Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei című regényét jelentette meg nemrégiben a Metropolis Könyvek sorozatban a Metropolis Media.
Ebben a palackban nincsen dzsinn
Kálid nekiállította iparosait a feladatnak, Ivang pedig elvégezte az üvegfúvást, és néhány hét múlva elkészült a két részből álló szerkezet: a vastag falú, kiürítendő üveggömb és a nagy teljesítményű szivattyú, amely a kiürítést végzi majd. Persze közben rengeteg üzemzavarral, szivárgással és szelephibával meg kellett küzdeniük, de a gyártelep leleményes, öreg gépészei egymás után küszöbölték ki a gyenge pontokat, és végül öt igen hasonló változatban is előállították a berendezést. Ezek részei külön-külön is borzasztóan nehezek voltak: a masszív dugattyú, a henger, a soha nem látott precizitással megmunkált szelepek. Az üveggömbök vastag falú palackok voltak, még vastagabb nyakrésszel és bütykökkel a belső felületen, amire tárgyakat lehetett aggatni, hogy megnézzék, mi történik velük, amikor a gömbből kiszivattyúzzák a levegőt. A szivárgás problémáját elhárítván már csak egy kis fogas rudas meghajtást kellett konstruálniuk, hogy a szivattyúval elegendő erőt tudjanak eszközölni a levegő maradéktalan eltávolításához. Ivang óva intette őket attól, hogy olyan tökéletes űrt hozzanak létre, amely őket, a gyártelepet, netán az egész világot is beszippanthatná, mintha holmi dzsinnek térnének vissza fogságukba, és mint mindig, Ivang sziklából faragott arca most sem adta jelét, hogy az üvegfúvó mester tréfál vagy komolyan gondolja. Amikor a szerkezetek viszonylag megbízhatóan működtek (időről időre továbbra is elpattant az üveg vagy megrepedt a szelep), fakeretre helyezték az egyiket, és Kálid kísérletsorozatba kezdett: tárgyakat helyezett az üveggömbökbe, kiszivattyúzta a levegőt, és figyelte, hogy mi történik. Mostantól nem volt hajlandó filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni arról, hogy mi marad az üveggömbben a levegő eltávolítása után. – Csak figyeljük, mi történik – mondta. – Az van benne, ami. Az asztalon a berendezés mellett nagy, üres könyveket tartott, segédei és ő azokban rögzítették a kísérletek részleteit, az időtartamokat Kálid legjobb órájával mérték. Néhány heti próbálkozás és a szerkezet kiismerése után Kálid arra kérte Ivangot és Bahramot, szervezzenek egy kis összejövetelt, hívjanak meg néhány kádit és tanítómestert a város medreszéiből, különös tekintettel a Sher Dor medresze matematikusaira és csillagászaira, akik már eddig is tanulmányozták az ókori görögök és a klasszikus kalifátus fizikális valóságra vonatkozó észrevételeit. A kijelölt napon, amikor az összes meghívott összegyűlt a Kálid dolgozószobája melletti nyitott műhelyben, Kálid bemutatta nekik a berendezést, leírta, hogyan működik, jelezvén, amit mindannyian maguk is láthattak: rövid selyemfonálon egy ébresztőórát függesztett a gömb belső felületén lévő bütyökre. Azután, keményen megdolgozva baljával, húszszor lenyomta a fogas rudas hajtás emelőkarját. Elmagyarázta, hogy az órát úgy állították be, hogy a délután hatodik órájában csörögjön, nem sokkal azután, hogy Szamarkand legészakibb minaretjében eléneklik az esti fohászt. – Hogy biztosak lehessünk abban, hogy az óra valóban csörög – mondta Kálid –, szabaddá tettük a fémnyelvet, úgyhogy látni fogjátok, ahogy megüti a csengettyűket. Azután pedig apránként visszaengedem a levegőt a gömbbe, aminek majd szintén halljátok a hatását. Nyers volt és lényegre törő. Bahram úgy látta, attól a fellengzős, szemfényvesztő stílustól akar így elhatárolódni, melyet annak idején aranycsinálói kísérletei közben vett fel. Nem állított semmit előre, nem mormolt varázsigéket. Legutóbbi, katasztrofális kimenetelű bemutatójának – csalási kísérletének – emléke nyilván ugyanúgy ott élt benne, mint bárki másban. Most viszont egyszerűen az órára mutatott, amelynek kismutatója rendületlenül araszolt a hatos szám felé. Azután az óra pörögni kezdett a selyemfonálon, és a fémnyelv láthatóan ide-oda csapkodott a kicsiny rézcsengettyűk között. Hang azonban nem jött az üveggömbből. Kálid egy kézmozdulattal így szólt: – Vélhetnétek, hogy az üveg fojtja el a hangot, de amikor a levegőt visszaeresztem, látni fogjátok, hogy nem így van. Először arra kérlek benneteket, tapasszátok a fületeket az üveghez, hogy megerősíthessétek: nem hallani hangot egyáltalán. A vendégek egyesével így is tettek. Azután Kálid megnyitotta a gömb oldalába épített szelepet, és a rövid, fülsértő szisszenéshez az ébresztőóra tompa csörömpölése társult, mely egyre hangosabbá lett, végül leginkább úgy hangzott, mintha a szomszédos helyiségben lármázna egy ébresztőóra. – A jelek szerint ha nincs levegő, hogy közvetítse, nincsen hang se – jegyezte meg Kálid. A medreszéből érkezett látogatók alig várták, hogy megvizsgálhassák a berendezést, és hogy megvitathassák különféle-fajta kísérletekben való alkalmazhatóságát, és hogy elspekulálgathassanak azon, hogy maradt-e valami az üveggömbben, amikor a levegőt kiszivattyúzták, és ha igen, akkor mi. Kálid rendületlenül elutasította a kérdés megvitatását, inkább kedvére volt arról beszélgetni, amit a demonstráció a hang természetéről, illetve terjedéséről közölni látszott velük. – A visszhang jelensége egy másik oldalról világíthatja meg a kérdést – szólalt meg az egyik kádi. Az összes többi látogatóval együtt ő is csillogó tekintetű, elégedett és kíváncsi volt. – Valami megüti, megtaszítja a levegőt, és a hang rezgésként terjed a levegőben, mint a hullámok a vízben. Visszaverődik, ahogy a hullámok a vízben, amikor falnak ütköznek A mozgásnak időre van szüksége a közbenső téren való áthaladáshoz, innen a visszhang. – Egy visszhangos sziklafal segítségével esetleg lemérhetnénk a hang sebességét – szólalt meg Bahram. – A hang sebességét! – mondta Ivang. – Pazar! – Óriási ötlet, Bahram – mondta Kálid. Ellenőrizte, hogy írnoka mindent lejegyez-e, amit történik vagy elhangzik. Teljesen kicsavarta a szelepet a gömbből, úgyhogy mindannyian hallhatták az ébresztőóra lármás csörömpölését, ahogy benyúlt az üvegbe, hogy kikapcsolja a szerkezetet. Különös volt, hogy a fémnyelv olyan néma lehetett korábban. Kálid megdörgölte jobb csuklójával a feje tetejét. – Azon tűnődöm – szólalt meg –, hogy nem állapíthatnánk-e meg ugyanezen elv alapján a fény sebességét is? – Hogyan visszhangozhatna a fény? – kérdezte Bahram. – Nos, ha mondjuk egy távoli tükörre irányoznánk… egy kitakart lámpás, egy távoli tükör, egy óra, melyet igen pontosan lehet leolvasni, vagy még inkább: elindítani és megállítani… Ivang a fejét rázta. – A tükörnek nagyon messze kellene lennie, hogy a rögzítőnek ideje legyen meghatározni az intervallumot, ráadásul a lámpás villanása csak akkor látható, ha a tükör tökéletesen van beállítva. – Legyen a megfigyelő személy a tükör – javasolta Bahram. – Amikor a távoli hegyen lévő személy meglátja az első lámpás fényét, kitakarja a saját lámpását, az első személy mellett álló segéd pedig leméri a második fény észlelésének az idejét. – Nagyszerű – mondták egyszerre többen is. Ivang hozzátette: – Valószínűleg még így is túl gyors lesz. – Majd kiderül – mondta Kálid derűsen. – Egy demonstráció tisztázhatja a kérdést. Azzal Esmerine és Fedwa begurították a kiskocsin a „sörbetdemonstrációt”, ahogy Ivang elnevezte, és miközben a boldogan tereferélő társaság rávetette magát a frissítőre, Ivang kiselőadást tartott a hegyi kecskék ritka szövetű, vékonyka hangjáról a Himalája hegyei között, ahol a levegő is ritkább, és a többi, és a többi.
Az uralkodó sem tűri az űrt
Így rángatta ki sötét mélabújából Kálidot Ivang, és Bahram átlátta a probléma Ivang-féle megközelítésének bölcsességét. Mostantól Kálid mindennap úgy pattant ki az ágyból, hogy mennyi mindent kell elvégeznie. A gyártelep irányítása Bahramra és Fedwára, illetve az egyes műhelyeket vezető régi szakemberekre maradt, és amikor ilyesmikkel zaklatták, Kálid szórakozott volt és érdektelen. Összes ideje azzal telt, hogy kísérleteket ötlött ki, tervezett meg, hajtott végre, és jegyzett fel, először a légszivattyúval, később pedig más felszerelésekkel és jelenségekkel kapcsolatosan. Hajnalban, amikor még minden csendes volt, kimentek a csodálatos nyugati városfalhoz, és lemérték az egymáshoz ütött fakockák visszhangjának a menetidejét, egy egyharmad li hosszúságú zsinórral jelölve ki távolságukat a faltól. Ivang elvégezte a számításokat, és mindenkit ámulatba ejtve hamarosan bejelentette, hogy a hang sebessége nagyjából kétezer li óránként. – Ez úgy ötvenszer gyorsabb a leggyorsabb lónál – mondta Kálid, elégedetten szemlélve Ivang számításait. – És a fény még ennél is sokkal gyorsabb lesz – jósolta Ivang. – Majd meglátjuk. Ivangot gondolkodóba ejtették a számok. – Még mindig ott a kérdés, hogy lassul-e a hang terjedés közben. Vagy éppen gyorsul, ha már erről van szó. Bár vélhetőleg inkább lassul, a levegő ellenállása végett. – A zaj annál halkabb, minél távolabbról jön – mutatott rá Bahram. – Lehet, hogy inkább halkul, semmint lassul. – De miért volna így? – kérdezte Kálid, minekutána Ivang és ő belemerültek a hangról, a mozgásról, az ok-okozati kapcsolatról, valamint a közvetett kölcsönhatásokról folytatott diskurzusba. Bahram, nem lévén filozófus, hamarosan csak a fejét kapkodta, és Kálidnak sem volt ínyére a beszélgetés metafizikai jellege, ezért azzal rekesztette be, amivel újabban mindig: – Majd a kísérlet megmutatja. Ivang hajlott az egyetértésre. A számsorai fölött tépelődve így szólt: – Olyan matematikára volna szükségünk, ami nem csak állandó sebességgel tud számolni, hanem a sebesség változásának a sebességével is. Kíváncsi lennék, a hinduk foglalkoztak-e ezzel. – Ivang gyakran mondogatta, hogy a hindu matematikusok tudása az egész világon a legelőrehaladottabb, messze megelőzve a kínaiakét. Kálid régtől fogva odaengedte őt a dolgozószobájában lévő valamennyi matematikai szakkönyvhöz, és Ivang órákat töltött a szobában, olvasgatva, vagy rejtélyes számításokat és ábrákat róva krétájával a palatáblára. Légszivattyújuknak hamar híre ment, így gyakorta találkoztak az érdeklődőkkel a medreszékben, rendszerint a matematikát és természetfilozófiát tanító mesterek személyében. Ezek a találkozások gyakran vitába csaptak át, de mindenki tartotta magát a medreszék teológiai diskurzusainak vitastílusához. Ezalatt a karavánszerájokban gyakran fordultak meg könyvkereskedők, és ezek az emberek meghívták Bahramot, hogy vessen egy pillantást a régi tekercsekre, fatáblás könyvekre vagy a dobozokban tárolt különálló lapokra. – Biztosíthatlak, hogy az öreg Félkezűt érdekelni fogja, amit ez a Brahmagupta mond a Föld méretéről – mondták vigyorogva, tudván tudva, hogy Bahramnak fogalma sincs a könyvek értékéről. – Ebben itt száznemzedéknyi, mogulok által lemészárolt buddhista szerzetes bölcsességét halmozták fel. – Ebben a letűnt frendzsik, Arkhimédész és Euklidész tudását összegezték. Bahram úgy futotta át a lapokat, mintha értene hozzá, leginkább a vastag és antik küllemű könyveket keresve, illetve azokat, melyekben gyakran előfordultak számok. Különösen a hindi számokra és a tibeti pipákra ügyelt, melyeket egyedül Ivang tudott megfejteni. Amikor úgy gondolta, hogy Kálidot vagy Ivangot érdekelheti valami, az együgyűek határozottságával alkudozott: – Nézd, ez még csak nem is arabul, hindiül, perzsául vagy szanszkritül van. Az ábécé betűit sem ismerem fel. Hogyan fog ebből kihámozni bármit Kálid? – Ó, ez a Dekkán-fennsíkról való, a világ összes buddhistája el tudja olvasni, a te Ivangod odáig lesz, hogy tanulmányozhatja. Vagy: – Ez itt a szikhek ábécéje, az utolsó gurujuk külön ábécét készített nekik, sokban hasonlít a szanszkrithez, maga a nyelv a pundzsábi egyik változata – és így tovább. Bahram hazatért a vásárfiával, aggodalmasan, amiért komoly summákat költött el számára érthetetlen, poros kötetekre, Kálid és Ivang pedig némi vizsgálódás után vagy keselyűként vetették magukat a lapokra, és gratuláltak Bahramnak alkuszi tudományához. Előfordult az is, hogy Kálid ostoba bolondnak nevezte, Ivang pedig mélán ráfüggesztette tekintetét, álmélkodva, hogy valaki még egy szállítási jegyzékekkel teli travancore-i naplófőkönyvet sem képes felismerni (ez lett volna a Dekkán-fennsíkról való kötet, amelyet a világ összes buddhistája el tud olvasni).
A légszivattyú másfajta, kevésbé örömteli érdeklődést is keltett. Egyik reggel Nadir dívánbég jelent meg a kapunál a kán őrkatonáinak kíséretében. Kálid szolgája, Paxtakor bevezette őket a gyártelepre, az óvatosan szenvtelen házigazda Kálid pedig kávét vitetett a dolgozószobájába. Nadir nem is lehetett volna barátságosabb, de nem sokat kertelt. – Annak idején azzal érveltem a kánnál az életed megkímélése mellett, hogy remek tudós, filozófus és alkimista vagy, hasznára lehetsz a kánságnak, öregbíted Szamarkand dicsőségét. Kálid a kávéscsészéjét nézegetve bólogatott zavarában. Majd fölemelte ujját, mintha azt mondaná, Elég, és így dörmögött: – Örök hálám, efendi. – Igen. Mostanra világossá vált, hogy igazam volt, amikor az életedet próbáltam menteni, hiszen hozzánk is eljut sok-sok tevékenységed és csodálatos vizsgálataid híre. Kálid felpillantott, hogy lássa, nem űznek-e gúnyt belőle, Nadir pedig fölemelt tenyérrel jelezte őszinteségét. Kálid leengedte a tekintetét. – Most ellenben azért jöttem el hozzád, hogy emlékeztesselek: mindezek a lenyűgöző kísérletek egy szerfölött veszélyes világban mennek végbe. A kánság a világ összes kereskedelmi útvonalának a találkozásánál helyezkedik el, köröskörül hadseregek fenyegetik. A kán szeretné megoltalmazni alattvalóit a támadástól, ugyanakkor olyan ágyúkról kaptunk hírt, melyeknek egy hétbe sem telne, hogy a nagyvárosainkat övező falakat lerombolják. A kán arra kér, hogy segíts a probléma megoldásában. Biztos benne, hogy örömmel ajándékozod meg tudásod néhány aprócska gyümölcsével, ha így segíthetsz neki megvédeni a kánságot. – Az összes kísérletem a káné – mondta Kálid ünnepélyesen. – Mint ahogy az összes lélegzetvételem is. Nadir biccentve tudomásul vette a nyilvánvaló igazságot. – És mégsem hívtad meg őt ennek a szivattyúnak a bemutatójára, amivel űrt tudsz támasztani a levegőben. – Nem gondoltam, hogy érdekelné ilyen apróság. – A kánt minden érdekli. Egyikük sem tudta leolvasni Nadir arcáról, hogy viccel vagy sem. – Boldogan bemutatjuk a légszivattyút a kánnak. – Remek. Értékelni fogja. Ugyanakkor tartsd eszedben, hogy a kán közelebbről az ágyúöntésben és az ágyúk elleni védekezésben számít a segítségedre. Kálid rábólintott. – Eleget fogunk tenni urunk kívánságának, efendi. Miután Nadir távozott, Kálid boldogtalan zsörtölődésbe kezdett. – Még hogy minden érdekli! Hogy mondhatott ilyet fapofával? – Azért mégis szolgát menesztett a kánhoz a hivatalos meghívóval, hogy jöjjön és kegyeskedjen megtekinteni az új készüléket. Mielőtt pedig a káni látogatásra sor került volna, az egész gyártelepet nekiállította, hogy találjanak ki egy új bemutatót a légszivattyú hasznavételét illetően, amely remélhetőleg ámulatba ejti majd az uralkodót. Amikor Abdul Aziz szájjid és kísérete megérkeztek, a gömb, melynek az űrt kellett magába foglalnia, ezúttal két félből állt. Az egyik félgömb körbefutó peremén hornyot alakítottak ki, amelybe precízen illeszkedett a másik félgömb pereme. A levegő kiszivattyúzása előtt vékony, olajos bőr tömítőgyűrűt helyeztek a félgömbök közé, melyeket vaskos acélfülekkel láttak el: ezekhez köteleket lehetett erősíteni. Abdul Aziz szájjid helyet foglalt ülőpárnáin, és gondosan megvizsgálta a két félgömböt. – A levegő eltávolítása után a gömb két féltekéje hatalmas erővel tapad egymáshoz – magyarázta Kálid. Összeillesztette a két felet, elhúzta őket egymástól, majd újfent összeillesztette a félgömböket, belecsavarta a szivattyút abba, amelyiken megfelelő nyílás volt kialakítva, és intett Paxtakornak, hogy hajtsa meg a szivattyút, ki és be, ki és be, tízszer egymás után. Akkor odavitte a kánhoz a gömböt, és felkérte, hogy próbálja meg széthúzni a két féltekét. Persze lehetetlen volt megcsinálni. A kán unott képet vágott. Kálid kivitte a szerkezetet a gyártelep középső udvarára, ahol két, egyenként három-három lóból álló fogat várakozott. A felszerszámozott lovakat befogták a gömb két fele elé, és egymásnak háttal megindították őket lépésben, míg végül a gömb a levegőben függött közöttük. Amikor a továbbra is ellenkező irányba néző fogatok elfoglalták a helyüket, a lovászok megcsördítették ostoraikat, és a kétszer három ló horkantva, nekilódulva és meg-megcsúszva iparkodott eltávolodni egymástól. Oldalvást kifordulva, kínlódva kepesztettek, mindeközben a gömb ott függött közöttük a pattanásig feszült, vízszintes kötelekről. A gömböt nem lehetett széthúzni, a reszkető testű lovak rövid nekirugaszkodások után rendre megtorpantak. A kán érdeklődéssel figyelte a lovakat, a gömb azonban szemlátomást nem keltette fel az érdeklődését. Néhány perc múltán Kálid abbahagyatta a lovakkal az erőlködést, leakasztotta a gömböt a kötelekről, odavitte a kánhoz és Nadirhoz, illetve kíséretük többi tagjához. Amikor kicsavarta a szelepet, a levegő sziszegve visszaáramlott a gömbbe, és a két fél olyan könnyedén szétjött, ahogyan egy narancs bomlik cikkelyekre. Kálid eltávolította a szétpasszírozott bőr tömítőgyűrűt. – Látjátok – mondta –, a levegő ereje vagy még inkább az űr szívóhatása volt az, ami a két félgömböt ilyen erősen összetartotta. A kán távozni készült, vele együtt kíséretének tagjai is fölemelkedtek ültükből. A kán úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik. – Na és? – kérdezte. – Én nem összetartani, hanem ízzé-porrá akarom zúzni az ellenségeimet.
© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.
]]>
