Pontosan 22 évvel ezelőtt, 1984. február 7-én, a Challenger negyedik küldetésén merészkedett ki először ember a világűrbe biztosítókötél használata nélkül. Bruce McCandless II és Robert L. Stewart asztronauták az addig megszokott „köldökzsinór” helyett egy hátukra szerelt, kormányozható sugárhajtóművel manővereztek a Challenger űrsikló körül. A Jet-packnek elnevezett eszközt egyébként nagyon kedvelik az űrhajósok, mert állítják: kényelmes, és rendkívül könnyű közlekedni vele. {mosgoogle center}

Alekszej LeonovŰrsétára azonban már jóval korábban sor került, érdekes módon évekkel megelőzve az első holdra szállást. Mint a kezdeti sikerek többsége, ez a rekord is a szovjet űrhajózáshoz kapcsolódik: 1965. március 18-án, a Pavel Beljajev parancsnokkal együtt felküldött Alekszej Leonov hagyta el először űrjárművét a világűrben egy oxigénellátó kötéllel kapcsolódva a Voszhod-2-höz. A mindössze 12 perces lebegés kis híján végtelen hosszúra nyúlt: a szkafander belső nyomása felfújta az űrruhát, emígyen Leonov nem fért vissza a kabinba. Kénytelen volt manuálisan csökkenteni a nyomást, végül visszajutott a zsilipbe, az ajtót viszont alig tudta becsukni maga után, mert a csökkenő nyomás miatt ájulásközeli állapotba került. Aztán az űrséta befejeztével a Voszhod-2-nél is komoly gondok merültek fel. Szökni kezdett a levegő, a meggyengített hőszigetelés hatására egyes berendezések túlmelegedtek; majd a zsilipet sem tudták leválasztani a visszatérés előtt, a manuális irányításra kapcsolt, “bukdácsoló” járművel pedig röpke kétezer kilométerrel elvétették Kazahsztánt. Így két napot kellett a szibériai télben fagyoskodniuk, mire a mentőcsapatok meg tudták őket közelíteni – a helikopterek ugyanis nem tudtak biztonságosan leszállni a környéken. Természetesen az apró kitérőről nem számoltak be az esti híradóban…

{mospagebreak title=Az amerikai válasz}

Az első űrsétára döbbenten kapta fel fejét a világ. Ami addig jóformán csak a sci-fi irodalomban létezett, valóra vált. Az Egyesült Államok ezzel komoly hátrányba került az űrversenyben, így a NASA-nak is minél hamarabb meg kellett szerveznie az „egyenlítést”. A tervezési fázisban teljesen elszállt ötleteket találtak ki egyesek, amivel úgy gondolták, visszavághatnak a szovjeteknek.

Némelyek hét napos űrrepülést szerettek volna, hogy a NASA elhódíthassa az addigi világcsúcsot. Az akkori lehetőségekhez képesti legvadabb ötlet az volt, hogy egy hét napos misszió keretében a Gemini-4 randevúzzon a saját hordozórakétájával, és az esemény megkoronázásaként tegyen űrsétát közvetlen közelről is megszemlélve azt. Végül négy napos keringésben állapodtak meg a szakemberek, amelybe belefért – szigorúan külön-külön – a randevú is meg az űrséta is. A rakéta megközelítése azonban teljes kudarcba fulladt.

Ed WhiteGőzerővel folytak a titkos előkészítési munkálatok (eredetileg a Gemini-6 missziója lett volna az űrséta, de a csorbát minél előbb ki akarták köszörülni), mígnem június 3-án Ed White kiszállt a Csendes-óceán felett a Gemini-4 űrhajóból, és 22 percig lebegett a kozmoszban, 25 méter távolságban a kabintól. Egy évvel később Gene Cernan már egy háton hordható, kis, manőverezésre szolgáló berendezést is kipróbált (voltaképpen a Jet-pack elődjét). (Állítólag az amerikaiak kísérletezése öncélú is volt: a későbbiekben így vizsgáltak volna meg szovjet műholdakat.) De nem csak a kezdetleges berendezéssel voltak gondok, a túlnyomásos szkafander is túlmelegedett, és bepárásodott a sisak ablaka, így az űrhajósnak meg kellett szakítania a munkát. Cernan kudarca egyértelművé tette, hogy hiába a súlytalan lebegés és a csodálatos élmény, az űrséták kimondottan problémásak lehetnek. 1969-re új szkafandertípust fejlesztett ki a NASA, amit az amerikai Rusty Schweickart fél órán keresztül tesztelt. Később 12 társa viselt ilyet a holdra szállás során. Az új űrruhában nagyobb volt a mozgási szabadság, és hatékonyabb hűtőrendszert szereltek bele.

{mosgoogle center}


{mospagebreak title=Skylab javítás}
Az Apolló-programot követő Skylab tovább mélyítette az űrsétabeli ismereteket. 1973. május 14-én kilövés közben megsérült az ember nélküli Skylab űrállomás, amelyet a május 25-én utánaküldött Charles C. Conradnak, Paul J. Weitznek és Joseph Kerwinnek kellett megjavítania. Mivel nem tudtak dokkolni a sérült űreszközre, ezért kénytelenek voltak elhagyni hajójukat, a Skylab-2-őt. A 28 napos kiküldetés alatt összesen három űrsétát tettek, amelyeken sikeresen orvosolták a Skylab-1 sérüléseit. Ez összesen hét órát jelentett, amit a vákuumban kemény munkával kellett eltölteniük.

A nyolcvanas években az űrséták teljesen általánossá váltak. Köszönhető ez elsősorban az időközben létrehozott szovjet Szaljut és Mir űrállomásoknak, amelyek legénysége már teljes mértékben képes volt kisebb javításokat végezni az űreszköz külső felületén, illetve kiszabadítani egyes beszorult antennákat. Leonyid Kizim és Vlagyimir Szolovjov például összesen kilenc alkalommal tett kiruccanást a kozmoszba. Az amerikaiak ezalatt pedig elkezdték a biztosítókötél nélküli lebegést az űrhajó körül.

Skylab

Azóta még tovább fejlődött az „ágazat”. Ma már az „űrsétálók” képesek arra, hogy tönkrement műholdakat begyűjtsenek, a Földre hozzák, vagy ott helyben megjavítsák azokat. Ez történt 1993-ban, amikor több hónapos földi előkészítés után asztronauták sikeresen megjavították a Hubble teleszkópot, vagy 2000 szeptemberében, amikor közös orosz-amerikai űrsétán Jurij Malencsenkó és Edward Lu végzett átépítési munkálatokat a Nemzetközi Űrállomáson.

Ma már teljesen megszokott dolog az, hogy asztronauták a világűrben lebegve végeznek javítási vagy átépítési munkákat az űreszközökön. A jövőben az űrséták – ha minden úgy alakul, ahogy a NASA szeretné – valóban kulcsfontosságúvá válhatnak.


{mosgoogle center}
]]>