Jess Lebow: A lánc mestere

ForgottenRealms: Harcosok I. könyv

De mindez azelőtt volt, mielőttelfogták, félholtra verték és rabságba vetették volna. Nem maradt semmije, csaka mérhetetlen gyűlölete, és a rablánca: szabadulásának egyetlen kulcsa. A sötéterő, amely ellen küzd, csak lelke sötétjéhez mérhető.

 

Kiadó: Delta Vision
Ár: 1990 Ft
Terjedelem: 328 oldal
Megjelenés: július 6.

Részlet:
Előszó

V. sz. 1359

Purdun, az ifjú nagyúr megkerültea sírt, és előhúzta a kardját.

-Maradjunk csendben! – mondta.

-Mi ez a hely? – kérdeztesuttogva Menrick.

-Ahogy elnézem, egy családikripta lehet – felelte Purdun, majd lesöpörte az elszáradt kúszónövényeket asír elejéről. A megszürkült, élettelen növények kellemetlen, csikorgó hangkíséretében váltak el a kőlaptól.

-Lássuk csak, mi ez itt! -sóhajtott fel Purdun.

 

 

A kripta többi, megrepedt, mállófélben lévő részével ellentétben, egy tükörfényesen csillogó fekete kőtáblasejlett fel előttük. Száznál is több parányi jelet véstek a felszínére. Kivételnélkül mindet a legapróbb részletekig kidolgozták.

-Segíts letakarítani az összeskórót, hogy alaposabban megnézhessük!

Menrick az ifjú nagyúr mellélépett, és segített neki megtisztítani a sírt.

A sírbolt elejét egy háromszögalakú, fekete kőtömb uralta. Egy boltív szelte ketté, amely mindenbizonnyal a kripta bejáratát rejtette, amelyet azonban valamikor befalaztak.

Menrick egészen közel hajolt amárványhoz, hogy jobban lássa a jeleket.

-Obszidiánnak tűnik – mondta.

Purdun megérintette, ésvégigfuttatta az ujját a szélén.

-Lenyűgöző. Olyan, mintha csak azelmúlt tíznapban készítették volna. – Hátrébb araszolt, és alaposan felmérte aterepet. – Egyetlen lábnyomot vagy egyéb emberi jelenlétre utaló jelet semlátok. évek óta nem járt erre senki.

-Ez a kőtömb valószínűleg mágikus- okoskodott Menrick. – Bárki feküdjön is itt, sok gyászolót hagyott hátra.Legalábbis ezekből a jelekből erre következtetek.

Purdun is megnézte a véseteket:emberi alakoknak tűntek, de elfeket, törpéket, sőt félorkokat is felfedezettköztük. Egy templom felé néztek, melynek tetején egy női alak állt, magas nyakúköpenyben. Egy dobozt tartott a feje fölött. Fény vagy talán energiasugarakcsillantak meg a doboz felszínén, és a nő nyilvánvaló áhítattal nézte.

Egy egészen különleges rúnátvéstek a doboz közepébe. Leginkább két egymásba fonódó, összegabalyodóhármasnak tűnt. Mint egy fej és test nélküli pók, amely már alig várja, hogygyanútlan áldozatába marjon.

A boltív mindkét oldalán ugyanaztlátták. Ugyanazt a nőt, ugyanazt a dobozt ugyanazzal a furcsa rúnával.

-Ezt nézd meg! – hüledezettMenrick, és megérintette a boltív szélét.

Purdun közelebb húzódott.Szaggatott, meglehetősen kaotikus írást fedeztek fel a boltív mentén. Purduntaz egyik kedvenc könyvének arany díszítésére emlékeztette.

-Mi lehet ez? Valamiféle mintánaktűnik.

Menrick elgondolkodva biccentett.

-Meglehetősen érdekes – csóváltaa fejét Purdun. – Bárki készítette is, értett a művészethez.

-Ez nem művészi dekoráció, uram -helyesbített Menrick. – Ez egy idéző litánia.

-Egy varázslat?

Menrick biccentett. Egy pillanatrasem vette le a szemét az írásról.

-Egy varázslat, amely az ajtótnyitja.

Purdun értetlenül ráncolta ahomlokát.

-Miért kellene varázsige egy zártajtó kinyitásához? – hiába nézte a rúnákat, olyan aprók voltak, hogy azt semlátta, melyik hol kezdődött, illetve végződött. – Nem ismerem fel, hogy milyennyelven írták.

Menrick elhátrált a boltívtől, éskeresztbe fonta a karját a mellkasán.

-Mert a démonok nyelvén íródott.

-Micsoda?

Menrick jelentőségteljespillantást vetett ifjú urára.

-Igen, a pokol nyelvén. és nemtudom, hogy miért kell varázsige az ajtó kinyitásához, de azt hiszem azért,mert nem akarják, hogy nyitogassák.

-Nem értem.

-Szerintem a varázslat megidézegy szellemet vagy valami más nem e világi lényt, aki képes megtörni a kapumágiáját.

-Szóval szerinted ez nem iskripta, hanem egy kincses kamra?

Menrick komor arccal nézte aboltívet.

-Nem vagyok biztos benne, de? azthiszem, valami olyasmi. De nem hiszem, hogy?

-Ki tudod nyitni a kaput? -kérdezte Purdun.

-Uram! Határozottan ellenzem,hogy?

-Ki tudod nyitni, vagy sem?

Menrick a gondolataibafeledkezett, majd biccentett, hogy igen.

-Igen, uram.

-Akkor nyisd ki!

-De uram?

-Nyisd ki!

-Ahogy akarod – hajtott fejetMenrick.

Az idős varázsló felhúzta köpenyeujját, majd elővett a belső zsebébő l néhány pergamentekercset. Egyesévelvégignézte őket, míg rá nem lelt a megfelelő részre.

Megköszörülte a torkát, majdolvasni kezdett. Olyan halkan, hogy Purdun alig hallotta. A hangja folyamatosanerősödött, és a végén már kiabált. Purdun nem értette, hogy mit mond aszolgája, bár a szavak ismerősnek tűntek. Ugyanolyan hangsúllyal ejtette kiőket, mintha közös nyelven beszélt volna.

Menrick egyszer csakelhallgatott. A boltív oldalába vésett apró rúnák zölden felizzottak, majdmegremegtek, és olvasható betűkké álltak össze.

-Köszönöm – mondta Purdun, majdőrá került az olvasás sora.

Lolth szolgái,
Baphomet vámpírjai,
Halál követei,
Hozzatok kínt és szenvedést!  

Hozzatok sötétséget,
Döntsétek le Dis falait,
Kerüljétek a vadászt,
A Bebelithet, a retrievert és a Vrockot!

Gyertek elő a sötétségből,
Hisz a jóból fogantatok,
Teljesítsétek hát a fogadalmatokat! 

Lángoló Balor, Abyss réme,
Mutasd meg magad,
Bújj elő pokolbéli vermedből, 

Jelenj meg, Tanar?ri!

 

Amint Purdun az utolsó szótagotis kiejtette a száján, a talaj megremegett a talpuk alatt. A földmegemelkedett, és hullámot vetett, mintha csak a vízen lettek volna, majdvégigsöpört a temetőn. Több sírbolt is összedőlt. A kripták falai gyászos robajkíséretében omlottak be, mintha maguk a halottak tiltakoztak volna aszentségtörő emberek cselekedete láttán. A fák keservesen felsírtak, a madaraka levegőbe röppentek. Purdun és a szolgálója pedig elveszítették azegyensúlyukat, és elterültek a földön.

A föld megnyílt az ősi kriptaelőtt. Ugyanolyan zöld fényben úszott, mint korábban a boltív oldalába vésettrúnák. Sűrű gáz szivárgott ki a veremből, és ködként terült el a talaj felett. Mindenelcsendesedett. A csendet kaparászás zaja törte meg.

Purdun lélegzet-visszafojtvabámulta a zölden izzó vermet.

Valami felkavarta a ködöt.

Egy árnyék jelent meg, kitakarvaa zöld derengést.

Az árnyék iszonyatos szörnyeteggéváltozott.

-Glabrezu – suttogta Menrick. Ahangja távolinak tűnt és erőtlennek. Megpróbálta csukva tartani a száját, de azaz iszonyatos szó kikívánkozott belőle.

A démon izmos tagjaira tapadtbőre úgy nyikorgott, mint a kiszárított marhabőr. Majdnem háromszor akkoravolt, mint egy jól megtermett férfi. Megfordult, és a két emberre nézett. Arothadó hús színére emlékeztető szemgolyói majd? kiestek óriási szemgödréből. Apergamennél is vékonyabb, szabad szemmel is látható inak tartották csak ahelyükön őket.

A feje leginkább egy kutyáérahasonlított. Hosszú, éles, nyáltól csöpögő fogak meredtek ki megnyúltpofájából. A két férfira vicsorgott, felvillantva két hátrébb megbújó fogsorát.

Purdun nagyúr feltápászkodott aföldről, és meglengette a kardját.

Tett egy tétova lépést a démonfelé, de Menrick megfogta a bokáját.

-Nem győzhetünk ellene – mondta avarázsló, majd a démonra nézett. – Ráadásul mágikus kapocs köti hozzánk.

-Hogy érted ezt? – rázta meg afejét Purdun. – Ez az Abyss teremtménye. Hogy lehetne hozzánk kötve?

-Az idézőlitánia nem csakidehívja a lényt, de hozzánk is köti – magyarázta a varázsló. – Azért van itt,hogy kinyissa a kaput. Nincs más feladata.

Mintha csak megértette volnaMenrick szavait, a glabrezu a boltív felé fordult. Felemelte fűrészfogúkarmokban és rákollóban végződő karjait, és megfogta a boltív két szélét. Zöldszikrák támadták meg a lényt, aki felüvöltött. Purdunnak be kellett fognia afülét a velőtrázó sikoly hallatán.

Az obszidián sárgászöldenfelizzott, kivéve a két női alak kezében lévő doboz felszínén megcsillanóenergiasugarakat. Azok kékesfehéren világítottak.

A vésett emberek, elfek és törpékmozgásba lendültek. égnek emelték a kezüket, és körözni kezdtek egymás körül.Valamiféle ősi táncot lejtettek, vagy talán egy tömeges idézőrituálé lépéseitjárták el. A boltív mindkét oldalán egyszerre estek térdre, és fejet hajtottaka női alak előtt. Árnyékok cikáztak a hajbókoló hívek feje fölött.

-Ilmater legyen irgalmas hozzánk!- dünnyögte Purdun.

Az eddig forgó, fehéren világítódobozok megálltak a levegőben. Fehér fényük levált a falról, és a démonravetült. A szörnyeteg izmai megfeszültek. éles darabokat tépett ki a boltívből,és sikolyra nyitotta a pofáját.

Nem jött ki hang a torkán.

A fény bejárta a testét,világosságba borítva azon testrészeit is, amelyek ezer év óta nem láttak fényt.A démon égnek emelte kitátott pofáját, mintha onnan kért volna segítséget.Egész testében remegni kezdett. A bőre több helyen is felrepedt, és kékesfehérfény szivárgott ki a sebekből. A démon pár pillanat alatt fénybe borult, majdegy éles villanás kíséretében szétrobbant.

Purdun nagyúr eltakarta a szemét,hogy védje magát a fénykitörés ellen. A fény őt is átjárta. Látta önnöncsontjait, a vért az ereiben, az izmai rostjait. Remegés futott végig agerincén.

A fény kialudt. Purdun óvatosanmegérintette Menricket.

-Elmúlt – mondta.

Mindketten áhítattal telve néztéka kriptát. A vésett alakok nem mozogtak. A nő mozdulatlanul állt, a dobozzal afeje fölött. A démonnak, a veremnek és a zöldes derengésnek nyoma sem látszott.Csak egy megfeketedett kört láttak a talajba égve, ahol a glabrezu állt, és anyitott kaput, amely a kriptába vezetett.

-Bemegyünk? – kérdezte PurdunMenricktől.

-Rossz ötlet – morgott avarázsló, miközben felkelt a földről.

Purdun nem törődött szolgájaintelmével, és átlépte a kripta bejáratát. Alig tett meg két lépést, és azáthatolhatatlannak tűnő sötétséget világosság váltotta fel. Purdun védekezőállásba helyezkedett, a kardját maga elé rántotta, készen rá, hogy bármivelmegküzdjön, ami csak elé kerül.

Semmi és senki nem támadt rá.

Kísérteties fáklyafény táncolt arepedezett falakon és a járóköveken. Egyetlen fáklya égett szemmagasságban, azvilágította meg a bejáratot.

-Hát nem csodálatos? -lelkendezett Purdun. – Bárki építette is ezt a kriptát, mindenre gondolt.

-Uram, nagyon rossz előérzetemvan – aggályoskodott Menrick.

-Ugyan! – intette le Purdun, ésleemelte a fáklyát a falról. – Egy démont kellett megidéznünk azért, hogybejussunk. évszá zadok óta nem járt itt senki. Ugyan mi történhetne?

-Sok minden,uram – felelte a varázsló.

-Túl sokat aggódsz. Gyere! -mondta Purdun, és elindult befelé.

Egyre mélyebbre hatoltak akriptába. Mind többet fedeztek fel az ősi temetkezési helyből. Hátrahagyottnyomaikat elnyelték a sötét árnyékok. Sokáig mentek, és semmi újat, semmikülönöset nem találtak. Csak az egyre vastagabb porrétegből tudták, hogyhaladnak egyáltalán. A járat végül egy lefelé vezető lépcsősorba alakult át.

-Maradj közvetlenül mögöttem! -mondta Purdun a válla fölött, és már ment is lefelé a lépcsőn.

A levegő egyre nehezebbé vált.Mélymosás kellemesen friss levegője elenyészett. Már csak a halottak utolsóleheletét érezték.

Egyre vastagabb porrétegbengázoltak. A levegő hőmérséklete jelentősen lecsökkent. Az utolsó lépcsőfokmegtétele után Purdun egy hatalmas csarnokban találta magát.

Kinyújtotta a fáklyát, hogyeloszlassa a sötétséget. Több, háromszög alakú, csiszolt kőtömb körvonalátfedezte fel a halvány derengésben.

Purdun közelebb lépett hozzájuk.Eltette a kardját, és megérintette az egyik kőtömböt. Úgy festett, minthamagából a talaj kövéből faragták volna ki.

-Szarkofágok – suttogta. A teremközepe felé araszolt. Jobbra-balra lóbálta a fáklyát, hogy minél többetláthasson. A szarkofágok az egész termet megtöltötték, faltól-falig. Csupánannyi hely volt közöttük, ahol egy ember kényelmesen elférhetett.

-Legalább százan fekszenek itt -mondta.

A terem közepén, egy kisemelvényen, egy drágakövekkel kirakott koporsót találtak. A rubintok és zafírokmég a gyenge fáklyafényben is élénken ragyogtak.

-Látod azt? Mondtam neked, hogyez egy kincses kamra – mondta Purdun.

-U? Uram! Ez a hely korántsemelhagyatott. Nem lenne bölcs dolog felzavarni a halottakat – hebegte Menrick.

-Ne aggódj! Nekik már úgy semkell itt semmi – mondta az ifjú nagyúr, és megveregette szolgája vállát.

A háromszög alakú, egyhangúszarkofágokkal ellentétben, a díszes koporsó egy nőt mintázott. Úgy nézett ki,mint egy szép királylány, akit nemrég hoztak csak le örök nyughelyére. Ezüstberakásos kék ruhát viselt. Az arcát hosszú fekete haj keretezte, amely leértegészen a kézfejéig. Ugyanazt a rúnát vésték halotti leplére, mint a kriptabejáratán lévő dobozokra. A szeme csukva volt, de a zseniális művészifaragásnak hála olyan volt, mintha bármelyik pillanatban kinyithatta volna.

Purdun a koporsó fejrészéhezsietett. Egy pillanatra megrémült, hogy hirtelen mozdulatai felébresztik a nőt,aki majd megszidja, mint egy neveletlen kisgyereket. Megérintette a nő arcát,de az emberi bőr melege helyett a fa ridegségét érezte. Mint aki nem akar hinnia saját érzékeinek. Megkocogtatta a nő haját. A koporsók jellegzetes üregeszaját hallotta.

Menrick időközben felmászottmellé az emelvényre.

-Uram, nem kellene itt lennünk -megfogta Purdun vállát, és odébb terelte őt. – Nem ismeretlen dolog, hogy ahalottak feltámadnak. Mi magunk is sokszor tapasztaltuk Ahlarkhamban. – Ahangja megremegett, és félve pillantott a szabályos sorba rendezett szarkofágokra.- Lehet, hogy az idézés a halottakat is életre kelti. Nem kellene megvárnunk.

Purdun vetett egy utolsópillantást a női alakra.

-énőénő – meg akarta érinteni avalódi testet, hogy érezze, mi rejtőzik a fa alatt. Egyre erősebb vágyatérzett. Megérintette a koporsó fedelét, és egy hirtelen mozdulattalfelnyitotta.

-Uram, ne! – kiáltott felMenrick, de elkésett.

A szarkofág fedele nyikorogvafelnyílt. A benne fekvő nőnek hosszú fekete haja volt, és hófehér bőre. Pontúgy nézett ki, mint a szarkofág faragása. A karját a mellkasán nyugtatta. Azajka enyhén felfelé kunkorodott, mint annak, aki valami különlegesen kedvesetálmodik.

-Gyönyörű – jegyezte meg Purdun.Tétován megérintette. A szarkofág rideg tapintásával ellentétben, selymespuhaságot érzett. Pont, ahogy elképzelte. Amilyennek érezni akarta.Végigfuttatta az ujját a nyakán, és egy pillanatra kihagyott a szívverése.-Jéghideg – lehelte.

-Halott, uram – mondta Menrick.

Purdun megcsóválta a fejét.Tehetetlennek érezte magát.

-Nem lehet halott. Nemengedhetem. – Bár a józan esze azt súgta, hogy sosem látta a nőt, mégis olyanérzése támadt, mintha évek óta ismerte volna. Megsajnálta. Bizonyára iszonyatoslehetett ennyi halott közt feküdni ennyi éven át. – Azt akarom, hogy felébredjen.El akarom vinni innen. – Egészen lehajolt, és hozzáérintette a fülét a nőmellkasához.

Igézően szép volt.

Mintha csak az ifjú nagyúrkedvében akart volna járni, a nő kinyitotta smaragdzöld szemét. Szeretetteljespillantást vetett Purdunra.

-Miféle gonoszság ez?! – tört felMenrickből, és megpróbálta odébb taszigálni az urát. – Azonnal el kell mennünkinnen!

Purdun azonban hajthatatlanmaradt.

A nő lassan felült, Purdun pedighátrébb húzódott, hogy elegendő helyet hagyjon neki. A nő kedvesen elmosolyodott.Purdun szíve a torkába ugrott, és egészen hevesen kalapált.

A nőnek átható, nyugtalanítótekintete volt. Mintha olvasott volna az ifjú nagyúr gondolataiban, éskifürkészte volna a vágyait. Purdun még sosem tapasztalt ehhez fogható izgalmatés rémületet egyben.

Egy pillanatra összefonódott atekintetük. Purdun nézett félre elsőként. Nem akart, de nem bírta tovább atúlontúl gyönyörű látványt. Félt, hogy testben és lélekben is elenyészik.

Menrick ismét taszított rajtaegyet. Ettől elveszítette az egyensúlyát, és oldalra kellett lépnie, nehogyelessen. Az öreg varázsló kihasználta a ragyogó alkalmat, és előrántotta atőrét. Magasra emelte, és elhadarta egy varázslat igéit. Purdun csak az utolsónéhány szót ismerte fel.

– az élőholtak gyilkosa!

Merick tőre kékesfehér fénybeborult. Azonnal lesújtott vele, és mélyen a nő vállába döfte.

-Mit művelsz?! – fakadt kiPurdun, és megpróbálta ellökni onnan a varázslót, de Menrick teljes súlyávalránehezedett a tőrre, amely még mélyebbre hatolt. A nő teste megremegett, denem serkent vér a sebből. Felemelte a karját, és hadonászni kezdett. Az egyikütés véletlenül gyomorszájon találta Purdunt. Olyan erő lakozott a nő karjában,mint tíz férfiéban együttvéve. Az ifjú nagyúr lerepült az emelvényről. A hátáraesett, és egy pillanatra elsötétült előtte minden.

A nő a másik kezével torkonragadta Menricket, és elemelte a földtől.

-Ki merészelte fel ébreszteniShyressát? – sziszegte halkan, fenyegetőn. Furcsamód, nem használt levegőt abeszédhez.

Erősen megrázta a varázslót. Anőt övező üres sötétség elterjedt a föld alatti teremben, majd bíbor fénybevont mindent. Hófehér arca szürkévé változott. Pergamen­vékonyságú bőreösszerándult az arcán. Kinyitotta a száját, és hosszú, hegyes fogak bújtak kiaz ínyéből. Dús, fekete haja szürke szalmakazallá változott. Gyönyörű, előkelőruhája szakadt, lyukas ronggyá silányult. Fiatal, csinos vonásai átadták ahelyüket egy vén boszorkány ráncainak.

Purdun talpra ugrott,megsuhintotta a kardját a levegőben, majd támadásba lendült. A nő még mindig alevegőben tartotta a varázslót az egyik kezével, miközben a másikkal az ifjúnagyurat készült megfékezni. Karmos kezével eltalálta Purdun bal arcát, akiismét odébb penderült. A kard messzire repült a kezéből. Megint csak a hátáraesett, két szarkofág között, és a levegő kipréselődött a tüdejéből.

Shyressa fölegyenesedett akoporsóban. Továbbra sem engedte el Menricket. Hegyes, éles karmai mélyen aférfi nyakába vágtak. Vér áztatta el hófehér varázslóköpenyének gallérját. Azöreg varázsló becsukta a szemét, és próbált kiszabadulni a szorításból. A szájafolyamatosan mozgott, mintha azzal enyhíthetett volna szorult helyzetén.Shyressa megérintette a tőr markolatát, és kirántotta a vállából. Mély sebmaradt utána, de nem sérült meg komolyabban. Félrehajította a tőrt, és avarázslóra nézett.

-Ezért drágán megfizetsz -sziszegte.

Ismét erősen megrázta atehetetlen férfit. Menrick lába úgy kalimpált a levegőben, mintha rongyból lettvolna. Hörgő, köhögő hangot hallatott. A teste váratlanul ellazult, éskinyitotta a szemét. Sárga fény csapott ki belőle. Öt darab, egymástól eltérőszínű gömb jelent meg a feje körül. Egy határozott biccentéssel a nő testénekirányította őket.

A hirtelen támadt fény bizarrárnyékokat vetett a sötét sarkokban. A kísérteties nő felsikoltott, amint amágikus lövedékek hozzáértek a bőréhez.

Menrick Purdunra pillantott, akimég mindig levegő után kapkodott.

-Menekülj uram! – nyögtekidülledt szemmel.

Shyressa fájdalmasan nyöszörgött.Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. A bőre több helyen isfüstölgött, ahol a lövedékek hozzáértek a testéhez. Az arcáról kisebb darabokmállottak le, felfedve a hús alatt található fehér csontokat. Dühösenfelszisszent, és egészen közel húzta magához Menrick fejét.

-Ne! – krákogott Purdun.

A nő mélyen beleharapott avarázsló nyakába, majd kitépett egy darabot belőle, akárcsak egy, a zsákmányátmarcangoló vadállat. Az öreg varázsló teste elernyedt. Meleg vér folyt végigShyressa arcán és vállán, majd az egész testén.

Menrick teste egy rövid ideig mégvonaglott, majd a feje oldalra bicsaklott, és nem mozdult többé.

Eltávozott.

Purdun érezte, amint kiszáll atestéből az erő, és elzsibbadnak a tagjai. Csak nagy nehezen tudott erőt vennimagán, de végül feltápászkodott a földről, és megfogta a fáklyát. Megfordult,és kimenekült a kriptából. Hátrahagyta a kardját, a még mindig füstölgő nő és ahalott szolgája társaságában.

Úgy futott, ahogy az erejébőlcsak tellett. A halott levegő égette a tüdejét, és többször is elbotlott alépcsőn.

Maradék erejét összeszedvevégigrohant a folyosón, és kirontott a szabad levegőre. Amint a lábamegérintette a talajt, a boltív bezáródott mögötte. A fényes, fekete kőtömb,amit a démon elpusztított, tökéletesen helyreállt.

Purdun egyetlen utolsó pillantástvetett csak a kriptára, majd futott tovább.

Menrick, aki a mentora és abizalmasa volt egyben, meghalt.

Úgy futott, ahogy csak bírt.Minél messzebb akart kerülni attól a kriptától, hogy örökre elfelejthesse atörténteket.

Lenn a kripta mélyén Shyressaeleresztette a varázslót. Lelépett az emelvényről, és az egyik szarkofág melléfektette a testet. Felvette az ifjú nagyúr kardját a földről, és elolvasta amarkolatba vésett írást.

-No lám, Purdun nagyúr -ízlelgette a szavakat. Mosoly jelent meg sérült arcán. – Azt hiszem, egyszermég találkozunk. – Megfordult, felmérte a sötét termet, majd a magasba emelte akarját.

-Keljetek fel, gyermekeim!

Kellemetlen, csikorgó hangtöltötte meg a kriptát, amint a szarkofágok kőfedelei félresiklottak.
 
 

]]>