És a program kezde rögtön futni vala… 2013-ban Bálint Endre A Programozó Könyve című regénye kapta a Zsoldos-díjat, a zsűri bírálata szerint többek között a sokrétűségéért, a jól kidolgozott karakterekért és a költői nyelvezetéért. Következzen most egy szubjektívebb értékelés, mert A Programozó Könyve mindenképpen különleges regény. Nehéz elhelyezni az SF rendszerén belül, mert sehogy sem illenek rá a klisék: egyszerre régivágású, tudományos, fantasztikus, misztikus, irracionális, de úgy, hogy mindezek mégis tökéletesen összeférnek, ami olyan különleges hangulatot eredményez, hogy az olvasás után sokáig emlékezetes marad. A regény első és utolsó oldalán szereplő idézetek, a programozás és teremtés/alkotás modernizált bibliai párhuzama adja a központi gondolatot és a keretet a regénynek, melyben a Programozó – így, nagybetűvel – az, aki képes az életet írni, irányítani. Az idézetektől eltekintve magának a történetnek a mesélője egyes szám első személyben Bodai János, akinek személyes szemszögére a nyíltszívűség és a rugalmasság jellemző, ami megkönnyíti a néha irracionálisba hajló történet, majd a befejezés fenntartások nélküli elfogadását. Bodai János valamikor a szűkebben meg nem határozott kilencvenes években egy érettségivel a zsebében programozónak jelentkezik az Akadémiai Kutatóintézetbe, ahová valamilyen rejtélyes oknál fogva fel is veszik. Feladata a Collatz-sejtés megoldása. A létező matematikai probléma mind nagyobb jelentőséget kap: a Világmindenség keletkezése, az élet titka is kiderülne, ha a program eredményre jutna, ennek azonban ellenzői, komoly tudós ellenzői is vannak. Miközben a számítógép végeláthatatlanul pörgeti a számokat, Bodai János életét bonyolultabbá teszi, hogy beleszeret egy Ambrus Hajnal nevű titokzatos matematikusba, aki azonban repülőgép-szerencsétlenségben meghal. A Collatz-sejtés megoldásának keresése így már nem csak egy elméleti probléma, az első megoldás a nő emléke előtti tisztelgésképp a Hajnal-szám nevet kapná. A matematikai probléma mellett Bodai Jánost még egy rejtély izgatja, a titokzatos Programozó Könyvének megtalálása, amelyből idézeteket, részleteket ismer csak egy még titokzatosabb és meglepően jól értesült chatpartner, Joysteen révén, akinek személyét homály fedi. A regény bő feléig beszippant az akadémiai kutatóintézet és az emberi tényezők alakulása. A karakterek egyszerre a tudományos világ tipikus karakterei, jó példa erre a két végletet képviselő két intézetvezető. Boruss Szilárd az elefántcsonttoronyba visszavonuló, elméleti matematikus, míg utódja, Dormász Vendel a közgazdász tudós, az ő jellemének és világlátásának tökéletes összefoglalása a szobájában a háromdimenziós fali poszter, mely egy dzsungelt ábrázol. Szuggesztív magyarázat hangzik el a Fermi-paradoxonra (ha a földönkívüli élet valószínűsége olyan nagy, akkor hogy lehet, hogy még sosem sikerült kapcsolatot teremteni?): a világűr olyan, mint egy dzsungel, a túlélés érdekében minden állat rejtőzködik. A két vezető tudós mellett hús-vér alakok járnak az ódonnak ható kutatóintézet falai között: a bombázó titkárnő, a morgó Medve, a másik programozó és egy mindentudó, mindent látó portás bácsi. Az események még reális síkon mozognak, és a fantasztikusnak ható események megmagyarázhatóak a szerencsével vagy a véletlennel, de elkezdtem gondolkozni, hogy hol és főleg mikor keveredik mindebbe a sci-fi. Ugyanis végig érezhető, hogy húzódik egy második, természetfeletti sík a történések mögött. Egyszerűen gyanús a sok véletlen, az önmagában nem, de összességében valószínűtlen dolog, ami alakította a cselekményt és Bodai János sorsát. Ráadásul a főszereplő nem akad fenn semmilyen furcsaságon, és csak ritkán teszi fel az adódó kérdéseket, ami a hihető, bár csavarokban túlzottan gazdag kutatóintézeti eseménysort az első pillanattól idézőjelessé teszi. Ezek után nem meglepetés, hanem megnyugvás, amikor a regény második felében a misztikum, fantasztikum irányába mozdul el a történet. Az álombeli/kómabeli kapcsolatfelvétel egy idegen fajjal vagy a túlvilági látogatás természetfeletti élmény, de összefonódva az egyébként is valószínűtlen valósággal, számomra tökéletesen kiegészíti és értelmezi egymást. A határok elmosódásának érzését erősíti a regény szerkezeti megoldása, hogy minden rész három ponttal kezdődik, és három ponttal végződik, valami nagyobb egységből kiragadott részletként. A Mátrix révén közismertté vált felvetés jelenik meg, miszerint valójában nem élünk, vagyis nem a saját döntéseink alapján formáljuk a világunk, hanem álmodjuk, esetleg valaki kísérleti jelleggel újabb és újabb földeket hoz létre. A Programozó specifikus beállítások alapján elindít egy programot, amelyben minden ember és helyzet csak bitek, egyesek és nullák sorozata, átírható, újraindítható, letörölhető. Persze ez hit kérdése, mindegy hogy Istennek, mátrixnak, a programozónak vagy minek nevezzük a felettünk, életünk felett álló transzcendens hatalmat. Az utolsó oldalak aztán még egyet csavarnak a mi is történt, mi a valószínű, mi az igaz és mi a hihető kérdéskörén, de ennek lelövése már vétek lenne. A Programozó Könyvének legnagyobb varázsa szerintem a színhelye. A tudományos intézetek és kutatóintézetek különleges helyek, a kívülállók valamilyen különc és szent misztériumként tekintetek rá, míg az ott dolgozok valószínűleg a munka mennyiségére, esetleg a felszerelések hiányára panaszkodva semmit sem éreznek a varázsból. Akárhogy is, egy ilyen intézet remek helyszín, Dévényi Tibor Hová lett Artúrja vagy a Sztrugackij testvérek A hétfő szombaton kezdődik című regénye komolytalan-szatirikus görbe tükröt fest erről a mikrokozmoszról. Bár témájában és hangulatában eltérő, számomra végül mégis ezek közé a történetek közé sorakozik fel A Programozó Könyve is, mivel ezek a részei a legélvezetesebbek, emlékezetesebbek, ahogy az elején mondtam, hetek, hónapok távlatából is.]]>