Nem is olyan régen Lucas írt nekünk egy cikket a kísértetekről, és ha azt feltételezem, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy egy szellemes témájú novellával lepjen meg minket, talán nem tévedek túl nagyot. Mindenesetre az írás elkészült, és nincs más hátra: mindenkinek kellemes szórakozást kívánok hozzá!
Nagytakarítás – novella
Fergeteges bulivolt. Idehaza, szülők nélkül. Mindannyian tudjuk, hogy az ilyesfajtaeseményeknek legtöbbször megvan a maga böjtje, általában másnap reggel, kiadósfejfájás kíséretében. Na és a takarítás. Mikor déltájt felébredtem a kanapén ésüres sörösüvegeken elcsúsztam a fürdőszoba felé menet, én is hasonlóraszámítottam. Mit tehettem mást, bekaptam valamit fejfájás ellen és nekiláttam atakarításnak. Egy kis törött üveg itt, borfolt a szőnyegen amott, chipseszacskók tonna számra az egész házban és még napestig sorolhatnám feladataimelső, saját szervezésű házibulim után.
Ha azt vesszük, márakkor gyanakodnom kellett volna, mikor a legelső könyv a fejemre pottyant. Ãmakkor valószínűleg még túl kába voltam ahhoz, hogy ilyesmin gondolkodjak. Délutánrajava részt végeztem a szemétdomb eltakarításával, ezért engedtem magamnak egykis pihenőt. Ebédet készítettem és leültem tévét nézni. Ebben sem sok örömömetleltem, a csatornák össze-vissza ugrándoztak és a vétel is borzalmas volt.Nyílván valami adáshiba. Az újabb meglepetés nem sokkal később fogadott, akonyhában. A szemét, amit nagy gonddal és fáradtsággal összegyűjtögettem alakásban, ismét a földön hevert. Iszonyú dühös lettem, legelsőként a macskákragyanakodtam. Sokszor előfordult már, hogy a mihasznák finom falatokat remélveszétszaggatták a szemeteszsákot. Aztán ahogy jobban megszemléltem azeseményeket, rájöttem, a zsáknak kutya baja, valaki egyszerűen csak fogta éskiszórta a tartalmát. A macskák pedig aligha képesek ilyesmire. Rajtam kívülsenki nem volt odahaza, mit tehettem mást, újból összeszedtem. Bár ekkor márgyanakodtam…
Az este a tanulásévolt. A tanulásé és az újabb meglepetéseké. Kezdetnek rendre eltűntek adolgaim, amit az íróasztalomon használtam, radír, ceruza, vonalzó, egyikpillanatban a helyén, aztán huss… mint a kámfor. A legnagyobb trauma mégisakkor ért, mikor vacsora után ismét fölmentem a szobámba. Kivételes gonddal éspontossággal elkészített műszaki rajzom összefirkálva találtam, iszonyú vastag,belevésett, durva vonalak labirintusa virított mindenhol a papíron, sőt, azíróasztal lapján is. Szüleim aligha tehettek ilyet, kicsi testvérem nem volt,legalábbis ekkora… ráadásként a koromfekete, szálkás vonalak oly rémisztőekvoltak, akár egy horrorfilmben… Igen, már tudtam. Talán emiatt lehetett, hogynem is aludtam semmit az éjszaka folyamán. Csak forgolódtam, figyeltem, éshallgatóztam. Igazság szerint nem lepődtem meg mikor hajnal tájt tompa,ritmikus kopogás kelt életre a fejem fölött és nem is szűnt, egészen reggelig.Míg álmatlanul forgolódtam, vagy épp vacogva reszkettem, volt időm gondolkodni.Miként lehetséges, hogy eddig semmi sem történt idehaza… miért pont most? Nemkellett sokat törnöm a fejem a válaszon. A buli… bár nem emlékeztem tisztánmindenre, egy kép világosan előttem volt. Néhányan ülünk a szoba sötétsarkában, középen gyertya, kezünk összeér… Voltaképp kinek is támadt az a hülyeötlete, hogy szellemet idézzünk?! Erre már nem emlékeztem, egy valamit azonbanbiztosan tudtam. Új vendég költözött a házunkba.
Mivel mindig isérdekelt a téma, mondhatom, elég sokat foglalkoztam vele. Utána olvastam aneten és különféle könyvekben, így rögvest azt is tudtam, hogy valószínűleg akísértetek közt is a legrosszabbikat kaptuk, az úgynevezett poltergeist jelenséget.Pár napig nyugtom volt, bolond fejjel el is hittem, hogy megszabadultam. Perszetévedtem. A hétvégi, közös családi reggelinél olyasmit tapasztaltam, ami úgyhiszem minden fizikai törvénynek ellent mondott. Gombócot, a kutyánkat jószokásomhoz híven akkor is titokban etettem, az asztal alatt. Mindig jutattamneki egy-egy finom falatot, kis szalonna, csirkehús és egyebek… Aznap viszontGombócka hálás farokcsóválásán kívül más is magára vonta a figyelmem. A konyhasötétszürke kövezetén kisebb tócsa árválkodott. A tükörsima felület ellenére avíz hirtelenjében folyni kezdett, becsordogált a fúgák közé majd fogta magát ésegyetlen, villámgyors mozdulattal szétrajzott a kövek közt, nem kevesebb mintnégy irányba. Legutóbb a Terminátor 2-ben láttam folyékony anyagot ehhezhasonlóan viselkedni. Mivel fogalmam sem volt, miként közöljem az otthoniakkal,miszerint egy szellem költözött a házunkba, ezért inkább bölcsen hallgattam alátottakról. Csupán rémült tekintetem szúrt szemet nekik. Mivel akkoriban apámelőadásai java részét a kábítószerekről tartotta a környékbeli iskolákban,feltette szokásos kérdését.
—Fiam, ha szednélvalamit, ugye elmondanád?—ezt a mondatot pedig igen sokszor hallottam még azelkövetkezendő napokban.
A víz amúgyáltalános jelenség lett az otthonunkban. Kis tócsák itt-ott, legelőször perszeszegény Gombóc került elő. Aztán közelebbről is szemügyre véve rájöttünk, hogysemmi szaga nincs, csupán víz, semmi egyéb. A vécé körül napi rendszerességgelpocsolyákban tocsoghattunk, az előszoba folyosóján nem különben. Az elektromoskészülékek java része használhatatlanná vált, különös tekintettel atelevízióra. Persze, a napkitörések, amiatt… Apa szétdobált, széthánytdossziéi, a huzat, mi más? A falfirkák… az már keményebb dió volt. Hasonló durva,sűrű vonalak jelentek meg a nappali tapétáján, mint amit a rajzomontapasztaltam, csak ezúttal óriási méretben. Sőt, nem csupán a falon, hanemmagán a plafonon is. Már pedig ki az a hülye, aki létrára áll csak is azért,hogy összefirkálja a mennyezetető Apám pedig újfent megállt előttem ésösszehúzott szemekkel megkérdezte.
—Fiam, tételezzükfel, ha szednél valamit, ugye elmondanád?—rendkívül bosszantott, hogy engemgyanúsítanak, bár ez semmi volt ahhoz képest, amit elkövetkezendő napokbanéreztem.
Mint mindennormális ember, kezdetben szörnyű félelemmel tekintettem a furcsábbnál furcsábbeseményekre. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban bosszantottak újdonsültvendégünk csínytevései. Plafonra dobált tojások, falra kent pizza, mint valamirégi szappanoperában, különös módon eltűnt, majd megkerült tárgyak, például amobiltelefon a vécétartályban. Ãllandó kopogtatás az éjszaka közepén végüligazi, fizikai támadások, mivel ha kaviccsal megdobálják az embert a sajátudvarában, azt másként aligha nevezhetném. Igen, ez volt az utolsó csepp apohárban. Ekkor határoztam el, ha törik, ha szakad, csinálok valamit, mert ezígy nem mehet tovább. Ráadásként akk
oriban néztem meg újból a Spielberg félePoltergeist filmet és semmi kedvem sem volt megvárni, míg egy óriási,gusztustalan, rózsaszín massza engem is elnyel, mint a szereplőket. De mit istehetnék? Magam valószínűleg semmit, segítségre van szükségem, szakemberre.Vettem tehát néhány újságot, böngésztem a netes hirdetések közt és márisrátaláltam a megoldásra. Legalábbis azt hittem.
Miss Marbley, aLátnok, a Fenomenális Parafenomén és még ki tudja milyen címek birtokosa,szinte azonnal házhoz jött. Csak egy telefonomba került. A csúnyácska,leginkább kertitörpére emlékeztető asszony nem volt épp bizalomgerjesztő és máskörülmények közt aligha engedtem volna a házba, de roppant szorult helyzetembennem tehettem mást. Miss Marbley pedig pillanatok alatt felmérte a terepet, mégel sem kezdhettem hosszú panaszlistám, már ami a csíntalan szellem tevékenységeitilleti.
—Itt bizony gonoszerők munkálkodnak!—mondta titokzatosan és különféle drótokból összeeszkábáltszellemradarját folyvást pörgette maga körül. Pontosabban nem ő, hanem a gonoszenergiák… Eztán pedig felsorolta az árfolyamokat, már ami a tisztító szertartásokatilleti. Azt hiszem velem, mint kiskorúval nem volt túl legális ilyesfajtaüzletet kötnie, ám ez senkit sem érdekelt, engem főleg nem. Kiválasztottamtehát valamit, ami jónak tűnt, Miss Marbley körbeugrálta és végigkántálta azegész házat, majd távozott. Egy heti zsebpénzemmel. Å elment, kísértetünkviszont aligha, sőt, még azon sem csodálkoztam volna, ha jóízű kacarászásonkapom az egyik sarokban. Minden ugyanúgy folytatódott, ahogy addig, tócsák,firkálmányok, dobálózás, kopogtatás… de nem adtam föl!
Bár meglehetősencsalódtam az első esetnél, más választásom aligha maradt, továbbra ishirdetések közt kerestem a megoldást. A kínai Cen Koungo doktor már jóval többreménnyel kecsegtetett, már csak azért is mert sokkal többet dolgozott a kiszöldhasúakért. Füstölőket hozott zsákszámra és kis imádságos cédulákat, amiketaztán mindenhol felragasztgatott a házban. Órákon keresztül, elmélyültmeditálással próbálta rávenni „haragvó őseim szellemét” a távozásra, sajnossikertelenül. Annyiban azonban igaza volt, hogy valóban találkozhattam haragvóőseim szellemével, mivel a füstölők szaga olyan erős volt, hogy biztosravették, füvet szívtam odahaza.
A sorban következőmaga Mrs Mckeel volt, a szomszéd utcából. A bolond, törzsgyökeres ír öregasszonyigazi tudora volt a túlvilági eseményeknek, egy kis klubbot is vezetettTisztánlátó Keresztények elnevezéssel. Hogy rá nem gondoltam előbb! Az asszonyörömest a segítségemre sietett, némi ellenszolgáltatás fejében. Persze sűrűnhangoztatta, hogy a pénz csupán egy kis hozzájárulás a részemről, méghozzá atemplom javára, ő valójában pusztán keresztényi jócselekedetből segít rajtam.én, szegény, megszállt lélek.
—Itt bizony a sátánmunkálkodik!—mondotta bölcsen elődjéhez hasonlóan, majd buzgó imádságok közepetteazt is elárulta, mit kell tennem.—Szentelt víz kell ide, jó sok. Azzal pediglemosni mindent!
—Mindent..? Úgyérti… tényleg mindent?—kérdeztem bizonytalanul.
—Úgy bizony,fiatalember, mindent!—ha mindent, hát mindent… Mrs Mckeel még volt olyan kedvesés megáldott nekem egy kád vizet, hogy ne kelljen palackonként a közelitemplomba járkálnom érte, majd hozzáláttam napi feladatomhoz. Azt azért nemállítom, hogy valóban, tényleg mindent lemostam szentelt vízzel, de azért igensokat dolgoztam az ügyön. Segíteni ez sem segített fikarcnyit sem, ám legalábbarra jó volt, hogy megtaláljam az ágyam és a szekrényem mögé behajigáltzoknijaimat. Sőt, a Playboy márciusi száma is előkerült, amit már olyan régótakerestem. Igaz, hogy Vivien Marsh formás, szilikonos keblein ujjnyi vastagpenész nőtt, ám még így is igazi értéket képviselt. Mikor pedig szüleim rajtakaptak a hatalmas takarítási mánián, újból a szokásos kérdés.
—Ugye nem szedszsemmit?
A következő kétpróbálkozásom már inkább amolyan utolsó, elhaló segítségkiáltás volt.Egykedvűen néztem amint Sárga Toll Nagyfőnök, teljes harci díszben, kezébentomahawkot lóbálva körbeugrálja a nappalinkat. Igazság szerint tüzet is akartgyújtani, de azt már nem engedtem neki. Talán emiatt lehetett, hogy az őslakosokvarázstudománya is csődöt mondott. Kamau Mama, akit magamban csak Kamu Mamánakneveztem, a vudu orvoslás és szelleműzés mestere volt. A magnóból majd félnapon keresztül bömbölt odahaza valami törzsi szertatásokhoz használatos zene,gyertyák égtek mindenütt, a véres csirkelábak pedig ellepték az egész házat.Kamu mama pedig rendületlenül járta rontásűző táncait, ami még látványilagkellemes is lehetett volna, ha az asszony mondjuk húsz évvel fiatalabb és százkilóval könnyebb. Természetesen semmi változás nem következett be nyomorultállapotomban, a csirkelábakat pedig ellopták a macskák.
Mrs Howsont egyosztálytársam ajánlotta nekem. Margaret jó barátom volt, általában mindengondom megoszthattam vele. Még akkor sem nézett bolondnak, mikor elárultam nekiféltve őrzött titkom, miszerint gonosz kísértet költözött szeretettotthonunkba. Margaret édesanyja sokat foglalkozott okkult tudományokkal,különféle összejövetelekre és klubokba járt, hát így jutott el hozzám MrsHowson telefonszáma, utolsó mentsvárként. Az asszony taxival érkezett és márkülsejével is meglepetést okozott, mert olyan… normálisan nézett ki. Úgy, mintbárki más. Nem hozott magával harci dobot, vagy fejszét, sem kristálygömböt,sem csirkelábakat, csupán a retiküljét és benne néhány apróbb kelléket. MrsHowson kezdetnek körbejárta a házat, megszemlélte hívatlan vendégünk kezemunkáját az összefirkált tapéta és széthajigált holmik személyében majd akövetkezőket mondta.
—Úgy tűnik,meglehetősen dühös jelenéssel van dolgunk. Mond csak, történt mostanábanhaláleset a családban, vagy más tragédia?
—Az nem… de… néhányhete… szellemet idéztünk… a haverokkal…—szégyenkezve vallottam be mindezt,mivel annyi tudást én magam is összecsipegettem már az évek során, hogy tudjam,valószínűleg ez minden bajok forrása. Erre Mrs Howson is rábólintott.
—Hát igen, azemberek többsége nem képes természet adta energiáit megfelelőképp mozgósítaniegy-egy amatőr szeánsz alkalmával. Ãm ha mégis sikerrel járnak… abból sosem sülki jó. Kapcsolatfelvétel a holtak világával, ez nem játék. Veszélyes lehetmindőtök számára, rátok is, és arra a személyre is, aki a hívásotokra érkezett.Ez a dolog ahhoz hasonlatos, mintha meghívnád magadhoz egy barátodat, aztánpedig bezárnád a pincébe. Csodálnád, ha ez a barátod dühös volna rád?
—Hát… nem… Akkor…most mit lehet tenni?
—Majd én kinyitomezt a bizony pinceajtót a barátod számára, úgy hiszem, rád nem is leszszükségem.— az asszony befészkelte magát a nappaliba, elhúzta a függönyöket,birtokba vette a dohányzóasztalt, gyertyát gyújtott, végül magára csukta aszoba ajtaját. Hatalmas, látványos küzdelmet vártam, mondjuk élesfényjelenségeket
, ordítást, visítást, járkáló, vicsorgó csontvázakat a kertben…de semmi nem történt. Minden a legnagyobb csendben zajlott. Órákon át vártam, mígvégül Mrs Howson ismételten előbukkant az elfüggönyzött nappali félhomályából.Rajta sem láttam semmi különöset, nem volt holtfáradt, vagy sápadt, sőt, inkábbvalami megmagyarázhatatlan, békés mosollyal nézett rám. Bejelentette, hogyvendégünk eltávozott, ezúttal végleg, hacsak nem kontárkodunk bele ismét aszellemidézés tudományába. A rengeteg csalódás után neki sem tudtam hinniigazán, minden esetre megígértem, hogy eztán sokkal óvatosabb leszek. Akövetkező meglepetés akkor ért, mikor fizetni akartam. Erre ő azt mondta, csakazért jött el hozzám, hogy segítsen, semmi másért. Nem fogadott el pénzt, aztazért sikerült kieszközölnöm, hogy legalább a taxiját kifizessem.
Mrs Howsonlátogatása után végre nyugalom költözött a házba. Ismét nézhettünk tévét, az újtapéta tiszta maradt, a padló nem különben. Persze mindezek nélkül is jóltudtam, hogy végre megszabadultunk hívatlan látogatónktól. Ha valami nincsrendben az ember otthonában, ha valami olyasmi van ott, ami nem helyén való…azt általában megérezzük. Tudtam tehát, hogy már nincs mitől tartanunk. Egészenaddig a délelőttig.
Abban az időben márhúgom is egész önálló volt, szülői engedéllyel ugyan, de néha egész éjszakákrakimaradt. Akkor este egy barátnőjénél aludt, bizonyára fergeteges lánybulitcsaptak és egészen délig szundítottak. Mikor Lily beszökdécselt a bejáratiajtón, gúnyosan meg is kérdeztem tőle.
—Na mi vanő Agyomrod hazahozott, mi?—természetesen a konyhából szállingózó, finom sültillatára céloztam.
—Ja.—a válasz ennyivolt. Húgomban mindig is túltengett az energia, villámgyorsan ledobta a cipőit,táskáját nem különben majd szaladt is föl a lépcsőn, mintha nem mulatta volnaát a fél éjszakát. Vagy az egészet. Ekkor láttam meg. Valami egészen furcsa, vékonykakis repedés szaladt föl a tükör melletti tapétán, hatásában leginkábbolyasfélének tűnt, mintha egér, vagy nagyobb bogár fészkelte volna be magát afalba. A tapétán lévő hajszálvékony hasadék végül elérte a polcot, a szögekrefelaggatott kulcsok pedig hangos csilingelésbe kezdtek. Csupán pár pillanattelt el és a különös jelenés megtalálta a jegyzettömböt is, nem sok idő kelletthozzá, hogy rájöjjön, mit is tegyen vele. Hamarosan papírfecnik egész garmadájaterítette be az előszobát, mintha fölrobbant volna egy óriási konfettikettartalmazó papírdoboz. Nem voltam dühös, sokkal inkább csalódott, húgomtól isegész higgadtan kérdeztem.
—Mit is… mit iscsináltatok ti tegnap este?—Lily már az emelten járt, úgy ordított vissza.
—Klassz buli volt!Megnéztünk néhány filmet és rendeltünk pizzát is. Aztán meg sorban felhívtuk atanárokat a suliból, hallanod kellett volna, hogy káromkodtak! Ja, és szellemetis idéztük, nagyon izgi volt!—szellemet, ja, nyílván való. Fancsali képpelbámultam a földön heverő fecniket és leginkább arra gondoltam, hogy ha MrsHowson nem ér rá záros határidőn belül, akkor ez megint igencsak drágatakarítás lesz.
Nagytakarítás.
]]>
