érdekes napom volt ma. Olyan 14 körül megtudtam, hogy elszökött akutyánk. Gyorsan hazamentem (kocsival voltam, néhányan biztosmegijedtek – közhiedeemmel ellentétben tudok ám sietni is), aztánbiciklivel elkezdtem járni a várost. Közben a tesóm is megérkezett, őautóval kereste. Ahogy mentem a városban, sorra szólítottam le azembereket. Komolyan, ennyit idegennel még nem beszéltem.
Volt, aki nagyon készséges volt és sajnálkozott.
Volt, aki kibökött egy nemet(kérdés: nem látott egy németjuhászt?),aztán várta, hogy kérdezek-e még valamit, vagy végre békénhagyom?
Volt, aki adott tippeket (menjek le a partra, nézzem meg ott – 18-adszor).
A „kedvenceim” azok voltak, akik a nemet elhúzták legalább egy percre.Ez valami megfelelési kényszer lehet. Ha nemleges válasz tud csak adni,attól kevesebbnek érzi magát, hazudni viszont nem akar, akkor igyekszikazt a nemet elhúzni, hátha a végére közbejön valami. Persze semmi nemváltozott, cak ostobán gagyogott 2 percig.
Voltak, akik igen, látták, de nem akkora volt, más színe volt, és.. ja, igen, az gazdával volt. Keresés közben láttam egy másik némtjuhászt, szintén elcsavargott. Adunaparton játszottak vele. Miközben kerestem tovább, a tesóm isrábukkant, majd átérezve a másik gazda helyzetét felvette őt éshazavitte. Majd tovább kerestük, immár én is autóval, miután 3 órafolyamatos ide-oda biciklizéstől kidőltem. Jött a telefon, tesóm(ismétő:)) megtalálta a kutyát. Úgy történt, hogy egy idős kutyasétáltatónénit kérdezett, amikor egy kb 10 méterre levő ablakbólvisszakérdeztek, hogy „kutyát keres?”. Ugyanis megtalálták ésbefogadták. A tulaj alig akarta visszaadni. Majd mikor látta, hogy akutya tesóm lábánál fetreng, nyüszög és dörgölőzik, meggyőződött róla,hogy a kutya jó kezekben van. Tehát meglett a kutyánk, viszont volt el „fölösleges”. Mindkettő szuka,úgyhogy nem jöttek ki jól egymással, valamit ki kellet találnunk.Kutyaszállítás menhelyre -előtte sosem jártam menhelyen-, majd azállapotok láttán telefon állatorvosnak, hogy javasoljon megoldást. Aztmondta, hogy vigyük oda, ahol megtaláltuk, majd sétáljunk vele, háthahazatalál. De mivel szuka, ezért erre sok esély nincs. Jött 2 óra kutyasétáltatás, ahol a magabiztos haladás és a tanácstalanránk bámulás olyan fél óránként váltakozott. Végül találkoztunk egytársasággal, akik mintha felismerték volna. Útbaigazítottak. Mentünk aparton, a kutya húzott. Gondoltuk, biztos ismeri az utat. Elértünk oda,ahol balra kellett volna fordulni, a kutya megállt és ránknézett, hogymerre tovább? Ekkor már majdnem 3 órát gyalogoltunk vele. Végsőmegoldásként elengedtük, hátha ráakadnak. Bóklászott velünk pár percet,majd hirtelen felkapta a fejét és elrohant. Mint kiderült, a gazdái istalálkoztak azzal a társasággal, akikkel mi, felénk irányították őket. Hepi end, mindkét kutya a helyén, ráadásul mindkettőnek volt egysoronkívüli kajálása – mi is megetettük, a miénket is megetették. A tanulságok:
Tegyél a kutya nyakörvére kis bilétán elérhetőséget.
Óvatosan szólíts le embereket, még a végén összezavarod őket a kérdéseiddel.
Kérdezz kutyásokat, ők megértenek és igyekeznek segíteni.
Ha elcsavargott kutyát látsz és megteheted, fogadd be. Neked is jólesne, ha a kutyádat nem úton fekvő friss barna foltként kéne keresned,hanem mondjuk adnának neki vizet és vigyáznának rá.
Tatsd magad edzésben, sosem tudhatod, mikor lesz az erődre szükség. Megyek aludni, holnap lehet, hogy izomlázam lesz
]]>