Drew Karpyshyn neve már nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem: a Knigths of the Old Republic korában játszódó Star Wars regények is megjelentek már tőle magyarul, illetve a Mass Effect játékoknak is ő volt az egyik forgatókönyv írója, illetve regényekkel is gazdagította annak univerzumát. Habár ezen regényeivel az életben nem fog Hugo-díjat nyerni (pedig néhány idei jelöltnél egészen biztosan jobbak voltak az írásai), elmondható róla, hogy tisztességes iparos: a regényei élvezhetőek, kalandosak, fordulatosak. Revan című regényére is igaz ez, amit nem véletlenül ezekben a hetekben jelentettek meg: ütős felvezetője ugyanis az Old Republic című MMO-nak, ami sok játékostól el fogja rabolni a karácsonyi szünetet. (Exkluzív tesztünk itt.)
KOTOR 2.5 – írom a címben, mert ez írja le legjobban a regényt. A legnagyobb baja az írásnak az, hogy… írás. Hogy regény formában született meg az, ami egy Knights of the Old Republic 3 játékba kellett volna bekerülnie. A sztori, amit kapunk, egy fél sztori, amit egy játékban kellett volna megvalósítani, nem pedig regényben. A történet vége olyan, mint A Birodalom visszavág-é: csak itt nem Luke Skywalker veszíti el a fél kezét, és tudja meg a szörnyű titkot, és nem egy befagyasztott Han Solo várja, hogy elkészüljön a folytatás. És azt is sejthetjük, hogy nem egy folytatás regényben jön a megoldás – ha minden igaz, akkor a The Old Republic játékban tehetünk pontot az ügy végére. A Revant tehát semmiképpen sem regényként érdemes olvasni: inkább egy irodalmi formában megírt játékkiegészítő. Éppen ezért az átlag Star Wars rajongónak nem is ajánlanám: csak azoknak, akik játszottak mindkét KOTOR játékkal, és egyébként tervezik, hogy befizetnek a decemberben induló MMO-ra.
Az alábbi ajánló igyekszik spoiler mentes lenni, ugyanakkor feltételezi, hogy az olvasó játszott a KOTOR első és második részével, és ismeri annak minden, „én vagyok az apád!” típusú fordulatát.
És boldogan éltek, míg meg nem haltak – gondolhattuk a KOTOR első részének végén: üdvrivalgás, tüzijáték, kitüntetések, a karakterünk győzött, és még a nőt is megszerezhette. Mivel szerepjáték volt a KOTOR, persze volt alternatív befejezés is, mely szerint térdre kényszerítettük a Köztársaságot, és meghódítottuk a Galaxist.
A KOTOR2 elején persze azzal szembesülhettünk, hogy nem így történt: Revan – így vagy úgy -, de győzött ugyan, hogy aztán pár évre rá titokzatos útra induljon és mindörökre eltűnjön a Köztársaságból. Karakterünk – az Exile, Száműzött ahogy őt ismerik -, legyőzi ugyan az összes Sith Lordot, de érzékeljük: ez csak az út eleje volt, és az igazi győzelemhez valószínűleg meg kell majd járnunk a poklot, és meg kell ismernünk Revan sorsát.
A szerzőre az a hálátlan feladat várt, hogy amit éveken át KOTOR3-ként vártak a rajongók, azt megírja egy regényben. Ráadásul úgy, hogy be sem fejezze, hiszen a befejezés ismételten a játékosokra vár – majd a The Old Republic-ban.
Hálátlan, mert többszörösen lehetetlen jó regényt írni ebben a szituációban.
Kezdjük a karakterekkel: bár a regény címe „Revan”, három főszereplőt igyekszik mozgatni a szerző, emiatt viszont paradox módon Revan sokkal súlytalanabbá válik, mint kellene. Az egyik főszereplő a „sose hallottunk róla, ki a …szom ez?” kategóriából kell, hogy felküzdje magát arra a szintre, hogy az egész Galaxis sorsára legyen kihatással: ő Lord Scourge (~ostor), egy Sith Lord, a Köztársaságtól jókora távolságban rejtőzködő Sith Birodalom egyik nem is olyan prominens tagja. Sithból van, tehát egyedül a saját hatalma, meg azok a feladatok érdeklik, amik a még nagyobb hatalom útjában állnak. És bár Sith Lord a titulusa, ez igazából nem sokat jelent a regény túlnyomó részében: a Császárral a sztori legvégéig nincs közvetlen kapcsolata, hanem végig egy Lord Nyriss nevű Sith nő szolgálatában áll, aki az Uralkodó egyik tanácsosa. Scourge természetesen arról álmodik, hogy egyszer majd ő is tanácsnok lesz.
A másik két főszereplő természetesen nem más, mint a két KOTOR-játék két karaktere: Revan és az Exile. Két olyan karaktert kell mozgatni, akiket korábban a játékosok irányítottak, egy-egy olyan játékban, ami elhitette velük, hogy nem csak a billentyűzet és az egér urai, hanem a Galaxis sorsának urai is. Olyan játékokban, ahol játékos és karakter között kialakult egy kapocs: ahol a játékos 1000%-ban belehelyezte magát a karakter helyzetébe, döntéseket hozott, érzelmi reakciói voltak a felmerült szituációkkal kapcsolatban. És ahol a játékosi habitustól függően teljesen más válaszokat adott a karakter ezekre a helyzetekre, más és más okból.
Nos, ezzel nem tud mit kezdeni semmilyen író sem. Más regényeknél vagy filmeknél is felmerülhetne az, hogy „de én itt úgy csináltam volna, hogy…”; egy számítógépes szerepjáték folytatásaként írt regény esetében ez százszorosan előjön, hiszen korábban valóban mi irányítottuk a kérdéses karaktert.
Erre kétféle megoldása van a regénynek, és egyik sem felemelő.
Egyrészt, a Star Wars esetében mindenképpen kanonizálni kellett bizonyos dolgokat: a Lucasarts korábban is azon az állásponton volt, hogy minden játékukban a „világos oldali”, azaz a pozitív befejezés a hivatalos. (Ami persze igazából semmit nem ér, hiszen tulajdonképpen amúgy is csak a mozifilmek számítanak „hivatalos” Star Wars történetnek.) Ennek megfelelően Revan és az Exile összes, a két játék során meghozott döntése „jó”, pozitív, a világos oldalt útjának megfelelő.
Persze ezzel még nem zárult le minden kanonizáció, a regényhez (illetve a The Old Republic játékhoz is egyébként) kőbe kellett vésni még néhány tényt. Ennek megfelelően, Revan férfi (a játékosok férfi és női karaktert is indíthattak eredetileg), az Exile viszont nő. Revan visszatérítette Bastila Shan-t a világos oldalra, mitöbb, feleségül is vette, sőt, gyereke is lett tőle.
A kanonizáció mellett viszont Revan és az Exile karaktere is viszonylag színtelenné vált: szerintem az író nem mert túlságosan erőteljes érzelmi reakciókat és túl sok személyes motivációt beleírni a regénybe. Mert akármit is csinál, olyan, mintha rólunk írna valaki egy regényt – úgy, hogy egyáltalán nem ismer minket, és emiatt totális hülyeségeket írna rólunk. Egy profi írónak valószínűleg a halál az, amikor úgy kell regényt írnia, hogy valójában nem ismeri a karaktereket – és hát itt a két főszereplő nem tud igazán élő lenni, mert a játékok során mi tettük élővé ezeket a szereplőket.
A játékok színes és gazdag karakter kavalkádjából nem mutat be sokat egyébként a regény: Bastila, T3-M4, és Canderous Ordo azok, akik megjelennek benne, a többiekre csak utalgatnak benne a szereplők. Bastila-nak sem túlságosan aktív a szerepe, néhány beszélgetésre szorítkozik mindösszesen, T3-nak legalább jut némi akció, és Canderous-nak is viszonylag jelentősebb szerepe van – a regény első felében legalábbis.
A regény címe Revan ugyan, mégis, talán ha a regény harmada foglalkozik vele, és inkább csak az elején aktív, központi szereplő – egy újabb feketepont a műnek. A regény egyébként három főbb részre bontható: az elsőben Revan megpróbálja kideríteni a múltját; a másodikban az Exile próbálja megtalálni Revant; és aztán jön a végjáték.
Egy olyan végjáték, amit meg inkább félbehagy a szerző: nem is tehet mást, hiszen a The Old Republic csavarjait meg nem lőheti le itt. Mintha kezet ráznék Chuck Norris-szal, majd váratlan fejberúgna – nagyjából ilyen a befejezése a regénynek.
Bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy lehet regénynek nevezni ezt az írást. Sokkal inkább tűnik egy jó drága DLC-nek a cucc, egy letölthető játékkiegészítőnek. Egy olyan promóanyagnak, amiért fizettem – de amúgy nem bántam meg sem a pénzt, sem a ráfordított időt. A Revan valahol félúton van a regény, mint irodalmi műfaj és a szinopszis között: egy nagyon alapos történet leírást kapunk a szerzőtől. Nyilván a KOTOR3-ra szánt forgatókönyv egy része van játékfejlesztés helyett átírva regény formátumba – és ez érződik is rajta.
Mindezen problémákért egyébként nem a szerzőt minősíteném, inkább a helyzetet. Mert Karpyshyn végig gúzsba kötve próbál táncolni – a lehetőségekhez képest jól oldja meg a feladatot, de a lehetőségek nagyon erőteljesen korlátozzák.
Ha regényként, Star Wars regényként kellene értékelnem a Revant, akkor egyes kapna a mű. A KOTOR1-2 folytatásaként egy közepest tudok megajánlani neki: a sztori baromi jó, le a kalappal a Bioware fejlesztőstábja előtt, de ennek a sztorinak a formátuma nem regény, hanem egy játék. (Legalábbis egy játék fő történet szála.) A Star Wars: The Old Republic előzményeként olvasva meg csillagos ötös. (Az Amazonos értékelések egyébként nagyjából tükrözik ezt a trendet: akik nem annyira járatosak a játékok világában, iszonyatosan lepontozzák, akik meg már várják az MMO indulását, esetleg már tesztelték is azt, azok maximális pontot adnak rá.)
A Revant olvasva még jobban várom az MMO indítását, még jobban érdekel, hogy mi lesz a játék átfogó története, kíváncsi vagyok rá, hogy mit fognak tudni kinyomozni a karaktereim az eseményekből.
Karpyshyn egy valamit beváltott a regénnyel – elmondta, hogy mi történt Revannal és az Exile-al. Megtudtuk, miért úgy indult a KOTOR2, hogy az Ebon Hawk teljesen lestrapálva bukdácsolt ki a hipertérből. Arra is választ ad, hogyan lett Canderous Ordo a mandalore-iak vezetője, sőt, arra is, hogy Revan és Malak miért tért át a sötét oldalra. (HK-47 viszont fájóan hiányzik a regényből, a KOTOR2 második legizgalmasabb kérdése az volt, hogy a protokolldroidnak álcázott orgyilkosrobottal tulajdonképp mi is történt.) A sztori baromi jó – és tényleg csak azt tudom sajnálni, azt viszont nagyon, hogy ez nem játékként készült el. A picit savanyú értékelésbe az is bejátszik, hogy nagyon sok idő telt el a KOTOR2 óta: 2005-ben jött ki a játék, és mindenki azt hitte, hogy 2-3 éven belül jöhet a folytatás. A Revan egy nagyon jó példa arra, hogy sztori tekintetében mekkora királyok a Bioware írói; viszont ezt nem egy regényben kellett volna ellőni, lehetetlen kondíciók mellett. Aki játszott a KOTOR-ral és fog játszani az SWTOR-ral is, annak kötelező irodalom; egyéb sci-fi / Star Wars rajongók viszont tartsák távol tőle magukat.
