November közepén jelenik meg a legújabb, Mysterious Universe antológa, az Az Evolvens kalózai. A novellák kalandosan, időnként humoros és könnyed stílusban idézik fel a harmadik évezred egy-egy pillanatát. Néha korok és évszázadok választják el őket egymástól, ám aki kézbe veszi e kötetet, az rögtön megérzi az összekötő szálat: a Mysterious Universe varázslatos atmoszféráját.

Igor Mihajlovics Brod: Nem születtek katonának
részlet
    A vezértank föléjük tornyosult. Hatalmas volt és fenyegetően ronda.
   – Púpos hiéna – gondolta a százados, majd megcélozta a tornyot. Búgás hallatszott, a harckocsiágyú Hanna fejének magasságába süllyedt. A tábornok megszólalt:
   – Kissé egyenlőtlennek érzem a helyzetet. Szerintem dobja el a fegyvert… – inkább volt jókedvű, mint aggódó.
   Hanna összezavarodott, de a Tas külső hangszórójából felzörgő hang ugyanezt tanácsolta.
   – Dobja el a fegyverét, százados, felesleges virtus lenne! Százhúsz milliméter aketon páncél mögött ücsörgünk, meg sem ijednénk ha meghúzná a ravaszt. A dörrenést sem hallanánk meg…
   Hanna körülnézett. A másik három harckocsi félkörben állt, a monstrumok testéből sütő forróság az arcát égette. Gyorsan a nyakukon voltak, és bár több alkalommal kérte, a tábornok nem volt hajlandó elmenekülni.
   – Én feltartom őket, uram! Ha van egy kis szerencsénk, nem fognak maga után menni! – mondta, de az öreg letorkollta.
   – Páncélos tiszt vagyok, nem fogok gyalogosan végigloholni a pusztán! Szépen bevárjuk őket, aztán majd meglátjuk, mi lesz! Nincs vita, ez parancs, százados!
   Hanna a földre ejtette a fegyvert. A tábornok lassan mellélépett, kezét a háta mögött összekulcsolva állt, és a tankokat nézte.
   Csodálatos jószágok! – gondolta. Nyolcvankilenc tonna acél, amit a két hidrofúziós Turán-motor akár százhetvenes sebességgel röpít előre. Széles, bordázott lánctalpain egy feltöltéssel hat-hétszáz kilométert is megtehet, és a százhúszas harckocsiágyú mindent elsöpör az útjából!
   A tábornok oda volt a gyönyörűségtől. A papírmunkát annyira unta, amennyire csak lehet, és a Magyar Honvédség összes íróasztalát odaadta volna egy ilyen dögért.
   – Bölcs döntés!
   A Tas tornya csikorogva kinyílt.
   – Maguk mi a fenét keresnek itt? – kérdezte dühösen a százados, az ágyúcsőről leforduló katonától. A toronyból előbújó férfi az öt méteres magasságot egy könnyed ugrással vette, belekapaszkodott a csőbe, oldalra lendítette magát, és ruganyosan földet ért előtte. Nem volt nála fegyver, és a százados döbbenten vette észre, hogy akárcsak korábban a tábornok, emez sem visel semmi mást, csupán egy katonai alsónadrágot.
  – Mi ez, csippendél só?! Hogy néz ki? Mi a neve és a rangfokozata, katona?!
  – Rátkay Balázs vagyok, a második harckocsi zászlóalj negyedik századának szakaszparancsnoka! Maguk a foglyaink, tehát nem tehetnek fel kérdéseket, amíg nem igazolják magukat!
  Szőke Hanna majdnem félrenyelt a méregtől.
  – Ezért szorulni fog!
  Rátkay Balázs jókedvűen nézegette a pukkadozó századosnőt. Szívesen elnézte volna egy darabig, főleg a mellény és az uniszex egyenruha nélkül, mert még az sem tudta elrejteni, hogy jó alakja van. A százados szeme zöld volt, az arca pedig vörös a dühtől, de Balázst soha nem zavarta az ilyesmi. Megszokta, hogy a felettesei nehezen viselik a stílusát. A nők még inkább.
   – Ha befejezte a százados vizslatását, beszélgethetnénk érdemben is!
   A dörmögésre Rátkay rápillantott a másik jómadárra. Most neki kellett nagyokat nyelnie, mert észrevette a tábornoki váll-lapokat.
   Jó ég, egy juharfa! Mi a rossebet keres itt egy tábornok? – gondolta, de közben feszes vigyázzba vágta magát.
   – Rátkay Balázs hadnagy, jelentkezem! – Ki a fene ez?
   A szikár arcú főtiszt leintette. Az egyenruhája mellén egy világosabb folt arról árulkodott, hogy talán soha nem viselte a kötelező névtáblát.
  – Nekem ne jelentkezzen alsógatyában! Pihenj, hadnagy, és adja elő, hogy miért portyázik erre a szakaszával! Véletlenül tudom, hogy a második zászlóaljnak vagy harminc kilométerrel arrébb kellene szenelnie!
   Balázs megvakarta a fejét. Furcsa volt, hogy egy főtiszt szlenget használ, de válaszolnia kellett valamit.
   – Uram, a logisztikai zászlóalj egy kissé elmaradt mögöttünk. Mi teljes feltöltésben vagyunk, és előrecsúsztunk felderíteni a terepet.
   Pahocsa szúrósan nézte a hadnagyot. Fiatal volt, de az arcán már ott volt annak a büszkeségnek a nyoma, amelyet a tábornok megkövetelt a harckocsizóitól. A hadnagy szeme kék volt és tiszta, bár az öreg pontosan tudta, hogy hazudik.
   – Szóval dobbantottak a századtól, és kocsikáznak egy kicsit? – kérdezte a századosnő, aki már felvette a földről rohamfegyverét.
   – Parancs nélkül indultak elő – A tábornok szeme összeszűkült.
   – Az engedély a lánctalp alá szorult, uram! – Balázs nehezen nyögte ki, de mivel a juharfa nem kapott dührohamot, bátrabban válaszolt. Kezdett rájönni, hogy kivel áll szemben, és ha a juharfa az, akinek gondolja, hát még van esélyük, hogy megússzák.
– Az az igazság, hogy a szakaszom nehezen viseli a tötyörgést, uram.
   – Maga katona, fiam, az a dolga, hogy parancsokat teljesítsen. Ha mindenki a saját feje után akarna háborúzni, hát megette a fene az egészet!
A    tábornok odasétált a vezérpáncéloshoz. A lánctalp alkarnyi bordázata tiszta volt, nem talált egyetlen rozsda vagy rászáradt sárfoltot sem. Megenyhült, de a századosnő szigorú maradt.
   – Hadnagy, mindannyijukat letartóztatom! Felvesznek bennünket, és a parancsnokságunkra megyünk. Maga csúnyán elintézte a karrierjét ezzel a lépéssel!
   Balázs kissé értetlenül nézett a nőre.
   – Hölgyem, nem tartóztathat le, mivel jelenleg ön és Pahocsa tábornok úr is a foglyunk! Az pedig még nem fordult elő a világtörténelemben, hogy egy százados, legyen akár olyan szép és harcias, mint maga, letartóztasson egy szakasz páncélost. Jelenleg háború van, majd a végén mindenki elszámol mindenkivel, de addig itt én parancsolok!



]]>