Hazafelé tartok: el, minél messzebb a Földtől. A nevem Farkas II. Bertalan, és én vagyok Magyarország első amatőrűrhajósa.     Ahogyan létezik amatőrcsillagász, amatőrrádiós és amatőr sportoló, a sajátos magyar politikai és társadalmi közeg engem amatőrűrhajóssá tett. Sokak számára érthetetlen ez a kifejezés, és mivel a naplót nem magamnak, hanem Neked írom, így kénytelen vagyok ezt bővebben elmagyarázni.
Az amatőrcsillagász olyan személy, akinek nincsen csillagász végzettsége, mégis a csillagászattal foglalkozik. Az amatőrrádiós a rádiótechnikával csak személyes érdeklődésből és anyagi érdek nélkül foglalkozik, az amatőr sportoló pedig rendszeres anyagi ellenszolgáltatás nélkül, versenyszerűen sportol. A definíciók segítségével immár magad is összeállíthatod az amatőrűrhajós fogalmát.
   Ilyen csak Magyarországon létezik…    Engedd meg, hogy a lineáris szerkesztettséget megtagadva, a saját tempómban meséljem el Neked a történetemet. Azért kérem az elnézésedet, mert néha ki-kiugrom majd a szántásból, és akkora vargabetűket teszek, mint a gazda, aki reggel a mezőre indul a traktorral, és estére a Hősök terén találja magát. Ez is munka, az is munka, de micsoda különbség!
A nevem természetesen nem Farkas II. Bertalan, és férfiasan bevallom, utáltam, hogy hónapokig ezen a néven szólítottak. Amikor a Normafánál felépített kilövőállásban utoljára intettem búcsút a Földnek és Magyarországnak, a kapottat elátkoztam, és fogaim közt szűrtem a szüleimtől örökölt nevemet. A kommentátorok persze utolsó istenhozzádnak vélték, és nem sokat törődtek vele, azonban ha előkeresed a videótárból a felvételt és ránagyítasz az arcomra, magad is láthatod, Isten nevét csak káromkodás formájában vettem a számra. A búcsú helyett is valami egész más „b” betűs szót mondtam.
   Hogyan lettem mégis Farkas II. Bertalanő Magyarországon a névadásnak is külön rendszere van. Ezen valószínűleg Te már nem csodálkozol, hiszen munkába menet a Szent Feszület úton mész, keresztezve a Fű és a Pálinka utcákat (A kilövésem előtti hetekben mentették fel azt a fiatal művészt, aki a Feszület utcanév táblákon minden „e” betűt „a”-ra cserélt, ezzel tiltakozva a Gambiai demokratikus választásokon történt csalások ellen.).
   De hogy visszatérjek a megutált névhez… Amikor végre elhárultak az akadályok a Botond II. repülésével kapcsolatban, a legnagyobb problémát a hajózó neve, azaz az én nevem jelentette.
Őseim lokális értelemmel és tizenhét égetni való gyerekkel voltak megáldva; Dédpapát Samu Ignácnak, Dédmamát pedig Witterberger Matildnak hívták, nyugodjanak békében a földben, ha ugyan tudnak.
   Ignác és Matild Szarkahattyánban telepedtek le, és ki se mozdultak onnan soha többé. Igaz, a Dédpapa egészsége sem tette ezt lehetővé: a fronton gránátnyomás érte és a bélrendszere soha sem tudta kiheverni a rémületet.
   Sajnos csak Samuból huszonhét élt Szarkahattyánban, ebben a kis jászsági faluban, Samu Ignácból pedig Dédpapát is beleértve tizennégy. Ez akkoriban egyáltalán nem volt ritka dolog, a vidék krónikái feljegyeztek ennél lőzungosabbat is: Szajolrétesben a családok háromnegyedét Orsósnak, a maradékot Rézművesnek hívták. Azt hiszem, faluhelyen ez mai napig így van.
   Nos, hogy Samu Dédpapát megkülönböztessék a többi Ignáctól, új nevet ragasztottak rá. évszázados szokás ez, a Végi, Tarlós, Homoki, Keresztdűlős nevek is mind így keletkeztek, pechünkre azonban az öreget arról nevezték el, amit a legjobban szeretett: a borról és a nőkről.
   Régen, amíg a borok nem kádakban készültek, és nem azzal ment be a paraszt az átvételre, hogy idén hány cukorfokosnak kell lennie a mustnak (aztán hazament, és a kívánt szintnek megfelelően felcukrozta a mustot), a szőlőt egy hatalmas dézsában, felhúzott szoknyájú lányokkal törették össze, ezt hívták csömöszölésnek.
   Dédpapa Samu mind a bort, mind a felhúzott szoknyájú lányokat igen szerette (a legendák szerint nem egynek ő maga húzta fel a szoknyáját), így lett a mi családunk Csömösz-Samu, én pedig Csömösz-Samu Pál.
   Ilyen névvel pedig nem lehet valaki magyar űrhajós, bár belegondolni sem merek, mi lett volna, ha az öreg szélgörcseit nevesítik meg.
   Márciusban történt, hogy behivattak az Űrhajózásügy Minisztériumba. A Minisztérium az új kormányzati negyed egyik eldugott szegletében állt, az Esélyegyenlőségi és a Népjóléti Minisztériumok szomszédságában.
   Az ég tiszta volt és kék, a tavasz már az első hónapban derekasan kitett magáért. Levettem a kabátomat, a vállamra terítettem, és sapkámat idegesen gyűrögetve lépkedtem fel a főbejárat lépcsőin. Nem tudtam, hogy megint mit akarnak tőlem, de a tapasztalataim szerint semmi jót nem várhattam a hivataltól.
{mospagebreak} A lépcsők mellett két oldalt márványszobrok álltak, az épület tervezője a magyar űrhajós hősök szobraival akarta díszíteni a bejáratot, de hogy az üres tér mégse legyen zavaró, a kivitelező vállalat a Vidámparkból hozatta át a hét törpe embermagasságú figuráit. Pontosabban csak hatot, Kukára a Budapesti Köztisztasági Vállalat tette rá a kezét. Szende, Szundi, Morgó, Hapci, Tudor, Vidor és Farkas Bertalan rosszallóan figyelték, ahogy kabátommal a vállamon eltűntem az épületben.
Rossz előérzetem beigazolódott: a titkárnő kávéval és ásványvízzel kínált. Aki már járt minisztériumban hivatalos ügyet intézni, az ilyen kedvességet úgy fogadja, mint a halálraítélt az utolsó vacsorát. Az államtitkár, Berendi Gábor, hamarosan fogadott. Berendi, mint annyi más politikus, sokat adott a protokolra: két egész percen keresztül faggatott a kiképzésemről, tapasztalataimról és a hazatérés utáni terveimről. Amikor a tárgyra tért, kezét sajnálkozva tárta szét, mintha azt akarta volna sugallni: biztos lehetsz benne, ez nem ez én ötletem, testvérek vagyunk a bajban, de lásd be, teljesítenünk kell az akaratukat!
   – A Miniszter és a PR tanácsadó cég együttes véleménye, mondhatod akaratnak is. Nem repülhetsz ezzel a névvel, minden tiszteletem az apádé, de egy Csömösz-Samu nem képviselheti a Magyar Nemzetet a világűrben.
   – A Népszava Isten szava – feleltem, és elöntötte az agyamat a vér. – Megérteném, ha Steimetznek, Kohnnak vagy Alinak hívnának, de mi bajotok van a Csömösszelő Falusi, paraszti név. Nem szennyezte be egyetlen politikai ideológia sem, nem voltak a felmenőim között ellenállók, fasiszták, demokraták, liberálisok de még csak klerikális szenny sem érte!
Berendi elgondolkodva nézett rám.
   – Ha Kohn lennél egyetlen szót se szólunk. Nemrég írtuk alá Izraellel a megnemtámadási szerződést, és a gazdasági kapcsolataink is egészen kiválóak. Ők még bóknak is vennék. értsd meg, az állam az adófizetők pénzéből finanszírozza az űrrepülést. Összefogás, ez a vezérszál! A magyar űrhajós a népet szimbolizálja!
   – Mármint hogy elszállt? – kérdeztem, de Berendi szeme kigyúlt, mint a tinédzserlány arcán a pattanás, és nekihevülve hadarta.
   – Olyan név kell, ami az egész magyar népet egységbe fogja. Amikor a médiából hallja, vagy olvas a repülésedről, büszkeséget kell éreznie. Büszkeséget, hogy a magyar csúcstechnológia, a magyar ipar remeke, a magyar föld, a magyar anya gyereke minderre képes lehet…de a nép, az istenadta nép nem azonosulhat egy Csömösz-Samuval! Nevet kell változtatnod!
Hátradőltem a párnázott fotelban. A vörös köd már elszállt az agyamról, de a harag ott lüktetett minden szavamban.
   – Nézd Gábor, már nem hat rám a nagybetűs főnév. A Nép, a Haza, a Magyar Föld mind puszta ideológia.
   Berendi arca megrándult.
   – Nem vitatkozom. Vagy nevet változtatsz, vagy a tartalékod repül!
   – Puskás Feri? Ne nevettess, azért költözött el Békásmegyerről, mert nem bírta a magaslatot. A negyedikről is leszédült!
   – Az lehet, de egy szó sem érheti a nevét. Puskás Tivadar, Puskás Öcsi, Puskás Peti…
   Elgondolkodtam.
   Apám, Csömösz-Samu Áron már négy éve a sírban van, de ha élne, vajon mit szólna, ha megtagadnám a nevét? Igazat mondtam, a Csömösz-Samuk közül egyetlen egy ember sem tűnt ki, legfeljebb szenvedő alanyai voltak a Történelemnek. Most az én kezembe egy olyan lehetőség került, amely világhírűvé tenné ezt a névtelen nevet. Gagarin, Tyereskova, John Glenn, Armstrong, Csömösz-Samu!
   Ha elfogadom Berendi ultimátumát, hiába a tett, az igazi énem eltűnik a lexikonokban. Az elutasítás viszont azzal járna, hogy letiltanak, és a tett lehetősége is megszűnik. Nagyot sóhajtottam.
   Berendi látta, hogy megindult bennem a rianás, és tovább agitált. Szózuhatagára nem is figyelve eszembe jutott egy maszáj közmondás: „Leontris guggli betre uni, lostris szuhi ranna buni”  – azaz: Ha nincs lándzsád, ne mondd az oroszlánnak, hogy büdös a szája.
   – Mi lenne az új nevem? – kérdeztem végül, mire Berendi arca is felengedett.
   – Jó döntést hoztál! Remek döntést. A döntések döntését hoztad meg! Ha nem sértődsz meg, Saulusból Paulus, illetve nálad fordítva, mert ugye Pál vagy, Paulusból Saulus lettél, gratulálok! Persze igazából nem Saul lennél, bár tényleg jóban vagyunk az izraeliekkel.
   – Akkor mire gondoltatok? Kitaláltatok egyáltalán valamit?
   – Ez a legjobb az egészben – lelkendezett Berendi. – Nem kell kitalálnunk semmit. Majd a Nép fog téged elnevezni! – Az államtitkár feláll, az ajtóhoz kísért és megölelt.
   Megszédültem.
   – Hogy gondoljátok ezt az egészet? – kérdeztem rémülten.
   – Egyszerű. Készítünk egy internetes honlapot, és a látogatók megtehetik a javaslatukat. Ha összejönnek a jelölések, akkor majd szavazni kell rájuk, és amelyik név a legtöbb szavazatot kapja, arra leszel átnevezve!
   Annyira rosszul lettem, hogy taxit kellett hívnom a Minisztérium bejáratához. Nem bírt volna el a lábam hazáig. A rettegés egyre fokozódott bennem, ahogy a következő hetekben figyeltem a szavazás alakulását. Járhattam volna rosszabbul is, de jobban semmiképp.
   Mára biztos vagyok abban, hogy a Minisztérium manipulálta a szavazást, a költségvetésből nem futotta még egy szoborra, így viszont olcsón megúszták, talán maga az államtitkár karcolta bele Farkas Bertalan szobrába: I-II.

(folyt köv.)
]]>