Filmkritika: Első a sötétségben – Éjszakai őrség

Előbb-utóbb várható volt, hogy az orosz epikus film is feléled több évtizedes álmából, és jó orosz szokás szerint álmodik valami monumentálisat, amit eddig csak a Nagy Honvédő Háború kapcsán tett meg. Az is nyilvánvaló volt, hogy a húsz évvel ezelőtti politikai nyitás valamikor majd váltást hoz majd a filmművészetben, és kicsit hollywoodizálódni fog az orosz mozi is, azaz közönségsikerre törekszik. Azt viszont csak remélhettük, hogy mindeközben nem adja el magát teljesen. A kazah származású Timur Bekmambetov volt az első bátor filmes, aki fantasy-témához mert nyúlni. (Science-fictionöket termett már az orosz filmgyártás, gondoljunk cak a Solarisra vagy a Stalkerre, esetleg az Egy halott ember emlékirataira.) Ehhez hazai alkotást keresett, s talált: Szergej Lukjanyenko regényében, amely a Fény és Sötétség évezredes küzdelméről szól. Maga az alapötlet nem mondható újnak, ám a megvalósítás igen. Először is mert a mai Oroszországban játszódik mindez, másrészt mert a szláv mitológia képezi alapját.

A film lepusztult háttere nem okoz meglepetést a Kelet-Európában élőknek, még akkor sem, ha történetesen mi is a fodros-bodros, előkelő és halottsápadt amerikai vámpírokhoz vagyunk szokva, akikben több a báj és kellem, mint Gábor Zsazsában. Itt Magyarországon közelebb éltünk az orosz kultúrkörhöz, mintsem szerettük volna, így aztán Moszkva romos képei nem olyan átütőek, átütő viszont az orosz casting, amely teljesen más szempontokat tartott szem előtt, mint az amerikai vagy éppen a francia. Míg Hollywood felépíti a maga szép arcú (régen karakán, szúrós tekintetű, ma már kicsit feminin és lágy) sztárjait, és míg a francia filmgyártás a hasonszőrű mozikban bűn ronda, de rettenetesen karakteres figurálkat vonultat fel, addig Bekmambetovnál a Fény seregeinek vezére (Vlagyimir Mensov) leginkább egy pártfunkcionáriushoz hasonlít. (Mondjuk, Mensovnak van egy rendezői Oscarja, így tessék nézni!) A Sötétség ura (Viktor Verzsbitszkij) kicsit Rutger Hauerre hajaz, ám ahhoz hasonló karizmát csak a film végén mutat. Addig akár egy építkezésről berángatott kömüves is lehetne. A főszereplő Anton Gorodeckij (Konsztantyin Habenszkij) mintha a Halló, itt Iván cárból lépett volna elő, legalábbis a film legelején, társai, a világben a rosszra felügyelő „fényharcosok” meg valamilyen magyar rögvalóságról szóló film szereplői közé illenek leginkább. A Szent Szüzet megtestesítő Szvjetlánát (Marina Poroszina) pedig még csak besorolni sem lehet… Nem csodálom, hogy amikor Anton először meglátja a moszkvai metróban, rögtön rájön a rezgőfrász, és üvöltözni kezd. Amit persze a rezignált orosz utasok mindennapos esetként kezelnek. A szokatlan arcú szereplőkről viszont meglehetősen hamar kiderül, hogy tudnak játszani, és hitelesen küzdik végig a történetet. Ismeretlenségük ellenére (persze csak a külföldinek ismeretlenek, hiszen az orosz tévénézők és színházba járók nem egy alkotásban / darabban láthatták őket) a néző nem csalódik bennük: megtartják a film hangulatát, sőt, bizonyos pontokon el is mélyítik. „Az amerikai fantasyk szereplői általában nem túl bonyolult jellemek – mondta Bekmambetov is. – Itt viszont kéznél vannak az orosz színészek, akik igen alaposan tanulmányozták Sztanyiszlavszkijt. Éppen ezért a fantasy műfajába igen mély érzelmű szereplőket hoznak, akik szerteágazó kapcsolataikat és a történet bonyolultságát is hordozzák alakitásaikban.” A film tehát jellegzetesen orosz, mind a hátterében, mind szereplőiben. Nem orosz viszont a trükktechnikában. Negyvenkét stúdió dolgozott a rendező keze alá, és összesen 28 percnyi filmkockát buheráltak meg. Némely CGI-trükk annyira profi (akik látták, emlékezzenek csak vissza a levegőben megforduló sárga ZIL-teherautóra!), hogy a T3 trükkjeibe besegítő magyar csapat egy tagja azt mondta, hogy akkor ők ilyet képtelenek voltak csinálni. A film negyede digitálisan felspécizett, és ez némelyeknek talán túladagoltnak tűnhet, ám mindenképpen megadja a mozi atmoszféráját, legyen szó az áttünő erekről vagy egy repülőgép magasból aláhulló csavarjáról. Egyébiránt én a csavaros trükksorozatnál ébredtem rá arra, mennyire profi módon lett felépítve a történet, és hogy minden kis részlet beleillik a nagy egészbe, úgymond minden csavarnak megvan a maga helye: nincsenek véletlenek, csak sorszerűség van és persze játszmák – tehát nekem a ez jelenet is hozzátett a filmhez, így nem éreztem feleslegesnek. Megeshet, hogy Bekmambetov szándékosan próbálta ezt sugalmazni? Ha valaki egyébként figyelmesen nézi a filmet, több apró különlegességet észrevehet benne, amik a rendezői játékosságra, esetleg Bekmambetov rejtett, cinikus humorára utalnak. Feltűnik például Rembrandt Éjjeli őrjáratának két figurája is egy tükröződő ablaküvegben, ezt a „poént” a rendező nem bírta kihagyni.

Ám végső soron a történetmesélés módja az, amely az Éjszakai őrséget kiemelkedővé teszi a tucatvámpírmozik közül. A hollywoodi sablonokat követő filmekben hihetetlen sok energiát elvon a sztoriból az, hogy elmeséljék az alapszituációt. Merthogy a nyugati agy a moziba pattikukival és kólával ül be, és egyszerre enni-inni-mozitnézni és gondolkodni nagyon nehéz. Itt Bekmambetov magas ívben tesz arra, hogy mennyit és mit értünk meg, előbb-utóbb majd rájövünk mindenre – legyint. Megy a történet, és az alapinformációkat csak cseppenként adagolja, a képkockákkal. Ez a vámpírfilm képben mesél el valamit és nem narrációban. Hogy ki a vámpír, mi dolguk van vele az Éjszakai őrség katonáinak, hogy mi az az Alkony, s hogy milyen programok futnak a számítógépeken… stb… minden csak később világosodik meg. Ja, hogy van ami a legvégén is csak sejthető? Jöhet a folytatás! (Félek is tőle, hogy a harmadik részt – amelyet már a Fox pénzel és angolul forog – elrontják majd az amerikai producerek.) Csak spoiler-hegyekben lehetne a történetről ténylegesen beszélni, így legyen ennyi elég, s még egyszer: minden összefügg mindennel. A film csendes, néha ironikus humora nem oldja a képkockák nyomasztóságát, hanem éppenhogy súlyt helyez rájuk. A zenéje van hol jól eltalált, van ahol kevésbé, ezen a téren jobban oda kellene figyelnie a következő részeknél. Párszor kizökkent a hangulatból, amikor hirtelen stílust vált, és metálból átmegy klasszikusba, és az a gyanúm, hogy ez nem szándékos. Mindenesetre a képsorok sikeresen teremtik meg azt a lidérces és fojtó aur át, melyet egy vámpírfilmtől joggal elvárhatunk, s amelyet manikürös körmökkel, rokokó csipkékkel és bőrkabáttal nem lehet létrehozni. Úgy vélem, az Éjszakai őrség az orosz fantasy-filmek / horrorok nyitánya lesz. Ahogy a szunnyadó vulkán robbanásszerűen kitör, úgy fog majd keletről jönni az új filmek sora. És lesz sok-sok, amely majd amerikai pénzből készül. Nem csupán 4 millió dollárból, mint ez a film, hanem sokkal-sokkal többől. S habár a producerek rá tudják nyomni elképzelésüket a forgatókönyvre és a gyártásra, reméljük lesz pár önálló gondolkodású és képi világú orosz rendező, akinek a munkáival Magyarországon is találkozhatunk. A következőről már tudunk, az a címe: Nappali őrség. Szélesi Sándor

A Fox Searchlight Pictures a Channel One Russia együttműködésével bemutatja
Timur Bekmambetov filmjét