Vannak filmek, amelyekben nem történnek nagydolgok; nem kell megmenteni a világot, nem kell közelgő apokalipszisselszámolni. Ugyanolyan érdekes és megfogó lehet egy ember személyes tragédiája,akár önhibájából, vagy azon kívül történik minden. Noha egyesek számáraunalmasnak tűnhetnek ezek az alkotások, talán a jó színészi játék miatt mégisérdemes őket megtekinteni. Pláne: a film megtörtént eseményeket dolgoz fel, Buzz Bissinger a Vanity Fairben 1998-ben megjelent írása alapján.
A TheNew Republic az egyetlen olyan politikai folyóirat, amelyet még az EgyesültÃllamok elnöke is előszeretettel forgat. Igényes írásainak és politikaikommentárjainak köszönhetően küzdötte fel magát ebbe a pozícióba. Ezért nagykihívás és legalább ugyanakkora megtiszteltetés újságíróként bekerülni ehhez alaphoz, hisz az újságíró véleményére a közember mindig kíváncsi. Ez persze nemjelenti azt, hogy a riporter felsőbbrendűbb lenne bárkinél is, az író pusztánképes arra, hogy bizonyos dolgokat, amiket a többiek nem tudnak, szavakbaöntsön. Meglát olyan dolgokat is, amelyeket mások nem. Apróságokat, amelyekmegihletik…
1998-ban a TheNew Republic gárdájának legfiatalabb tagja, Stephen Glass (Hayden Christensen) nagy tehetségnek ígérkezett.Ãrásai ötletesek voltak, néhol szatirikusak, ironikusak, a fiatalember nemátallott a humorral megfogni az olvasókat. Társai irigykedéssel figyelték afelemelkedését. Glass mindig figyelt a munkatársaira, kinek mikor van aszületésnapja, névnapja, az apróbb szokásaikat is megjegyezte, s ezzel sikerültmagának egy stabil helyet szereznie az írógárdában.
A filmet, ha másért nem is, a színészialakításokért érdemes megnézni. A forgatókönyv mentes mindenféle nagyobbeseménytől, az ember mégis azt kapja, amit a cím ígér: egy drámát egy emberbukásáról.