„Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad. Tegyük fel, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember.”
Folytatjuk kalandozásunkat a múltban. Most ismét Gárdonyi Géza egy rövid eszmefuttatását olvashatjátok az SFportal.hu oldalán száz évvel ezelőttről. A témája a magyar kritikus.
Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad.
Tegyük fel, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember.
Már egy hónapja, hogy él. Nem tudja, honnan, s nem tudja, miért, de nem is kérdi. Az egy hónap alatt végigkóborlotta a Paradicsomot. Nézett, tapogatott, szagolt. És a fejét rázta gyakorta.
Egyszer azonban megjelenik a főangyal és szól:
– Én annak a küldötte vagyok, aki mindent alkotott. Mindenekelőtt tudni óhajtom, hogy az Úrnak remekléseit miképpen fogod föl?
Ádám vállat von.
Az angyal folytatja:
– Íme, itt ez a kert: a művészetnek oly pompás alkotása, aminő nem volt és nem is lesz többé ezen a világon.
Ádám habozás nélkül válaszol:
– Nem ér semmit.
– Micsoda nyilatkozat ez? – kérdi az angyal elképedve.
– Nem ér semmit! – ismétli Ádám határozottan.
– Megnéztél mindent?
– Meg. Nem ér semmit.
– De kérlek, ez a kert, ez a mérföldekre nyúló, zöld csoda, ez az élő festmény, s fölötte az égnek magas, kék sátora…
– Nem ér semmit!
– Az egész mindenségről mondod ezt?
– Az egészről.
– De hát mért?
Ádám a bokor aljára mutat:
– Az a keserűlapu nem sikerült! Nem sikerült!! Nem sikerült!!!
– A keserűlapu? Nézd a fenyőfát, nézd az égbe nyúló jegenyét, ezeket az ernyős pálmákat…
– Jó, jó, de az a keserűlapu…
– Nézd a millió színben pompázó virágok sokaságát: a liliomot, a tulipánt, az azaleát, a rózsát, a szegfűt, a jázmint…
– Annak a lapunak semmi színe sincsen.
– Nézd a madarakat, e szárnyas zenészeket; nézd a pillangókat, e szárnyas virágokat; nézd az őzikét, a hattyút, a galambot, vagy azt a remek pejlovacskát ottan!
– Mit ér, ha ennek a lapunak ekkora otromba levele vagyon!
– Nézd: nyugoszik a nap; tűzpompában izzik az egész boltozat!
Ádám csak a lapura néz:
– Ki látott ekkora levelet ilyen alacsonyra tenni! Ha legalább öles volna a szára!
– Nézd a tavat, ezt a gyönyörű tükröt, amely virággal van körülrámázva. Mostanig acéltükör volt, íme aranytükörré változott!
– De ez a keserűlapu elmaradhatott volna!
– Láttad-e a Holdat, amint az ég sötétkék térségében lebeg és szelíd világossággal árasztja el a Paradicsomot? És a csillagok ragyogó világa? Mindezt az Úr teremtette.
– Minek teremtett keserűlaput!
– Ugyan, ne azt a laput nézd örökké! Hátha nem is volna!
– De van!
– Mi az a lapu az Ég és Föld temérdek remekei között?
– De ez rossz, ez nem remek!
– És nem is rossz, és ez is remek, a bogárkák, békák, éjjeli állatok tanyája ez. Hűselő nekik délben, menedék nékik zivatarban. Márcsak az is mesteri ebben a növényben, ahogyan szívja magába a földből az életet, ahogyan lélegzik, ahogyan növekszik, ahogyan él. A te ivadékaid a jövendő évezredekben megtalálják benne az orvosságos erőt is, és Isten áldásaként becsülik.
Ádám a növényt epésen gázolva:
– Mégiscsak keserűlapu!]]>