Egy mítosz kezdete

1886}
A nap már lebukott a hegyek mögött, akoraesti félhomályban tábortüzek fénye gyúlt. Fényes lángok, amerre a szemellátott, a völgyben, a fennsíkon, még a tenger partján is. Hol egész kicsi,hol pedig hatalmas, vérvörös máglya, lángja és szikrái szinte a felhőketnyaldosták.  A máskor kihalt, csöndes tájúj életre kelt az este beköszöntével, hangos zeneszó nyomta el a tengermorajlását és a fennsíkon nyargalászó szél sem fütyülhetett már magányosan amegtépázott, zöldellő fűszálak közt. A tájat ezúttal nem az óceán nehéz, sóslevegője töltötte be, sültek, mézsör, virágkoszorúk illata szállt tova aszéllel. Valóban kellemes, tavaszi estének ígérkezett az aznapi.

Ora maga sem értette, miért olyan kedvetlenegy ilyen estén. Pedig már régóta készülődött az ünnepségre, jó előre megvarrtaa ruháját és hajába font virágkoszorúja is sokkal előbb elkészült, mint másoké.Zöld szemeit az óceán hullámaira szegezte, mézszőke fürtjeibe bele-belekapott aszél. Igazság szerint mindig, mindent ezzel a különös melankóliával szemlélt,csoda lett volna hát, ha ezzel az estével kivételt tesz. A lány végül megunta atenger látványát és útnak indult vissza, a part belseje felé. Száz meg százember mellet haladt el, kedves mosollyal köszöntötte őket, hisz nem akartaelrontani a jókedvüket. A mutatványosok tréfáin még kacagott is kicsit és azitalt sem utasította vissza, mikor megkínálták. Soha életében nem látott ennyiembert, még vásári napokon sem. Bár ő maga képtelen volt ráhangolódni az estevidámságára, jólesett látnia ismerőseit, szomszédait kipirult arccal táncolni atűz körül, enni-inni a réten sebtiben felállított asztaloknál. Ora mosolyogvafigyelte a körülötte nyüzsgő tömeget, és nem is gondolt rá, hogy ő maga isfeltűnhet valakinek. Pedig felettébb csinos leány volt.

Gilbert azóta leste Ora minden egyeslépését, hogy a lány felbukkant a sziklák mögül. Pedig akkor még alighaláthatott belőle egyebet, mint karcsú alakját, hisz egyre sötétedett. Perszeneki ez is bőven elég volt. Elég ahhoz, hogy szíve majd kiugorjon a mellkasából.és elég ahhoz is, hogy egy csapásra megfeledkezzék barátairól és a nyughatatlanszellemekről, démonokról, akikkel előszeretettel riogatták egymást. Ezután egyszót sem hallott többet manókról és tündérekről, különös eseményekről ésbaljóslatú jelekről. Csupán egyetlen dolog járt a fejében, mégpedig az, mikéntjusson a lány közelébe… és egyáltalán, hogyan szólítsa meg.

Valóban sok idő eltelt, mire Gilbert végreösszeszedte a bátorságát és Ora mellé somfordált. Addigra a hold már magasanjárt, a felhőtlen égbolton pedig ezernyi csillag ragyogott.
—Hogy… hogy érzed magad?—kérdezte a fiú,fekete haja csapzottan lógott izzadt homlokába, pedig meglehetősen hidegestéjük volt.
—énő—a lány meglepetten pislogott, végülelpirult és úgy motyogta.—én… jól… jól…
—Akkor… jó… én is… bár azt hiszem ez mostnem igen látszik…—Gilbert hiába próbálkozott, egy cseppnyi mosolyt sem sikerülta lány arcára varázsolnia, csupán zavart, ijedt tekintetével kellett beérnie.Ezután a kínos hallgatás percei következtek, Ora épp hátrálni kezdett, mikor afiú ismét összeszedte magát.—Mond csak… volna… kedved táncolni velem?—Gilbertmegfogta a lány kezét, ki tudja, talán ezzel rontott el mindent.
—Nem… nem…—bár eddig is zavarban volt, Oraeztán olyan mélységesen elpirult, hogy arca színe a közelükben lángolótábortűzhöz vált hasonlatossá. A lány eztán egy pillanatot sem habozott, sarkonfordult és gyors léptekkel otthagyta ifjú udvarlóját. Vissza sem nézett, csupánakkor, mikor úgy ítélte, kellő távolságra menekült. Gilbert zavartan nézett alány után.
—Talán… majd később.—mondta hangosan éselindult vissza a barátaihoz.

Ora sokáig nem tudott szabadulni atörténtektől, szörnyen szégyellte magát. Ráadásként kutakodó szempárok egészáradatát érezte magán, miközben menedéket keresve botorkált át a tömegen. Úgytervezte, megbújik egy fa árnyékában, vagy épp visszatér a sziklákhoz, éjszaka,telihold fényénél gyönyörű a tenger… Nem értett semmit, valósággal reszketett,és félt. Igen, sokáig próbálta győzködni magát, hogy csupán a hideg miattreszket. Aztán egyre világosabbá vált előtte, valami szörnyű balsejtelemgyötri. Minden furcsa volt, az égbolt, a csillagok, maga a hold is… az akülönös, ismeretlen szempár nem különben.

Valóban furcsa volt, mihelyst szembe találtamagát az idegennel, minden félelme elmúlt. Már nem reszketett, nemszégyenkezett, arca kifakult és tekintetéből is eltűnt a csillogás. Igazábólminden gondolat egy csapásra kiszállt a fejéből, mintha bűbájt szórtak volnará. A sötétbarna, rezzenéstelen szempár egy fiúé volt, nagyjából annyi időslehetett, mint ő maga. Ora sosem látta azelőtt, pedig jól ismerte akörnyékbelieket, idegeneket pedig sosem engedtek maguk közé. Táncoló,kurjongató emberek vették körül őket, mégis úgy tűnt, mintha néma csendbenállnának, csak ők, ketten. Kevesen vették észre, mi történt, és még kevesebbentörődtek vele.

Gilbert jó időre elvesztette a lányt szemelől. Pedig eltökélt szándéka volt, hogy egész este figyeli, voltaképp amegfelelő alkalmat leste. Ezért aztán igencsak meglepődött, mikor Ora ismétfölbukkant… egy ifjú társaságában. Szíve ezúttal is a torkában dobogott, csaképp nem az izgalomtól, hanem a dühtől.
—Ki az a patkány?!—kérdezte, mielőtt méggondolkodott volna. Igen, észre se vette és már indult is az ismeretlen felé,ökölbe szorított kézzel. Barátai még időben megállították, egyikük a karjátfogta meg, másikuk a kabátjába kapaszkodott bele.
—Hagyd őket! Felesleges…
—Ki az ott? Velem szóba se áll… elszaladt…Ezzel meg…—Gilbert lehiggadt valamelyest, megtorpant. Már nem dühtől pirosarccal, sokkal inkább szomorúan és csalódottan pislogott a lány és újdonsültudvarlója felé.
—Még sosem láttam.—mondták néhányan.—Talánegy idegen.
—Bizonyosan az…—a fiú mogorván elfordult,utoljára még látta, amint az idegen kezét a lány fel nyújtja. Ennél többre nemvolt kíváncsi.

Kicsiny kunyhó lapult a fák árnyékában. Azeneszó, az emberek kacagása még tisztán hallatszott, mégis rejtve volt, mind akíváncsi szemek, mind a hold fénye elől. A házban is sötét honolt, csupán atűzhelyen fénylett egy kevéske parázs. Persze világosban, nappali fénynél semismert volna senki a leányra. Hisz Ora tisztesség es, félénk teremtés volt,hallgatag, talán túlságosan is… Mindenki így ismerte őt a faluban. Az a sápadt,ruhátlan nőszemély, aki az ágyon feküdt, semmiképp sem lehet ő… Nem az őformás, apró mellein simít végig egy idegen férfi keze, és nem az ő arcát,nyakát borítják jéghideg csókok nyoma. Talán valóban nem ő volt, a bűbáj, amiaz első pillanatokban hatalmába kerítette, elűzte, bebörtönözte, s az igazi Oravalahol egészen máshol volt. Bárhol. De a testében bizonyosan nem. A fiúra semismert volna rá senki. Különösen a változás után. Barna haja szürkévé fakult,bőre színe nem különben. Csinos arca valami furcsa, alaktalan, már-már áttetszőformává torzult, savószínű szemei lidércfényként táncoltak a szoba sötétjében.Még néhány csók, egy utolsó simítás a formás csípőn, majd hozzálátott ahhoz,amiért valójában jött. Halványkék derengés kelt életre a szobában,leheletvékony, áttetsző szálacskák kavarogtak elő a leány mellkasából, a lélekmegannyi darabkája, ezer és ezerszám. A lény pedig falni kezdett, mohón ésgyorsan, oly könnyedén ment neki, akár a lélegzetvétel.

Fehér por csillant a talajon, hold nemérhette, saját fénye volt. Különös, fekete alakok mozogtak a ház falain kívül,bár száraz leveleken és gallyakon lépkedtek, nem csaptak zajt, néma csendbendolgoztak. Öten voltak, mindannyiuk oldalán apró erszény lógott, ebből szórtáka csillámló port marokszám. Hosszú vonalak sora, majd a kör, a forma lassan alakult,ám végül elkészült a mű, egy pentagramm csillogott az apró kunyhó körül.

A lény váratlanul felnézett, savószínszemeivel gyanakodva kémlelte a szoba fekete falait. Már prédájával semtörődött, a kéklő örvénylés megszűnt és újból sötét telepedett a házra. Aztánolyan hirtelen, mintha kitörni készült volna, a démon anyagtalan testévelátszökkent a gerendák közt és föltelepedett a tetőre. Fintorogva nézett le aház körül ácsorgó alakokra.
—Ez a nap a miénk!—vicsorogta éscsúfondáros, már-már mulatságos grimaszokat vágott az alant lévőkre.
—Még szerencse, hogy nem az összesfajtádbéli gondolja így. Amúgy is sok dolgunk van ilyenkor.—nyugodt, egykedvűférfihang szólt a sötétből. Az alak egy apró mozdulatot tett és fényesség gyúlta kunyhó körül. A pentagramm minden ágában egy-egy ember állt, két nő és háromférfi. Cifra, színes öltözékük éjfekete köpeny fedte, fejfedőjük különös süveg,támaszuk a varázstudók jellegzetes, embermagas botja volt.
—Nem ölhettek meg, halandókvagytok!—vigyorogta a démon, bár vonásai már korántsem árulkodtak olyasfélemagabiztosságról, mint pár perccel ezelőtt.
—Azt épp nem. De ha visszakotródsz oda,ahonnét jöttél, nekünk már az is elég.—a pentagramm öt ága fölfénylett, nappalivilágosság gyúlt a kis erdő szélén. A kunyhó alakja elmosódott, anyagtalannávált, helyébe örvénylő, vérvörös színű átjáró nyílt. A démon kűzdött egy kisideig, ám nem sokáig bírta, az örvény magába szippantotta. Majd ahogy megnyílt,éles fényjelenségek kíséretében, ugyanúgy be is zárult az átjáró. Néma csend,sötétség maradt a helyén, no és a kunyhó.

—Azt hittem, nehezebb lesz.—szólalt meghirtelenjében az egyik nő és hosszú, éjfekete fürtjeit hetykén hátravetette aválla fölött. A pentagrammban elfoglalt helyéből is kilépett, társai ugyanígytettek.
—Csupán szolga volt. Ereje alig haladja megegy ifjoncét, bár be kell vallani, meglehetősen taszító kreatúra.—a férfimegigazgatta a köpenyét, a fején lévő sipkát nem különben, majd hasonlómagabiztossággal, ahogy a démonnal beszélt, elindult a kunyhó bejárata felé.Lábbal berúgta az ajtót majd fénylő botjával egyenesen a szemközti falnál állóágyra világított.—Ahogy az várható volt. Egy ifjú, szűz leány. Itt már nincsdolgunk, azt hiszem indulhatnánk.—a varázsló ellépett az ajtótól, társai isvetettek néhány pillantást a ház belsejébe majd vezetőjük után indultak.
Egyiküket kivéve.

Az idős, ősz hajú férfi még jó ideig vizslatta tekintetével aszoba berendezéseit, az ágyon fekvő leánynak különösen sok figyelmet szentelt.Végül fogta magát és botjára támaszkodva betipegett a házba.
—Szegény gyermekem…—mondta egész halkan ésóvatosan takarót terített Ora testére. Az öreg szelíd, szánakozó tekintettelnézett le a lány csinos, fehér arcára. Aztán vártalanul a részvéten kívülvalami egészen másfajta érzelem is megjelent a szemeiben, a csodálkozásé.Néhány pillanat múlva ezt kiáltotta:—Várjatok! A lány! életben van!—türelmetlenhang szólt odakintről:
—Mit beszélsz?
—A lány, él!
—Az lehetetlen!—a legutolsó mondat még aházon kívül szólt, majd pár pillanat múlva a fiatal varázsló alakja bukkant fölaz ágy mellett, mintha a földből nőtt volna ki.—Lehetetlen! Ilyet… még sosemláttam…—hamarosan öt, sötét idegen hajolt Ora ágya fölé, az egyik ifjú, szöszkehajú varázslónő közelebbről is megvizsgálta a különös jelenséget. Csupán néhánymásodpercébe telt és óriásira meresztett szemekkel kijelentette:
—Megfogant…
—Ez… lehetetlen…—úgy tűnt, a fiatal férfiezen kívül képtelen mást mondani, még akkor is ezt hajtogatta, mikor jó félóraelteltével kisurrantak a kunyhó ajtaján.—Most… mi a fenét kéne tennünk?!Ilyesmit még sosem hallottam!
—Sok olyan dolog van, amiről te még nemhallottál, Barhoof. —az öreg bölcsnek szánt megjegyzése koránt sem aratottosztatlan sikert, az ifjú varázsló dacosan felszegte fejét, a két asszonyvalami roppant megvető, már-már alattomos pillantást váltott.
—Talán van valami ötleted, hogyan tovább?
—Ötletem? Nem… csupán annyi, hogy várjunk.
—Démonfattyú még sosem született, ebből bajlehet… nem is tudom…—a harmadik varázsló, igen magas, ám meglehetősen vékony férfiú,idegességében le s föl járkált az apró kunyhó előtt. Kissé reszketett és úgytűnt már feladataira sem tud koncentrálni, botja végében a fény egészmegsárgult és elhalványult.

—Várunk.—az öreg hangja ezúttal olyanhatározottan szólt, hogy senki sem kérdőjelezte meg annak helyességét, az ifjúvarázsló is csupán ennyit motyogott:
—Odahaza… megbeszéljük.—abban a pillanatbanmindannyian a kunyhó melletti tisztás felé fordultak. A holdfényben két hatéves forma gyerkőc ácsorgott, kezükben süteményekkel dugig tömött kosaratszorongattak. Hatalmasra meresztett szemekkel fürkészték a különös felnőtteket,tátott szájukból méretes morzsák potyogtak a földre.—Remek.—morogta afiatalember majd csupán egyetlen kézmozdulatába került és a két fiúcska úgydőlt el, akár két krumpliszsák. A gyerekek békésen szuszogva átaludták azéjszaka hátralevő részét, már nem láthatták a különös, fényes átjárót, ami atisztás szélén nyílt. Reggel sem emlékeztek semmire, legfeljebb a földre borultsüteményeket sajnálták.

Elsárgult faleveleket sodort magával a sz él,napok óta nem esett, így az országút porával együtt kavarogtak, hol a földfelett, hol fönn, magasan a felhők közelébe. A táj kihalt volt, csupán egy-egyvarjú röppent át rikoltva a fák fölött. Az alak, aki a földúton haladt, maga isoly apró, jelentéktelen volt, hogy egyetlen pillanatra sem zavarta az erdőnyugalmát. A lány hosszú, barna köpönyege egész földig ért, fehér arccal,kisírt szemekkel bukdácsolt előre az avarban. Végül nem bírta tovább, leült egykiszáradt farönkre és szegényes holmiját is lepakolta maga mellé.

Az erdő állatai, őzek, szarvasok, varjakszázszámra, kíváncsi szemekkel figyelték az út szélén üldögélő alakot, mindközül mégis egy fakószín sólyom mutatott legnagyobb érdeklődést a leány iránt.Már órák óta követte, hol a magasból figyelte, hol a kopasz erdő ágai közt.Ezúttal is egy fa ágaira telepedett, várt néhány percet majd ismét szárnyrakapott és levitorlázott a földre, a levelek közé. Ahogy apró, karmos lábaitalajt értek, a változás máris megkezdődött, alakja nyúlni kezdett, szárnyai,csőre eltűntek és hamarost egy hajlott hátú öregember állt a helyében. Avarázsló botjára támaszkodva figyelte az út túloldalán pihenő lányt, észre sevette, mikor egy méretes kígyó tekeredett a bokája köré. Vagy legalábbis nemvett róla tudomást.
—Halnia kellett volna.—sziszegte a kígyó ésezúttal egy fa törzsét választotta, egészen addig kúszott, hogy egyenest azöregember fülébe duruzsolhasson.
—Barhoof, fölösleges volt idáig követned.
—Halnia! Szzzzzzzz….
—Jobban tetted volna, ha egy varjú alakjátöltöd magadra. Akkor károghatnál napestig.
—Magad is tisztában vagy vele, hogy ezhelytelen. Szzzzzzzz… Nem tudhatjuk, mi történik majd. Meglehet, hogy olyan erőbirtokosa lesz, amit ember föl nem foghat!
—éppen ez az.
—Kísérletező kedved a vesztünketokozhatja!—az öreg varázsló botjára támaszkodva elindult az út irányába, többetnem törődött a fatörzs körül tekeredő kígyóval. Csupán ennyit vetett oda neki aháta mögül.
—Már amúgy is mindegy.

Ora még sosem volt távol otthonról. Mindenmegijesztette, a fák susogása, a madarak vészjósló rikoltása. A legapróbbnesztől is összerezzent, nem is mert belegondolni, mi lesz vele, habesötétedik. Így aztán nem csoda, ha a fák mögül előbukkanó öregember ishalálra rémisztette. Legszívesebben elfutott volna… de szörnyen fáradt volt. Avarázsló lehető legszerényebb formáját öltötte magára, nyoma sem volt díszes,drága talárjának, ékszereinek, botját is egyszerű, vaskos faágra cserélte.Lassan, nehézkesen a lány mellé sétált, olyan kiválóan játszotta a megfáradt,beteg öregember szerepét, hogy Ora már cseppet sem tartotta veszélyesnek.
—Eltévedtél, leányom?—kérdezte a varázsló ésbotjára támaszkodva megtorpant a földút közepén. A lány ráemelte kisírtszemeit.
—Nem… épp csak… megpihentem kicsit…
—Hová tartsz?
—én… sietnem kell.—Ora sosem tudott hazudni,most is jobbnak látta, ha ismét felkerekedik és maga mögött hagy mindent,kiváltképp azon kényes kérdéseket, amire nem szívesen válaszolna. Felkelt hát afatörzsről, holmiját ismét magához vette. Ám nem volt elég óvatos, miközben éppszedelődzködött, köpenye félrebillent pár pillanatra, feltárva méretes hasát akíváncsi szemek előtt. A lány pirulva maga elé kapta a tarisznyáját ésszégyenkezve hátrálni kezdett. Ám pár pillanattal később igen különös dolgotfedezett fel. Az öregember némán, mozdulatlanul ácsorgott az úton, egyetlenbecsmérlő szó sem hagyta el a száját. Ora némi bátorságot gyűjtött és aszemeibe nézett, a férfi tekintetében nyoma sem volt megvetésnek.
—Mikorra várod?—kérdezte az öreg.
—Nem tudom…
—Jobb volna pihenned inkább.—a lány ismétlehajtotta a fejét, torkát sírás szorongatta. Sosem gondolta, hogy egyszer majdel kell jönni otthonról, pláne nem így. Jó ideig titkolni tudta… ám mostanramár túlontúl nagyra növekedett… Anyja talán megszánta volna, ám apjától aligharemélhetett ilyesmit, a falubeliektől pedig főleg nem. Könnyei hirtelenjébenismét potyogni kezdtek.
—Nem tudom, hová mehetnék…—tört fel belőlehirtelen, nem is értette, miért. Egy szegény öregapónak önti ki a szívét, nemismeri és ráadásként bizonyosan neki is megvan a maga gondja… Valóbanostobaság…
—Ejnye, ejnye… nem kell így nekikeseredni.Mindig van megoldás, bármiféle gondok is nyomasztják az embert.—az öregelmosolyodott és a lányhoz tipegett.—Nem messze innen, az erdőben. Van egykunyhó, a közelében patak, tökéletes hely volna számodra.
—Hogy találnék oda?
—Ó, van egy jó barátom, ki elvezetne.
—Miféle barát?—Ora körbe nézett, kisségyanakodva. Ám senkit sem látott a közelben. Az öreg elmosolyodott és jobbkarjával az ég felé mutatott. A felhők közt egy pompázatos sólyom vitorlázott aszélek szárnyán.
—Efriel mutatja neked az utat, ha kívánod.Okos jószág, ne becsüld alá.—a lány furcsállva nézett az öregre, majd ismét azég felé tekintett. A madár, mintha hívták volna, villámgyorsan iránytváltoztatott majd néhány pillanat múltán apró körökbe kezdett a fák lombjaifölött.—Figyeld Efrielt, vigyáz rátok, mindig.—hirtelen különös, ám egészkellemes nyugodtság árasztotta el a lány testét, már nem nyomasztották súlyos gondjaiés a szorítás is megszűnt, mind a torkában, mind a szívében. Tudta már, mitkell tennie. A varázsló némán figyelte a leány arcán végbemenő változást,általában nem alkalmazott bűbájt egyszerű embereken a beleegyezésük nélkül, ámez kivételes alkalom volt.
—Köszönöm…—suttogta Ora és engedelmesen amadár nyomába eredt. Efriel pedig, mintha nem csupán szemei, hanem hallása iskitűnő volna, elindult útjára, az erdőben lévő, apró kunyhó felé.

Az öregembernémán szemlélte, amint a lány letér az útról, majd még mielőtt eltűnt volna afák közt, utána kiáltott.
—Ha megszületik, nevezd Merlinnek.—avarázsló mosolyogva nézett körbe, majd pár pillanat múlva felöltötte saját,pompázatos, tarka ruhákba bújtatott alakját. Ám nem sokáig örülhetett,hamarosan a kígyó is felbukkant mellette aki mérgesen, sziszegve tekergőzött alehullott avarban.
—Merlin… Merlin… démonfattyú… Szzzzzzzz…meglásd, megbánod még…—az öreg varázsló tudomást sem vett róla, fejét hetykénfölszegte, kezeit karba fonta.
—Igen, így hívják majd. Pompás név. Pompástanítvány.—azzal ismét útnak indult, gyalogszerrel. Ezúttal gyorsan és könnyedléptekkel, nyomát sem mutatva évei számának. A kígyó mérgesen emelgette afejét, mintha épp marni készült volna, aztán rájött, semmi értelmejelenlétének. Így dühös, hangos sziszegések közepette eltűnt a fű között.Efriel pedig röpült, hol a fák lombjai fölött, hol a kéklő égen, szelekszárnyán. éles szemét le sem vette a leányról, figyelte, vigyázott rárendületlen, úgy, ahogy eztán éveken át tette.

Vége

]]>