefoglalva talán annyit mondhatnék, hogy volt ott minden, mi szem szájnak ingere: fiatalok, akik jól érezték magukat a természetben; fiúk és lányok, akik a televízió helyett a saját gondolataikat és fantáziájukat követik; a városi létforma számára már ismeretlen erdő és mező; műanyagtálat kiégető tábori gulyásleves, szalonnasütés, sör és bor; egy lejáró fejű balta, valamint olyan emberi kapcsolat, ami már önmagában is furcsává teszi ezeket a szerepjátékosokat. Minden szerepjáték azzal kezdődik, hogy „Képzeljétek el…” Képzeljék, nekem sikerült, és nincs benne semmi rossz.
]]>