At öreg bagoly odvában gubbasztott. A százéves park öregedő féin késő őszi vetkőztetését végezte az északi szél. Tépte, cibálta róluk a maradék ruházatot, mint valami kegyetlen nővér az öregek otthonában, hidegen szemlélve az eredményt. A bagoly szemei csukva voltak. Valójában már nem vágyott semmire. Minden szépet, jót, izgalmasat és rosszat ami megtörténhetett vele már régen átélte. Jól érezte volna magát a félhomályba bóbiskolva betakarózva langymeleg toll-köpönyegébe. Itt az öreg fa odvában, aki immár egyetlen társa maradt. Egyedül az éhséget nem tudta kizárni lassan kopogó gondolatai közül, ezt a mardosó fájdalmat a beleiben, ami belülről rágta fel magát egészen az agyáig. Három napja egy sovány egéren kivül egyéb zsákmánya nem akadt. Karmait vastag szaruréteg fedte, amik már nem voltak elég elasztikusak. Öreg csontjait hasogatta a fájdalom repülés közben. Csak még a tollazata, ez a fényes barna páncélzat ragyogott régi fényében, amivel egykor párját is meghóditotta. A párja…. Kinyitotta fáradt szemeit és elnézett valahová a messzeségbe, ahol az idő kútjának fenekére látni. A büszke, délceg bagoly-asszony, akivel annyi csupasz, örökké éhes fiókát felnevelt. Tavaly télen váltak el örökre egymástól. Valaki, talán egy részeg vadász összetévesztette más madárral, és rálőtt. De az is lehet, hogy csak a vadászösztöntől hajtva lőtt rá a kora esti félhomályban. Sebesülten érkezett az odúba, de tudta,haza muszáj érkeznie, hogy párja ne várja többé hiába. Hajnalra kilehelte a lelkét. Tompa puffanással hullott az odú hátulján lévő hosszú, sötét üregbe, ami talán már a pokolban ér véget… Kint szürküllött, sejtelmes félhomályba burkolva a környező fákat. Az öreg bagoly fáradt szemébe visszatért az élet. Egér neszezését hallotta a rozsdásbarna levelek között. Az éhség nagy úr, ami képes legyőzni a fájdalmat, a letargiát, lerombolva minden létező gátat, amit akadályként állit az élet. Megigazitotta evezőtollait, és széles szárnyai alá kapta az alkonyt. Nesztelenül suhant a levegőben. Szive, mint egy kifáradt motor, össze vissza vert sovány, inas mellkasában. Dobbant még egy néhányat, majd fáradtan megállt. A bagoly, mint egy kifáradt nyilvessző, az avarra hullott. Öreg lábai még rángtak egy néhányat, testét átjárta egy utolsó borzongás. Szemeit még egyszer körbejáratta a tájon, magábazárva azt a helyet, mely annyi évig az otthonát jelentette. Vége volt. Kimúlt….. Másnap reggel óvodások jöttek a parkba, politúros fényű gesztenyét, angyalsárga, fura sisakos makkot gyűjteni. élet költözött a mogorva fák közé. Egy kisfiú felfedezte a baglyot a levelek között. – „Nézzétek! Egy döglött madár!”- kiabálta az izgalomtól kipirult arcocskával. A többiek köréje sereglettek. Egy rózsaszin kabátkás kislány lehajolt és meg akarta simogatni a hivogatóan barna tollakat. – „Ne bántsd szivecském, talán valami fertőző betegségben pusztult el!”-szólt rá a nevelő néni. A gyerekek csalódottan szétszéledtek, majd nemsokára visszatértek a jó meleg óvodába, ahol már várta őket a finom langyos kakaóstej és a vajas kiflik izgalmas halmaza. Az öreg baglyot végképp elfeledték. Néhány napra rá leesett az első hó, fehér szemfedélként takarva be a tájat.]]>